2012. július 31., kedd

Végleges búcsú?


Nos, sziasztok! :)
Igaz, azt írtam, hogy nem lesz több bejegyzés, de ez már tényleg az utolsó. Bár a cím az, hogy végleges búcsú, valójában nem az!
A búcsúm leginkább ettől a történettől esett meg... és az írói álnevemtől. Mert most is írok egy sztroit, egy másik névvel, és ezt most megosztom Veletek. Nem akarom, hogy úgy tudjátok, teljesen eltűntem. Nem, csak a nevem lett más, máskülönben még midng tevénykedek a blogon. :)
És az írói álnevem pedig nem más, mint Lessa Louis. :)
Úgyhogy, mostantól ezzel a névvel fogok publikálni fejezeteket az említett oldalon. :)
Puszillak Titeket még Sziszaa-ként. <3

2012. július 25., szerda

6. fejezet - A Little Forgiveness


Sziasztok!

Nos, igen. Aki olvasta a chat-be írt üzenetem, az már sejtheti, hogy mi jön most.
Nagyon, de nagyon sajnálom, de... nem tudom tovább írni a történetet. Sajnos több ok is áll a blogbezárás mögött:
- Egy: nincs ihlet. Egyszerűen nem tudok mit írni, mert mostanában az ihletkészletem jelentősen kiürült.
- Kettő: komment. Persze örülök annak, ha öt vagy hat komi összegyűik, de úgy érzem, hogy 5-6 embernél többen nem is olvassátok a blogomat. Lehet butaság, de így van.
Megírtam nagy nehezn a blogzáró fejezetet, és ennek végén pedig találtok egy kis videót, amit pár apja készítettem. Ebből következtethető, hogy nem hirtelen jött ötlet a búcsúzás.
Szóval.. még egyszer utoljára: kellemes olvasást! :)


/18 nappal később – augusztus 31./

Hiába a korai iskoláztatás, mégis végzősként kell kezdenem a holnapi napot. Amint átnézték a papírjaimat és a bizonyítványomat, megállapították, hogy sajnos még nem léphetem át a főiskola kapuját érettségi nélkül, ami az utazás miatt el is maradt nekem. Sajnáltam, nagyon is, mert ezzel vesztek egy évet, de benne volt a pakliban az egész. Anya megmondta: nem biztos, hogy bejutok. Különben is új hely, szükségessé válik a 12. évfolyam elvégzése. Holnap pedig hivatalosan is végzős leszek egy idegen gimnáziumban.
- Jó neked, te legalább már másodikos vagy. – huppantam le Chris mellé, félbehagyva ezzel a könyvek befedését.
- Igen, de ne feledd: én is új leszek. Juj, ez olyan izgi. – dörzsölte össze a tenyerét tettetett izgatottsággal. Meglöktem a vállát, mire átölelte a nyakamat az ép karjával. – De a jó dolog az, hogy még legalább két hétig nem kell sportolnom. Lusta vagyok. – dőlt hátra az ágyamon, magával húzva engem is.
- Ne is mondd, tudom jól. – húztam el a szám, mire rám kapta a tekintetét – Kellett neked sportszakot választanod. Nem is sportolsz vagy tévedek? – vontam fel a szemöldököm.
- Igen, tévedsz. Heti háromszor az edzőterembe járok. Igaz, hogy most kimarad egy jó pár alkalom, aminek az edzőm nem örül. 
- Van edződ? – ültem fel hirtelen. Ez meglepett.
- Hát – egyik kezével megtámasztva magát ült fel ő is – ha úgy nézzük, van. Azt hiszem, a főiskoláról jár oda egy kisebb csapat egy edzővel. Külön terembe mennek, de vannak ott olyanok is, akik nem a suliba járnak. Így hát én is fogtam magam, bementem a hozzájuk, és mindig követtem az edző utasításait, amit a srácoknak osztogat. Szóval igen, mondhatjuk úgy is, hogy van edzőm. – vigyorgott.
- Hmm, kis okos. – pusziltam meg, és folytattam az eredeti munkámat.


/Layla/

Tudtam, hogy a nevelőtestület a tanítási nap előtt itt lesz az iskolában. Beléptem az ajtón, és az iroda keresésére indultam, miközben kivettem a papírjaimat a táskámból a tavalyi bizonyítványom fénymásolatával egyetemben. Bár a beiratkozásra lehet korán jöttem. Elvileg holnap kellene elintézni a dolgokat, de nekem most kell megtudnom, hogy sikeres lesz-e az átiratkozás.
Éppen egy bácsi mosta fel a folyosót, így odalépkedtem mellé.
- Elnézést, meg tudná nekem mondani, hol találom meg az igazgatói irodát? – rám nézett és rátámaszkodott a felmosó nyélre.
- Menjen tovább a folyosón, forduljon balra és ott az első ajtó. Az igazgató úr még bent van, ha beiratkozni jött, kedveském. – mosolygott rám. 
- Köszönöm. – biccentettem, és kikerülve őt haladtam tovább. Elfordultam, majd az első ajtó előtt megálltam és bekopogtam. 
Amikor kiszóltak, beléptem az ajtón. A helyiséget egy fallal választották el, de kihagyták az ajtónak a helyet, az azonban nem volt. Előttem a titkárnő ült, a másik oldalt pedig az igazgató. Odamentem a nőhöz, akinek elmondtam a szándékaimat, majd el is vette a papírokat tőlem. Átnézte a bizonyítványomat, majd felállt a székből - Fáradjon csak be, kérem. – mutatott jobb kézzel az igazgatói iroda felé. 
- Jó reggelt! – köszöntött a kissé kopasz, szakállas férfi az asztal mögött, aki – belépésünkkor – letette a telefont. Elvette a titkárnő által felé nyújtott papírokat, majd beleolvasva ismét megszólalt. – Foglaljon helyet, kérem, Miss Stone. 

- Köszönöm. – így is tettem.
- Szóval… át szeretne iratkozni? – nézett fel pár pillanatra a kis könyvből. 
- Igen, mindenképpen itt szeretnék leérettségizni. – mosolyogtam rá. 
- Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetném, hogy miért szeretne átiratkozni? A jegyeit elnézve a tanulásával nem lehet probléma. – tette le a bizonyítványomat.
- Igazából a szüleim azt szerették volna, hogy itt kezdjem a kilencedik osztályt, mert a nagymamám, a nagypapám és anyukám is itt végeztek, de én a bátyám után akartam menni. Most azonban mégis meggondoltam magam, mert egy régi barátnőm ideköltözött Floridába, és ő is ide fog járni. Olyan régen találkoztunk, és muszáj bepótolnunk az elmúlt éveket. 
- Értem. – mosolyodott el. – Ez esetben fel kell vennem az adatait. – kihúzta a fiókot, és elővett belőle egy A3-as lapot, amire nevek voltak felírva. Gondolom az új diákok. Elvettem a papírokat, amiket letett elém, és kikerestem közülük a személyi igazolványomat.


/Másnap – Kate/ (A Little Forgiveness)

Nyújtózkodva, de mégis fáradtam kászálódtam ki az ágyamból, és egyből indultam a megmentőhöz. A friss, hideg vizet ontó zuhanyrózsához, ami majd talán felkelt engem. Felvettem az iskolától kapott egyen blúzt, majd egy fekete szoknyát, és már indultam is, mert Emily rám várt az ajtóban. Az iskola pont útba esik a munkahelyére, így minden nap el tud majd vinni. Ennyivel könnyíti meg nekem, hogy nem kell korán kelnem a buszozáshoz.
Elköszöntem tőle, majd bementem az épületbe. Az ajtóra fel volt ragasztva egy papír, amin az osztályok, mellettük pedig a termek számai voltak felsorolva. 12/c-s lettem, így nekem a 8-as tanterembe kell menni. Bemenetelemkor köszöntem a portásnak, és vissza akartam fordulni, hogy megkérdezzem a terem hollétét, amikor egy lánynak ütköztem. - Jaj, ne haragudj!
- Semmi baj, én nem figyeltem. – legyintett – Nem tudod véletlenül, hol találom a 8-as termet? – nézett fel a papírból.
- Ne kérdezd, én is új vagyok itt. – húztam el a szám, majd körbenéztem. Az ajtón ekkor már emberek tömkelege áramlott befele. Megfogtam egy fiú vállát, mire az érdeklődve jött mellénk. – Szia! Meg tudnád mondani, hogy hol találjuk a 8-as termet? – haraptam a számba.
- Újak vagytok? – nézett hol rám, hol pedig a lányra. Egyszerre bólintottunk, mire elvigyorodott, megfogta a táskája pántját, kihúzta magát, és elment mellettünk, közben hátraszólt. – Kövessenek, hölgyeim! – összenéztünk a lánnyal, majd követni kezdtük. Megállt egy nyitott ajtajú terem előtt, majd kis pukedli után beinvitált minket a terembe, és ő is bejött. 
Már voltak bent, de mind külön klikkekben ültek a padok körül. – Srácok! – szólalt fel az idegenvezetőnk, miközben átölelte a vállunkat – Új diákokat hoztam! – félszegen intettünk, amit viszonoztak páran, majd a lánnyal ugyanarra a padra pakoltunk le. 

- Egyébkén Katherine vagyok. – mosolygott a lány, és elfogadtam a felém nyújtott jobbját. 
- Kate. – mutatkoztam be én is. – Most költöztünk ide, Floridába.
- Tényleg? Én is. – mondta meglepődötten – Mármint nem most, hanem még áprilisban. Önálló élet, érted… - huppant le a székre. – És ti?
- A cég, ahol apám dolgozik, átköltözött ide, Floridába, így mi is jöttünk vele együtt. – magyaráztam, és leültem. 
- Sziasztok! – toppant be a terembe a lány, akire itt most tényleg nem számítottam, sőt, sehol máshol sem. – Elénk lépett, és mosolyogva nézett mindkettőnket.
- Layla? – kérdeztük egyszerre Katherine-nel, mire döbbent arccal fordultam felé – Te ismered?
- Persze, ő az unokatestvérem. – mutatott felé – De te honnan ismered őt? 
- Hát…
- Régi ismerősök vagyunk. – vágott a szavamba az említett. 
- Miért vagy itt? Elég volt belőled akkor, amikor be akartál kavarni. Mostantól kerülhetnél igazán. – támaszkodtam a padra, miközben rosszallóan végigmértem. Ha itt van, ugyanabban az iskolában, ahol én - és nem ide járt ezelőtt – akkor annak megvan az oka. 
- Nyugi már, Kate, nem foglak zaklatni. Békés leszek. – mosolyodott el, majd továbbállt. 
- Mi történt? – hajolt közelebb Kath.
- Be akart kavarni, és azóta a barátommal nem szívesen látjuk. – húztam el a szám, visszaemlékezve a történtekre.  A bulin… amikor majdnem megcsókolta Chris-t, majd simán elsétált, aztán a kezembe nyomott egy borítékot. Hiába volt lefotózva Chris azokon a képeken egy másik lánnyal, tudom, hogy nem csalta meg Layla-t. Ő maga mondta el nekem, hogy mégis mi történt, pontosan.


/Chris/

Álarcosbál, randik a világ legszebb nőjével, motorverseny a barátnőm exével, ahol majdnem ottmaradtam, több mint kétheti kórházban dekkolás, a kómát nem beleszámolva. Mozgalmasabb nyaram volt, mint az eddigiek. A lábamról, hála az égnek, levették a gipszet. Borzalmas volt nem mozgó bokával bicegni a házban. Az alkarom azonban még mindig mozdíthatatlan, de a doki szerint jövő héten már helye sem lesz a gipsznek. Ennek örülök. Azonban a sport még mindig távol lesz tőlem, aminek most kifejezetten jól jön, nem mintha nem pihentem volna ki magam az elmúlt hetekben. Oké, ellustultam, amire Kate is felhívta a figyelmemet. Imádtam, amikor traktált a sétával, de hát engedelmeskedtem, mert nincs kedvem vitázni vele. A nőknek mindig igazuk van, ezt figyelembe véve csendben maradtam. Főleg azért, mert a séták után, sokkal nyájasabb volt, mint szokott. Azokért a percekért máris érdemesebb szót fogadni. Bár néha, bevallom, hogy igaza volt. Néha. 
Utálok korán kelni, sőt nem is igazán az erősségem. De most muszáj összegyűjtenem minden erőmet, és szépen, lassan felülni fájdalom nélkül. Hát elég furcsa első nap lesz a suliban. A még mindig csörgő telefonomat a pokolba kívántam jelen pillanatban, a meg nem szűnő zene miatt, de sajnos csak akkor tudom elzárni, ha felültem, mert úgy elérem. Miért is alszok én az ágy közepén? Fárasztó…
Mosdás, felöltözés és hosszú perceken át tartó hajbeállítás után – ami még mindig hülyén áll – felkaptam a táskámat, és elindultam.  Chris Clane, mint főiskolás. Nagyon jól hangzik. – mosolyodtam el a gondolataimon, miközben beültem a kocsiba, ahol apa már várt.
Azonban a jó dolgok sem tartottak örökké. Apám betegsége nem hogy javult vagy ugyanazon a szinten maradt volna, inkább romlott. A kórházi kezeléseken is megállapították, hogy romlik az állapota. Igaz, hogy nem töltünk olyan sok időt együtt, mégis… nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle. Rá számíthattam… bármikor. Az orvosok is megmondták, hogy már csak pár hónap, maximum 4 van hátra. fogalmam sincs, mi lesz velünk, főként Lilyvel. Hogy fogja feldolgozni, ha már nem lesz velünk? Ez… nekünk is nehéz feladat lesz.
Bánatos arccal gondolkodtam el ezen, mire félbeszakított.

- Chris, ne csináld már! Nem akarok ilyen bánatbeteg arcokat látni magam körül. Jól vagyok, rendben? – veregette meg a vállam, mire elmosolyodtam, és elindultunk. 
Elköszöntünk egymástól, apa az irodához ment tovább, én pedig a főiskola kapuján léptem… volna be, ha nem vár valaki rögtön az ajtóban. Ellökte magát a faltól, levette a napszemüvegét, majd felém indult. Kinyújtotta a jobb kezét, de én csak összeszűkített szemekkel néztem rá. Beletörődő arckifejezéssel helyezte a kinyújtott karját a teste mellé.
- Nézd, sajnálom, ami veled történt…
- Miért, nem ezt akartad? Vagy még rosszabbat? Ugye milyen kár, hogy nem haláloztam el a kórházi ágyon? – köptem felé a szavakat.
- Ne feltételezd rólam, hogy bárkinek a halálát kívánnám. Nem, csak… Kate-tel akartam lenni. Anno el kellett tűnnöm, és nem magyarázhattam meg neki a dolgokat, ezért utál engem. Ha nyertem volna, akkor pár nap alatt minden elmondhattam volna neki, de… nem próbálkoztam volna be nála. Tiszteletben tartom, hogy téged szeret. – komolyan nem akartam elhinni, amit mond.
- Értem. – csak ennyit tudtam mondani neki. Szinte sokkolt az, hogy már nem akar semmit. Sem Kate-től, sem tőlem. Annyira ismertem, hogy tudjam, nincsenek jó szándékai. Most pedig, mintha megbánást láttam volna a szemében, amikor ránézett a karomra. 
- Azért jöttem ide, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjek. – biccentettem – Visszautazom Németországba. 
- Várj, te hívtad Kate-et Németből? – lepődtem meg. Bólintott.

- Az most mindegy, most a lényeg az, hogy sajnálom, ami vele történt, és örülök, hogy nem esett komolyabb bajod… ennél. – mutatott a karomra. – Elutazom, és békén hagylak téged és Kate-et is. Tudom, hogy nem szívesen lát, de te sem, mégis inkább hozzád jöttem, hogy ezeket elmondjam. – amikor látta, hogy nincs mit mondanom, elköszönt, és már el is ment. Furcsán kezdődik a napom. 
Egy rövid eligazítás után megkerestem azt a szekrénysort, ahol az enyémet találom. Lecuccoltam, kivettem egy tollat és egy cetlit, amit zsebre vágtam, majd becsuktam az ajtót. Megfordultam, és két srác állt velem szemben.
- Cső, Aaron Highman, – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam – de szólíts csak nyugodtan Jimmy-nek. 
- Jimmy? – vontam fel a szemöldököm.
- Ja, haverok rám ragasztották. Ő pedig – mutatott a mellette álló, szemüveges srácra – Ian. Egy stréber, de jó fej. – kezet ráztam vele is. – Jó haverok leszünk, már érzem. – veregette meg a vállam, majd elindultak egy terembe, mellettük én is. Út közben írtam egy SMS-t Kate-nek: „Nem fogod elhinni, de Scott bocsánatot kért.” Amint elküldtem, perceken belül érkezett is a válasz: „Layla is.”

2012. július 11., szerda

5. fejezet - Megbocsátás

Sziasztok! :)
Mint ígértem, itt is a fejezet, tényleg késő este. o_O Remélem ettől függetlenül szeretni fogjátok... valamennyire. :)
A zenét, ha nem tartana ki a fejezet végéig, nyugodtan indítsátok el még egyszer, én ennek hallgatása alatt írtam meg a fejezet azon részét, ahova beillesztettem, szóval... remélem tetszeni fog. :))
Ez a rész nem olyan eseménydús, nem sok minden történik benne, a legnagyobb részben gondolkodás, elmélkedés. :/
Köszönöm szépen az előző fejezethez írt komikat, jól esett őket olvasni. *_*
Nincs már hátra, minthogy kellemes olvasást kívánjak! :)
Csókollak Titeket <33
Ui.: Jaj, igen, jut eszembe... ez (sajnálatos módon) még rövidebb fejezet, mint az előző, de... muszáj volt így megoldanom. Majd a következőkben meglátjátok, miért írom ezt. Ezért viszont tényleg bocsánatot kérek, de... később minden kiderül. Higgyetek nekem. :)



/Chris/

Nehezen tértem magamhoz, és amikor kinyitottam a szemem, egy zöldre festett szobában találtam magam, amit alig világított be az éjjeli lámpa. Végignéztem magamon: gipszek és kötszerek. Kellett ez nekem? Megállapítottam, hogy tényleg őrült vagyok, amiért elfogadtam Scott ajánlatát. És mi lett volna akkor, ha Alexék ne jönnek velem erőszakkal? Az erőszak alatt leginkább azt értem, hogy megállítottak az utcán azzal, hogy hova megyek. Amint elmondtam nekik, fogták magukat, és minden kérés/kérdés nélkül bepattantak az autóba. Mi lett volna akkor, ha Kate és Emily sem jött volna?  Soha többé ilyet…
Szuszogásra lettem figyelmes, így felültem, és csak akkor láttam meg a magam mellett alvó szépséget. Nem akartam felkelteni, mert olyan békésen pihent az ágyam szélén, ezért még gyönyörködtem benne pár percig, majd a gondolataim leginkább arra ösztökéltek, hogy mindenképpen fel kell keltenem, különben elgémberedik a dereka és a nyaka is.
Megsimogattam a vállát, majd gyengén meg is ráztam, de nem kelt fel rá. Húha, mennyi ideig volt bent? És most mennyi az idő?
Már beszéltem is hozzá, mire megmozdult. Felnézett rám, majd a szemei azonnal kipattantak, és szorosan átölelt, mire felnevettem. Ekkor olyan fájdalmat éreztem a gyomromban, mintha keresztülszúrták volna, és össze is húztam magam. Szerencsére a fájdalom elmúlt, és Kate pedig tovább puszilta az arcomat.
Amikor le akart ülni, én visszahúztam és megcsókoltam. Itt tört először felszínre a lelkiismeret furdalásom. El kell mondanom neki, mert a bűntudat kínozni fog engem egészen addig, amíg el nem árulom neki az igazat. De előtte még beszélgetésbe elegyedtünk, ami persze a végén a versenyre tért ki. Most vagy soha alapon rászántam magam, és kiböktem azt a mondatot, ami tudtam, hogy hatással lesz rá. Fúrni fogja az oldalát a kíváncsiság, ezért muszáj lesz elmondanom neki.
Amikor már az igazság közelében jártam, legszívesebben ott helyben kitöröltem volna azt a mondatot, amivel megkezdtem a beszélgetés ezen témáját. Hiba volt, legalábbis most, amikor nem tudok felkelni, hogy utána rohanjak, ha esetleg menekülni akarna. Nem foghatom le a kezét, amikor meg akarna ütni, és nem nyugtathatom le, csak szavakkal, amik, jelent pillanatban, nagyon keveset érnek.
Amint rákérdezett immár türelmetlen hangsúllyal a hangjában arra, hogy mi volt a fogadás tárgya tudtam, már nincs visszaút. Egyszerűen szólva: megszívtam, de rendesen.
- Te. – amint sikerült kinyögnöm, kicsit összébb húztam magam, ezzel is „védekeztem” valamennyire a támadásoktól, amik majd érni fognak.


Olyan lendülettel állt fel a székből, amilyennel csak tudott, és ezt a szék maga is megmutatta a felborulásával. A fém csattant a padlón, Kate pedig ideges léptekkel az ajtó felé sétált, és hitetlenkedő tekintettel, összevont szemöldökkel lépett ki rajta. Egyik kezemmel homlokon csaptam magam, és végighúztam a tenyeremet az arcomon, mintha ettől a mozdulattól várnék valami ötletet a kiengesztelésre. Mégis mit vártam? Hogy majd a nyakamba fog borulni, mint a felkelésemkor? Vagy masszázst fog adni, amiért ő volt a fogadás tárgya? Igazából valami hasonló reakcióra számítottam, végső esetben kiabálásra. De azt csak akkor teszi, ha már vitatkozik. Mit fog szólni ahhoz, ha megtudja, mit kellett volna tennie akkor, ha vesztek? Bele sem merek gondolni.

/Kate/

Nem tehettem mást, muszáj volt kimennem a folyosóra, mert nem akartam kiabálni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Mégis mit képzeltek? Hogy tehették ezt? Oké, Scott meg sem lepett, de… pont Chris? Ő az, akiben bíztam, erre egy tárgyként kezel, amit bedob egy versenyre?
Mélyeket lélegeztem, és körülnéztem a majdnem teljesen kihalt folyosón. Egy-két nővér ment el mellettem, de ők sem tűntek fel utána. A plafonon pislákoltak a neonok, amik már nem nagyon adtak fényt. Tettem pár lépést a folyosó jobb, majd a bal irányába, közben pedig rágtam a körmömet, és próbáltam lenyugodni. nem fogok hazamenni, elvégre… az hogy nézne már ki? Nem, nem fogom itt hagyni Chris-t, mert ezt meg kell beszélnünk, sürgősen, de még előtte egy telefonhívás.
Kikerestem a számot a névjegyzékből, majd a hívás gombot lenyomva emeltem a fülemhez a készüléket. Egy kicsöngés, kettő, három, és már majdnem letettem, amikor beleszült egy álmos hang.
- Miért? – tette fel a kérdést köszönés képen – gondolom – majd pár nyöszörgés után ismét megszólalt. – Valami baj van?
- Em, most… muszáj beszélnem veled.
- Mi történt? Chris rosszul van? – most már valamennyire felkelt, közölhettem vele.
- Nem, már felkelt, nagyon is, csak…
- Odaadnád neki a telefont egy kicsit? Köszönni akarok neki. – a hangja teljesen tisztának hangzott. Egy igen után lassan léptem be a szobába, mire Chris azonnal rákezdett.
- Nézd, én nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy akkor mi vezérelt, és meg is bántam rögtön, amint elhagytam a kávézót, csak…
- Emily beszélni szeretne veled. – szakítottam félbe, és odanyújtottam felé a telefont. Egy sóhaj után elvette, én pedig ismét kiléptem a teremből.

/Chris/

- Szia, Emily! – szóltam bele a telefonba.
- Üdvözöllek ismét az élők világában. Jól vagy? – beszélt vidám hangon, nekem pedig még rosszabb lett a kedvem, ha az egyáltalán lehetséges volt.
- Persze… jól vagyok. – válaszom tömör volt, de külön kiemeltem minden szót, ezzel is utalva arra, hogy most tényleg nincs kedvem beszélgetni, de ez nem miatta van. Csak helyre akarom hozni, amit elcsesztem, de rendesen.
- És mi van veletek? Kate hangjából semmi jót nem sejtek. – amikor nem mondtam semmit, ismét belekezdett – Mit csináltatok már megint? – most komolyan megérzi, vagy mi?
- Biztos vagyok benne, hogy majd Kate el fogja mondani, és most én nem is nagyon akarom. csak… rá tudnád venni, hogy bejöjjön? Légy szíves! – kértem, és pár másodperc csend után igent mondott. Elvettem a fülemtől a telefont, és kikiáltottam. Nyílt az ajtó, és be is lépett, de nem nézett rám, legalábbis az arcomra. Kerülte a tekintetemet, szándékosan. Felé nyújtottam a telefont, és amikor el akarta venni, ujjaimmal közrezártam a kezét. Tekintete még mindig a készüléken időzött, hiába néztem rá másodpercekig. Végül elengedtem, és a füléhez emelve a telefont, ment ki… ismét. 
Mindenképpen be kell majd jönnie, hiszen nem időzhet egész éjszaka odakint. Amíg odakint telefonált, minden párbeszédet alaposan átgondoltam. Lejátszottam magamban az esetleges reakciókat. Ha bejön, akkor én nem hagyom szóhoz jutni, addig fogok magyarázni, amíg be nem rekedek. Már ha ezen van mit magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló a dolog. Egy idióta voltam.
Azonban ha bejön, én pedig meg sem szólalok, csak nézek rá, jobbik esetben elkapom néhány pillantását, de… ennyi lenne? Ezzel mit érnék el? Kiskutyaszemekkel néznék rá egészen addig, amíg meg nem bocsát nekem?
Viszont azt nem akarom, hogy kényszerből kelljen mellettem maradnia. Tudok vigyázni magamra - lehet, ez most nem látszik, de így van. Ha nem akar velem lenni, elfogadom, bár nem bírnám ki.
Muszáj, egyszerűen muszáj kitalálnom egy olyan szöveget, amibe, ha rákérdez, nem akadok meg, és nagyon frappánsan hangzik. Talán még meg is bocsátana.
Nem tudom, mennyi idő is ment el pontosan, amíg kint volt, és telefonált vagy csak szimplán átgondolta a dolgokat. Próbáltam értelmes, lényegre törő és nem utolsósorban meggyőző válaszokat kitalálni a felvethető kérdésekre. Nem, nem volt olyan, ami az én pártomat fogná.
A telefonomra tekintve már majdnem éjfél volt, amikor végre kinyílt az ajtó, és belépett rajta. Telefonját a zsebébe csúsztatta, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem beszélt több mint fél órán keresztül Emilyvel.
Feszélyezve lépkedett lassan az ágyam mellett lévő, még mindig a földön fekvő székhez, majd azt lassan felállítva, kicsit hátrébb húzta a megszokott helyénél, és helyet foglalt benne. Végigsimított egyik kezével a másik karján, és ugyanezt megtette még egy párszor. Én csak néztem őt, a kezét, hogy mégis mihez fog kezdeni. Rá akartam nézni az arcára, de lehajtott fejjel nézett maga elé, és nem láttam semmit. Most vagy soha alapon vettem egy mély lélegzetet, majd kinyögtem azt az egyetlen szót, amit már oly sokszor mondtam az este. Ennyiszer talán még életemben nem, és ebbe szörnyű belegondolni. – Sajnálom. – kifújta a levegőt, ennek következtében lejjebb engedte a vállát, majd lassan felnézett rám. A kirohanása óta most először találkozott a tekintetünk. Láttam a szemében, hogy még mindig nem bocsátott meg nekem, de a harag már enyhült. Remélem, nem tévedek.
- Hát én is. – belenéztem a szemébe, és az eddig összegyűjtött önbizalmam jelentős része szertefoszlott. – Miért mentél bele, Christian? – ne, miért mondta ki a teljes keresztnevemet? Miért teszi ezt velem? Oké, megérdemlem, szólítson csak Christian-nak. Bár, még ez is jobb, mintha William-et mondaná. Na, az végképp fenyegető lenne.
- Nem tudom. – ráztam meg alig láthatóan a fejemet, de még mindig tartottuk a szemkontaktust. Savanyúan elmosolyodott, majd felállt.
- Akkor én sem. – előrehajoltam, elkaptam a kezét, és próbáltam nem összehúzódni a hasamba szúró fájdalomtól, de látszólag eléggé kiült az arcomra a fájdalom. Kate megfordult, és közelebb jött. Nem tépte ki a kezét az enyémből, ez talán már haladás… vagy csak szimplán megsajnált.
Amikor végre ismét kényelmesen visszahelyezkedtem a lehető leggyorsabban, próbáltam nem az előre kigondolt szöveget mondani. – Nem akartam ezt. Nem tudom, mégis miért mentem bele a fogadásba, és amikor elhagytam a kávézót, csak reménykedni tudtam, hogy nyerni fogok. Ha vesztesként feküdnék most itt, akkor sem hagynám, hogy elmenj vele pár napra. – meg akart szólalni, de felemeltem az ujjam, jelezve, hogy még maradjon csendben egy kicsit. Gondolom, most ez nagy újdonságként hatott rá, de nem akartam abbahagyni. Majd leszedi a fejem a monológom végén… hú, de még mennyire, hogy le fogja. – Akkor, abban a percben gondolhattam volna, hogy nemet kell, mondjak, mégsem tettem. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert nem akartam megfutamodni, de ettől függetlenül még mindig azt mondom, hogy nem érdekel mások véleménye. Akkor ennek a szövegnek kellett volna a fejemben lennie, nem pedig annak, hogy mindenképpen belemenjek egy versenybe, ami nagyon rizikós, és a tét is hatalmas, sőt! De… ismersz engem, nem szoktam előre gondolkodni, csak nagyon ritkán. – elmosolyodott, de szépen lassan ismét visszaállt az eredeti pókerarcba, és készen állt, hogy a további szövegemet hallgassa. – De… volt egy olyan érzésem, mintha előre tudnám a verseny eredményét. Reménykedtem benne, hogy jók a megérzéseim. Beteljesült, nyertem, és most a balesetemmel nem vagyok hajlandó foglalkozni. persze, ez most kicsit sem hangozz normálisan, de… ezt gondolom. Nem akarok most emiatt hátrányba kerülni, amiért itt fekszek egy kórházi ágyon a hülyeségem miatt. nem akarom, hogy csak emiatt bocsáss meg nekem. Ez már a Te döntésed, de még mielőtt választanál, hogy most megbocsátod-e a baklövésem vagy sem, el kell mondanom, hogy – megakadtam, és mélyen a szemébe nézve folytattam – Szeretlek, Kate. Szerettelek már az álarcos bál előtt, és szeretni is foglak. – lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, ami… könnyek útján jelentkezett.
És még egy váratlan fordulat, amire most tényleg nem számítottam. Kezét kivette az enyémből, közelebb jött egészen az ágyam mellé, lehajolt, és a nyakamat körülfogva ölelt meg. Az ép kezemmel húztam a legközelebb magamhoz. – Jó szöveg volt? – a hangom leginkább a dörmögéssel ért fel az arcomba hulló haja miatt.
- Ha nem lett volna az, most nem lennék itt. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. Ez hiányzott nekem! – De ezen meddig gondolkodtál?
- Kb. a felét már előre megterveztem. – mondtam, miközben kibontakozott az ölelésemből, és a székre akart leülni, de nem engedtem. Mellettem lévő szabad helyet megütögettem, jelezve, hogy üljön ide. Amikor megtette, egyik karommal átöleltem a derekát. – De amikor már a megérzéseimről beszéltem… na, az spontán jött! – emeltem fel mutatóujjamat, lényegesítve ezzel előbbi mondatomat. – Nem tudtam, hogy ilyen nyálasan is tudok fogalmazni, kivéve az utolsó két mondatot. – néztem fel rá – Az… szívből szólt. – húztam el a számat, elgondolkodva pár pillanatra – De ettől függetlenül nem hiszem, hogy lesz ennél költőibb oldalam is. – néztem drámaian a távolba, mire nevetve vállon ütött. Lehajolt, hogy az arca az enyémmel egy síkban legyen, majd megcsókolt.
- Én is szeretlek, Chris.

2012. július 10., kedd

Részlet az 5. fejezetből...

Sziasztok! :)
Most sietnem kell, de még ma mindenképpen hozni akartam a részletet. A fejezet nem tudom, hogy mikor is fog jönni egész pontosan, talán ma késő este, de nagy valószínűséggel holnap. :)
Kellemes olvasást!
Csók <33




Nem tehettem mást, muszáj volt kimennem a folyosóra, mert nem akartam kiabálni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Mégis mit képzeltek? Hogy tehették ezt? Oké, Scott meg sem lepett, de… pont Chris? Ő az, akiben bíztam, erre egy tárgyként kezel, amit bedob egy versenyre?
Mélyeket lélegeztem, és körülnéztem a majdnem teljesen kihalt folyosón. Egy-két nővér ment el mellettem, de ők sem tűntek fel utána. A plafonon pislákoltak a neonok, amik már nem nagyon adtak fényt. Tettem pár lépést a folyosó jobb, majd a bal irányába, közben pedig rágtam a körmömet, és próbáltam lenyugodni. nem fogok hazamenni, elvégre… az hogy nézne már ki? Nem, nem fogom itt hagyni Chris-t, mert ezt meg kell beszélnünk, sürgősen, de még előtte egy telefonhívás.
Kikerestem a számot a névjegyzékből, majd a hívás gombot lenyomva emeltem a fülemhez a készüléket. Egy kicsöngés, kettő, három, és már majdnem letettem, amikor beleszült egy álmos hang.
- Miért? – tette fel a kérdést köszönés képen – gondolom – majd pár nyöszörgés után ismét megszólalt. – Valami baj van?
- Em, most… muszáj beszélnem veled.
- Mi történt? Chris rosszul van? – most már valamennyire felkelt, közölhettem vele.
- Nem, már felkelt, nagyon is, csak…
- Odaadnád neki a telefont egy kicsit? Köszönni akarok neki. – a hangja teljesen tisztának hangzott. Egy igen után lassan léptem be a szobába, mire Chris azonnal rákezdett.
- Nézd, én nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy akkor mi vezérelt, és meg is bántam rögtön, amint elhagytam a kávézót, csak…
- Emily beszélni szeretne veled. – szakítottam félbe, és odanyújtottam felé a telefont. Egy sóhaj után elvette, én pedig ismét kiléptem a teremből.

2012. július 3., kedd

4. fejezet - Kórház

Sziasztok! :))
Most... nem is tudom, mit mondjak. Azt, hogy késtem? Nos, igen, bár ez elég valószínű. Csak azt tudom mondani Nektek, hogy naaaagyon, de nagyon sajnálom! Komolyan. És azt hiszem, mostantól a fejezetek nem is lesznek időponthoz kötve, de hetente próbálom meg hozni. A leggyakrabban hétvégeken, de lesz olyan, amikor hétköznap fog megjelenni. Ez leginkább az időtől függ.
Mellesleg úgy érzem, hogy ez a fejezet nem tartozik a legjobbak közé, ha van olyan, mert valóban... elég... gyatra lett, ha fogalmazhatok így.
De ettől függetlenül remélem még tetszeni fog nektek. :)
Kellemes olvasást!
Csók <3


/Chris/

Másra sem tudtam gondolni, mit apa betegségére. Nem akartam elhinni, hogy eddig nem mondta el… és nem vettem észre. persze voltak olyan alkalmak, amikor már nagyon köhögött, de akkor csak mindig kitalált valamit, mint a vírus vagy a dohányzás. Nos, a rák kialakítója lehet akár az utóbbi.
Nem akartam most versenyezni, nem akartam ezt az egészet. Se hangulatom, se erőm nem volt hozzá. Amint megláttam Kate-et, hogy Emilyvel beszélget, a félelem kapott el. Mi van akkor, ha Scott elmondta neki, hogy ez egy fogadás, és hogy lényegében ő a tét? Nem tudnám elviselni, ha egy ilyen baklövés miatt elveszíteném. Nem akarom…

(In The End)

Amikor beálltunk a rajtvonalhoz, kezdtem ideges lenni. Leginkább a végeredmény miatt. Nyerni fogok? Nagyon, de nagyon remélem. Négy kör viszonylag könnyen ment, még kézre is álltam, próbáltam valamennyire látványossá tenni. Azonban az utolsó körnél minden összejött: elkezdett esni az eső, amitől a pálya felén lévő föld rendesen csúszni kezdett. Vannak, akik még szakadó esőben is profin végigszántják a pályát, és vannak, akik erre nem képesek vagy nem elég gyakorlottak. Nos, én az utóbbihoz tartozom, de nem tudom, Scott hogyan állt ezzel. Volt olyan kanyar, ahol kicsit kicsúszott a motor, ilyenkor lejjebb vettem a gázt, de akkor majdnem leelőztek.
Már csak két kanyar volt hátra, és én álltam nyerésre.
„- És menni… időd van még hátra?
- Pár hónap…” – hangzottak a mondatok a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam rendesen koncentrálni. „Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el…” Megráztam a fejem, reménykedve, hogy talán eltűnnek a hangok, és csakis a versenyre tudok koncentrálni. Ekkora mozdulat elég is volt ahhoz, hogy a motor kicsit megcsússzon a sárban, pechemre pont egy dombon voltam. Már csak annyira emlékeztem, hogy a kétkerekű jármű, amin eddig ültem, eltűnt alólam, én pedig a levegőben vagyok a földtől vagy 5 méterre. Ezután minden elsötétült, majd egy, a gerincemig hatoló szúró fájdalomra nyitottam ki a szemem.
Tudtam, hogy nem tört el a gerincem, hisz’ meg bírtam mozdulni, de mégis hatalmas fájdalmat éreztem az egész törzsömön.
Alig kaptam levegőt a bukósisakban, így nagy erőfeszítésekbe telt, mire leküszködtem magamról és eldobtam oldalra. Felemeltem a fejem, és tekintetemmel Kate-et kezdtem keresni, majd meg is találtam. Arca egyből eszembe juttatta, hogy miért is versenyeztem, és nem hagyhatom, hogy az a féreg nyerjen, akit oldalról láttam csak meg.
Amikor rátámaszkodtam a bal kezemre, hogy át tudjak fordulni, éles fájdalom hasított a csuklómtól egészen a vállamig, tudtam, hogy eltört. Az előbb nem is éreztem.
A lábammal is rásegítettem az átfordulásra, és a jobb kezemmel a célvonalra csaptam. Ekkor úgy éreztem, hogy minden kisebb-nagyobb fájdalom a testemben összegyűlt, és egyszerre hasított végig a gerincem minden csigolyáján. Borzalmas volt, és itt már el is sötétült előttem minden.
- Minden rendben lesz, kisasszony, csak nyugodjon meg! – hallatszott mellőlem egy ismeretlen férfihang, majd egy női zokogás. Kinyitottam a szemem, és csak homályosan láttam, de kivettem Kate és egy mentős alakját. Barátnőm könnyes szemmel rágta egyik kezén a körmét, ami nála kihagyhatatlan, ha ideges, a másik kezét pedig összekulcsolta az enyémmel.
- Kate… - kezdtem, de a hangom olyannyira erőtlennek tűnt, hogy még én magam is nehezen hallottam. De úgy tűnik, Neki elég volt.
- Chris! – kapta rám a tekintetét a hordágy széléről, és izgatottan várta, hogy mit reagálok – Chris, hogy érzed magad? – fogta meg az arcom. Fel akartam emelni én is a kezemet, de nem tudtam. Annyira gyenge voltam, hogy még a lélegzetvétel is nehéz volt, mégis elegendő erőt gyűjtöttem össze, hogy válaszolni tudjak.
- Nem jól. – amint kimondtam, ismét lecsukódott a szemem, és innentől kezdve már nem is emlékszem semmire sem.

/Kate/

Amint kimondta, hogy nincs jól, ismét elájult. Nem sok kellett, hogy a sírás rám törjön, arcomat a tenyerembe temettem, és ráhajtottam a fejem a hordágyra.
Amint a kórházhoz értünk, a mentősök gyorsan leszedték őt a hordággyal együtt, majd futva tolták be az ajtón. Én is szaladtam utánuk, de még egyszer végignéztem a parkolón, hátha meglátom a céges autót, amivel Emily jönne. Még nem volt ott. Megfordulva rohantam utánuk. Már a folyosón jártak, ahol egy pár nővér és egy orvos is csatlakozott hozzájuk.
- Készítsék a műtőt! – kiáltotta az orvos, majd előrement, két nővérrel az oldalán. Már a műtő ajtaja elé értem, amikor egy orvos megállított.
- Sajnálom, hölgyem, de oda nem mehet be. – fogta meg a vállam, majd kitolt és bezárta az ajtót. Az ablakhoz mentem, még annyit láttam, ahogy Christ átrakják a műtőasztalra, de a reluxát lehúzta, így semmit sem láthattam odabent. Nem volt más választásom, mint várni. leültem egy közelben lévő székre, és a könyökömmel a combomon támaszkodva meredtem előre.
Pár perc elteltével Emily állt meg, majd guggolt le előttem, és szorosan magához ölelt.
- Minden rendben lesz, meg fog gyógyulni. – suttogta, miközben a hátamat dörzsölgette, és én eddig bírtam. Itt szakadt ki az összes fájdalom belőlem, amit Chris balesete óta éreztem, és úgy kezdtek el folyni a könnyeim, mintha sohasem akarnának megállni.

Már másfél órája ültünk a műtő előtti székeken, és nem sokkal Em után Alexék is megérkeztek. Mindenki Maga elé bámult vagy csak a telefonját nyomkodta, de nem beszéltünk egymással egy szót sem. Meg akartam törni a csendet, mert ez már jobban idegesített, mintha valaki hangoskodott volna.
- És mi van Alexszel? – suttogtam Emilynek, aki pár pillanatig nézett rám, majd közel hajolva hozzám mondta:
- Fogalmam sincs. Azt mondta sajnálja, hogy nem mesélt nekem a barátnőjéről, de – itt elhallgatott, mintha maga is kételkedne abban, amit mond, majd folytatta – elvileg már szakítottak, mert ez a távkapcsolat nem ment volna… elvileg. – ismételte meg az utolsó szót.
- Talán igaza van. – rántottam meg a vállam – Elvégre meg tudnám érteni a szakításuk okát, mert a távkapcsolatok sosem működnek.
- Nem tudom. – húzta el a száját – De ott van Aaron is. – mutatott rá a tényre – Ő aranyos, kedves, helyes és… - ismét elhallgatott.
- És még idegen a számodra. – fejeztem be helyette a mondatot, bár kétlem, hogy ezt akarta mondani - De Alexet már ismered valamennyire, mert a nyár nagy részét együtt töltöttétek, mint „barátok”, vagy nem? – láttam rajta, hogy elgondolkodik ezen, majd hátradőlve a székében nézte a padlót.
Én is hátra akartam dőlni, de kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az orvos, én pedig azonnal felpattantam, ahogy a többiek is, és köré gyűltünk. Pont a folyosó közepére állt, de még láttuk, ahogy mögötte kitolják Christ az ágyon, majd elkanyarodtak a folyosón.

- Önök a hozzátartozói? – jött közelebb a férfi.
- A barátnője vagyok. – léptem én is elé, majd sorban mindenki.
- Mi pedig a barátai vagyunk. – szólalt meg Emily, és mindenki mögé gyülekezett.
- Hogy van, doktor úr? – kérdeztem türelmetlenül, mire az orvos rám nézett és egy nagy sóhaj hagyta el száját.
- Rendbe fog jönni. – bökte ki, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki az összes levegőt a tüdőmből. Éreztem, hogy egy hatalmas kő esik most le a szívemről. A srácok mosolyogva ölelték át Emilyt és engem, majd tekintetünket ismét a férfire vezettük. – Nagyon sok pihenésre van szüksége. Valószínűleg pár napig még nem fog felébredni, de ettől függetlenül még csak egy ember mehet be hozzá. Most szándékozik valaki…? – tárta szét a karját, úgy várta a választ. Alex megbökte a vállam, mire megfordultam.
- Kate, megegyeztünk a többiekkel, hogy menj te. – bólintottam, és az orvossal együtt elindultunk a terem felé. 12-es kórterem.
Amikor kinyitotta nekem az orvos az ajtót és beléptem, megpillantottam Őt.
- Istenem. – hagyta el ez a halk szó a számat, majd közelebb léptem hozzá. Arcán karcolások nyoma volt, a bal karja be volt gipszelve, és oda volt rögzítve a vállához. Félmeztelenül feküdt, ugyanis a hasa körbe volt tekerve kötszerrel. A bal lábszára gipszben, combján pedig, ahogyan a jobb alkarján is, szintén kötszer.
- Elég súlyos sérülései voltak. Egy motorbaleset nagyon veszélyes tud lenni, sokan bele is haltak, ezért ha felébred, kérem, tudassa vele. – mondata után még irkált pár dolgot a mappájába.
- Tudja Ő is, csak… - kezdtem, de elhallgattam, az orvos pedig becsukva a mappáját nézett fel rám.
- Akarja tudni a sérüléseit? – ennyire súlyosak, hogy kérdeznie kellett? Mert ha azok, akkor nem…
- Igen. – válaszoltam, miközben mg mindig Chris arcát néztem. 

- Három bordája eltört, és az egyik átszúrta a gyomrát, ezért belső vérzés alakult ki, amit műtéttel korrigáltunk is. Emiatt még egy-két hetet biztosan pihennie kell, hiszen a varrat bármikor felszakadhat. A bal karját leginkább a csuklója miatt gipszeltük be, ugyanis az eltört. Gondolom akkor, amikor ráesett. A bal lábának sípcsontja kettétört, a combját valami kivághatta, ezért azt gyorsan fertőtlenítettük, és bekötöttük. A jobb alkarjába pedig belefúródott pár üvegszilánk, így azokat eltávolítottuk. – a motor visszapillantójából a tükördarabkák lehettek azok. Akkor nem értem, minek a ruha, ha alig védte a bőrét? Borzalmas volt végighallgatni a sérülések tömkelegét. – Még kap pár percet, de utána ki kell mennie, hagy pihenjen. – indult ki az ajtón.
- Rendben, és… köszönöm, hogy segített rajta. – mosolyodtam el, mire kaptam egy „szívesen”-t, aztán kilépett és bezárta az ajtót. 

~4 nappal később~ (Fireflies)

A mai nap immár az ötödik, amit a kórházban töltöttem. Minden nap reménykedtem, hogy aznap talán fel fog kelni, de az orvos is megmondta, hogy egy hét is lehet, mire magához tér.
- Ki kellene már pihenni magad. Hány órát aludtál otthon? – kérdezte Em, miközben visszajött a cappuccinoval. Leült mellém, majd átnyújtotta nekem az egyik poharat.
- Nem tudom… pár órát, utána visszajöttem ide. – töröltem meg a szemem, mert már tényleg nagyon fáradt voltam, de itt akartam lenni, amikor felkel.
- Figyelj csak. – nézett az órájára, majd ismét rám – Este nyolc, apa mindjárt végez és nekem kell odamenni, hogy hazavigyem. Visszajöjjek érted?
- Nem, ma itt alszok. – kijelentésemre csak egy rosszalló pillantást kaptam. – Em, nézd, én most tényleg nem akarok hazamenni, mert bármikor felkelhet, és én itt akarok lenni vele, oké? Mondd meg anyának, hogy majd holnap délután hazamegyek, és akkor alszok.
- Rendben. – simított végig a vállamon, majd felállt, elköszönt és kilépett az ajtón. 

Még a cappuccinoval a szervezetemben is képes voltam elaludni. Lehajtottam a fejem Chris ágyára, és elhatároztam, hogy nekem elég kb. 10 perc, utána üde és friss leszek. Nem így lett, a 10 perc összesen két és fél órává vált. Arra keltem fel, hogy valaki simogatja a hajam.
- Nem itt kellene aludnod. – hallottam meg Őt, majd hangjára felkaptam a fejem, és láttam, ahogy mosolyogva néz rám. Azonnal átöleltem a nyakát, és annyi puszit adtam az arca minden pontjára, hogy azt hiszem a kapcsolatunk óta nem kapott még ennyit tőlem. Felnevetett, majd össze is húzódott, és kezét rátette a hasára. – Ez a nevetés nem fog jót tenni. – húzta el a száját. Vissza akartam ülni a székre, de megfogta a kezem, és magához húzott egy csókra. Könnyes szemekkel néztem rá, mire ismét elmosolyodott. – Ennyire rosszul csókolok? – tettette a meglepődöttet.
- Dehogyis, csak… örömkönnyek. – töröltem meg a szemem, majd ismét átöleltem. – Ha tudnád, mennyire aggódtam miattad. Annyira bolond vagy, miért kellett versenyezned Scott-tal? – dörmögtem a vállába, mire eltolt magától, és komor arccal nézett rám.
- Valamit el kell mondanom a… versennyel kapcsolatban. – kezdtem, mire közelebb húztam a széket, és leült. – Ez a verseny igazából egy fogadás volt.

- De miért kellett neked fogadnod Scott-tal? – kérdeztem.
- Tudod, amikor a veszekedés után kibékültünk, aznap este elmentem hozzád, hogy filmet nézzünk. Akkor kaptam egy SMS-t egy számomra még ismeretlen számról. – bólintottam, mert emlékeztem, hogy mi állt benne – Azt Scott küldte, mert találkozni akart velem. El is mentem a megbeszélt helyre, ami szimplán csak egy kávézó volt, és reméltem, hogy a plázában lévő kávézóra gondolt. Nos, a jóslatom bevált, a megérkezésem után hamarosan ő is feltűnt. A szavaiból ítélve… hogy is mondjam, még nem fogta fel kellőképpen azt, hogy köztetek vége. Ezért felhozott nekem egy fogadást. Versennyel döntöttük volna el, hogy ki lesz a nyertes. Így, hogy nyertem, békén fog minket hagyni. – fejezte be, de valami nem hagyott nyugodni.
- És mi lett volna akkor, ha esetleg ő nyer? – összeszorította a száját egy vékony vonalban, majd ismét beszélni kezdett.
- Igen, a fogadásnak volt tétje. Nem is akármekkora. – most már kezdtem összezavarodni. Miért nem mondja ki végül?
- És mi volt az? – kérdeztem türelmetlenül. Pár másodpercig hezitált, majd végül kinyögte.
- Te. – amint kimondta, kicsit összébb húzódott, én pedig éreztem, hogy elönt a düh.
- Hogy mi? – álltam fel hirtelen, és a mozdulatommal együtt a szék is felborult.