5. fejezet - Megbocsátás

Sziasztok! :)
Mint ígértem, itt is a fejezet, tényleg késő este. o_O Remélem ettől függetlenül szeretni fogjátok... valamennyire. :)
A zenét, ha nem tartana ki a fejezet végéig, nyugodtan indítsátok el még egyszer, én ennek hallgatása alatt írtam meg a fejezet azon részét, ahova beillesztettem, szóval... remélem tetszeni fog. :))
Ez a rész nem olyan eseménydús, nem sok minden történik benne, a legnagyobb részben gondolkodás, elmélkedés. :/
Köszönöm szépen az előző fejezethez írt komikat, jól esett őket olvasni. *_*
Nincs már hátra, minthogy kellemes olvasást kívánjak! :)
Csókollak Titeket <33
Ui.: Jaj, igen, jut eszembe... ez (sajnálatos módon) még rövidebb fejezet, mint az előző, de... muszáj volt így megoldanom. Majd a következőkben meglátjátok, miért írom ezt. Ezért viszont tényleg bocsánatot kérek, de... később minden kiderül. Higgyetek nekem. :)

/Chris/

Nehezen tértem magamhoz, és amikor kinyitottam a szemem, egy zöldre festett szobában találtam magam, amit alig világított be az éjjeli lámpa. Végignéztem magamon: gipszek és kötszerek. Kellett ez nekem? Megállapítottam, hogy tényleg őrült vagyok, amiért elfogadtam Scott ajánlatát. És mi lett volna akkor, ha Alexék ne jönnek velem erőszakkal? Az erőszak alatt leginkább azt értem, hogy megállítottak az utcán azzal, hogy hova megyek. Amint elmondtam nekik, fogták magukat, és minden kérés/kérdés nélkül bepattantak az autóba. Mi lett volna akkor, ha Kate és Emily sem jött volna?  Soha többé ilyet…
Szuszogásra lettem figyelmes, így felültem, és csak akkor láttam meg a magam mellett alvó szépséget. Nem akartam felkelteni, mert olyan békésen pihent az ágyam szélén, ezért még gyönyörködtem benne pár percig, majd a gondolataim leginkább arra ösztökéltek, hogy mindenképpen fel kell keltenem, különben elgémberedik a dereka és a nyaka is.
Megsimogattam a vállát, majd gyengén meg is ráztam, de nem kelt fel rá. Húha, mennyi ideig volt bent? És most mennyi az idő?
Már beszéltem is hozzá, mire megmozdult. Felnézett rám, majd a szemei azonnal kipattantak, és szorosan átölelt, mire felnevettem. Ekkor olyan fájdalmat éreztem a gyomromban, mintha keresztülszúrták volna, és össze is húztam magam. Szerencsére a fájdalom elmúlt, és Kate pedig tovább puszilta az arcomat.
Amikor le akart ülni, én visszahúztam és megcsókoltam. Itt tört először felszínre a lelkiismeret furdalásom. El kell mondanom neki, mert a bűntudat kínozni fog engem egészen addig, amíg el nem árulom neki az igazat. De előtte még beszélgetésbe elegyedtünk, ami persze a végén a versenyre tért ki. Most vagy soha alapon rászántam magam, és kiböktem azt a mondatot, ami tudtam, hogy hatással lesz rá. Fúrni fogja az oldalát a kíváncsiság, ezért muszáj lesz elmondanom neki.
Amikor már az igazság közelében jártam, legszívesebben ott helyben kitöröltem volna azt a mondatot, amivel megkezdtem a beszélgetés ezen témáját. Hiba volt, legalábbis most, amikor nem tudok felkelni, hogy utána rohanjak, ha esetleg menekülni akarna. Nem foghatom le a kezét, amikor meg akarna ütni, és nem nyugtathatom le, csak szavakkal, amik, jelent pillanatban, nagyon keveset érnek.
Amint rákérdezett immár türelmetlen hangsúllyal a hangjában arra, hogy mi volt a fogadás tárgya tudtam, már nincs visszaút. Egyszerűen szólva: megszívtam, de rendesen.
- Te. – amint sikerült kinyögnöm, kicsit összébb húztam magam, ezzel is „védekeztem” valamennyire a támadásoktól, amik majd érni fognak.

(Apologize)

Olyan lendülettel állt fel a székből, amilyennel csak tudott, és ezt a szék maga is megmutatta a felborulásával. A fém csattant a padlón, Kate pedig ideges léptekkel az ajtó felé sétált, és hitetlenkedő tekintettel, összevont szemöldökkel lépett ki rajta. Egyik kezemmel homlokon csaptam magam, és végighúztam a tenyeremet az arcomon, mintha ettől a mozdulattól várnék valami ötletet a kiengesztelésre. Mégis mit vártam? Hogy majd a nyakamba fog borulni, mint a felkelésemkor? Vagy masszázst fog adni, amiért ő volt a fogadás tárgya? Igazából valami hasonló reakcióra számítottam, végső esetben kiabálásra. De azt csak akkor teszi, ha már vitatkozik. Mit fog szólni ahhoz, ha megtudja, mit kellett volna tennie akkor, ha vesztek? Bele sem merek gondolni.

/Kate/

Nem tehettem mást, muszáj volt kimennem a folyosóra, mert nem akartam kiabálni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Mégis mit képzeltek? Hogy tehették ezt? Oké, Scott meg sem lepett, de… pont Chris? Ő az, akiben bíztam, erre egy tárgyként kezel, amit bedob egy versenyre?
Mélyeket lélegeztem, és körülnéztem a majdnem teljesen kihalt folyosón. Egy-két nővér ment el mellettem, de ők sem tűntek fel utána. A plafonon pislákoltak a neonok, amik már nem nagyon adtak fényt. Tettem pár lépést a folyosó jobb, majd a bal irányába, közben pedig rágtam a körmömet, és próbáltam lenyugodni. nem fogok hazamenni, elvégre… az hogy nézne már ki? Nem, nem fogom itt hagyni Chris-t, mert ezt meg kell beszélnünk, sürgősen, de még előtte egy telefonhívás.
Kikerestem a számot a névjegyzékből, majd a hívás gombot lenyomva emeltem a fülemhez a készüléket. Egy kicsöngés, kettő, három, és már majdnem letettem, amikor beleszült egy álmos hang.
- Miért? – tette fel a kérdést köszönés képen – gondolom – majd pár nyöszörgés után ismét megszólalt. – Valami baj van?
- Em, most… muszáj beszélnem veled.
- Mi történt? Chris rosszul van? – most már valamennyire felkelt, közölhettem vele.
- Nem, már felkelt, nagyon is, csak…
- Odaadnád neki a telefont egy kicsit? Köszönni akarok neki. – a hangja teljesen tisztának hangzott. Egy igen után lassan léptem be a szobába, mire Chris azonnal rákezdett.
- Nézd, én nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy akkor mi vezérelt, és meg is bántam rögtön, amint elhagytam a kávézót, csak…
- Emily beszélni szeretne veled. – szakítottam félbe, és odanyújtottam felé a telefont. Egy sóhaj után elvette, én pedig ismét kiléptem a teremből.

/Chris/

- Szia, Emily! – szóltam bele a telefonba.
- Üdvözöllek ismét az élők világában. Jól vagy? – beszélt vidám hangon, nekem pedig még rosszabb lett a kedvem, ha az egyáltalán lehetséges volt.
- Persze… jól vagyok. – válaszom tömör volt, de külön kiemeltem minden szót, ezzel is utalva arra, hogy most tényleg nincs kedvem beszélgetni, de ez nem miatta van. Csak helyre akarom hozni, amit elcsesztem, de rendesen.
- És mi van veletek? Kate hangjából semmi jót nem sejtek. – amikor nem mondtam semmit, ismét belekezdett – Mit csináltatok már megint? – most komolyan megérzi, vagy mi?
- Biztos vagyok benne, hogy majd Kate el fogja mondani, és most én nem is nagyon akarom. csak… rá tudnád venni, hogy bejöjjön? Légy szíves! – kértem, és pár másodperc csend után igent mondott. Elvettem a fülemtől a telefont, és kikiáltottam. Nyílt az ajtó, és be is lépett, de nem nézett rám, legalábbis az arcomra. Kerülte a tekintetemet, szándékosan. Felé nyújtottam a telefont, és amikor el akarta venni, ujjaimmal közrezártam a kezét. Tekintete még mindig a készüléken időzött, hiába néztem rá másodpercekig. Végül elengedtem, és a füléhez emelve a telefont, ment ki… ismét. 
Mindenképpen be kell majd jönnie, hiszen nem időzhet egész éjszaka odakint. Amíg odakint telefonált, minden párbeszédet alaposan átgondoltam. Lejátszottam magamban az esetleges reakciókat. Ha bejön, akkor én nem hagyom szóhoz jutni, addig fogok magyarázni, amíg be nem rekedek. Már ha ezen van mit magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló a dolog. Egy idióta voltam.
Azonban ha bejön, én pedig meg sem szólalok, csak nézek rá, jobbik esetben elkapom néhány pillantását, de… ennyi lenne? Ezzel mit érnék el? Kiskutyaszemekkel néznék rá egészen addig, amíg meg nem bocsát nekem?
Viszont azt nem akarom, hogy kényszerből kelljen mellettem maradnia. Tudok vigyázni magamra - lehet, ez most nem látszik, de így van. Ha nem akar velem lenni, elfogadom, bár nem bírnám ki.
Muszáj, egyszerűen muszáj kitalálnom egy olyan szöveget, amibe, ha rákérdez, nem akadok meg, és nagyon frappánsan hangzik. Talán még meg is bocsátana.

Nem tudom, mennyi idő is ment el pontosan, amíg kint volt, és telefonált vagy csak szimplán átgondolta a dolgokat. Próbáltam értelmes, lényegre törő és nem utolsósorban meggyőző válaszokat kitalálni a felvethető kérdésekre. Nem, nem volt olyan, ami az én pártomat fogná.
A telefonomra tekintve már majdnem éjfél volt, amikor végre kinyílt az ajtó, és belépett rajta. Telefonját a zsebébe csúsztatta, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem beszélt több mint fél órán keresztül Emilyvel.
Feszélyezve lépkedett lassan az ágyam mellett lévő, még mindig a földön fekvő székhez, majd azt lassan felállítva, kicsit hátrébb húzta a megszokott helyénél, és helyet foglalt benne. Végigsimított egyik kezével a másik karján, és ugyanezt megtette még egy párszor. Én csak néztem őt, a kezét, hogy mégis mihez fog kezdeni. Rá akartam nézni az arcára, de lehajtott fejjel nézett maga elé, és nem láttam semmit. Most vagy soha alapon vettem egy mély lélegzetet, majd kinyögtem azt az egyetlen szót, amit már oly sokszor mondtam az este. Ennyiszer talán még életemben nem, és ebbe szörnyű belegondolni. – Sajnálom. – kifújta a levegőt, ennek következtében lejjebb engedte a vállát, majd lassan felnézett rám. A kirohanása óta most először találkozott a tekintetünk. Láttam a szemében, hogy még mindig nem bocsátott meg nekem, de a harag már enyhült. Remélem, nem tévedek.
- Hát én is. – belenéztem a szemébe, és az eddig összegyűjtött önbizalmam jelentős része szertefoszlott. – Miért mentél bele, Christian? – ne, miért mondta ki a teljes keresztnevemet? Miért teszi ezt velem? Oké, megérdemlem, szólítson csak Christian-nak. Bár, még ez is jobb, mintha William-et mondaná. Na, az végképp fenyegető lenne.
- Nem tudom. – ráztam meg alig láthatóan a fejemet, de még mindig tartottuk a szemkontaktust. Savanyúan elmosolyodott, majd felállt.
- Akkor én sem. – előrehajoltam, elkaptam a kezét, és próbáltam nem összehúzódni a hasamba szúró fájdalomtól, de látszólag eléggé kiült az arcomra a fájdalom. Kate megfordult, és közelebb jött. Nem tépte ki a kezét az enyémből, ez talán már haladás… vagy csak szimplán megsajnált.
Amikor végre ismét kényelmesen visszahelyezkedtem a lehető leggyorsabban, próbáltam nem az előre kigondolt szöveget mondani. – Nem akartam ezt. Nem tudom, mégis miért mentem bele a fogadásba, és amikor elhagytam a kávézót, csak reménykedni tudtam, hogy nyerni fogok. Ha vesztesként feküdnék most itt, akkor sem hagynám, hogy elmenj vele pár napra. – meg akart szólalni, de felemeltem az ujjam, jelezve, hogy még maradjon csendben egy kicsit. Gondolom, most ez nagy újdonságként hatott rá, de nem akartam abbahagyni. Majd leszedi a fejem a monológom végén… hú, de még mennyire, hogy le fogja. – Akkor, abban a percben gondolhattam volna, hogy nemet kell, mondjak, mégsem tettem. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert nem akartam megfutamodni, de ettől függetlenül még mindig azt mondom, hogy nem érdekel mások véleménye. Akkor ennek a szövegnek kellett volna a fejemben lennie, nem pedig annak, hogy mindenképpen belemenjek egy versenybe, ami nagyon rizikós, és a tét is hatalmas, sőt! De… ismersz engem, nem szoktam előre gondolkodni, csak nagyon ritkán. – elmosolyodott, de szépen lassan ismét visszaállt az eredeti pókerarcba, és készen állt, hogy a további szövegemet hallgassa. – De… volt egy olyan érzésem, mintha előre tudnám a verseny eredményét. Reménykedtem benne, hogy jók a megérzéseim. Beteljesült, nyertem, és most a balesetemmel nem vagyok hajlandó foglalkozni. persze, ez most kicsit sem hangozz normálisan, de… ezt gondolom. Nem akarok most emiatt hátrányba kerülni, amiért itt fekszek egy kórházi ágyon a hülyeségem miatt. nem akarom, hogy csak emiatt bocsáss meg nekem. Ez már a Te döntésed, de még mielőtt választanál, hogy most megbocsátod-e a baklövésem vagy sem, el kell mondanom, hogy – megakadtam, és mélyen a szemébe nézve folytattam – Szeretlek, Kate. Szerettelek már az álarcos bál előtt, és szeretni is foglak. – lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, ami… könnyek útján jelentkezett.
És még egy váratlan fordulat, amire most tényleg nem számítottam. Kezét kivette az enyémből, közelebb jött egészen az ágyam mellé, lehajolt, és a nyakamat körülfogva ölelt meg. Az ép kezemmel húztam a legközelebb magamhoz. – Jó szöveg volt? – a hangom leginkább a dörmögéssel ért fel az arcomba hulló haja miatt.
- Ha nem lett volna az, most nem lennék itt. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. Ez hiányzott nekem! – De ezen meddig gondolkodtál?
- Kb. a felét már előre megterveztem. – mondtam, miközben kibontakozott az ölelésemből, és a székre akart leülni, de nem engedtem. Mellettem lévő szabad helyet megütögettem, jelezve, hogy üljön ide. Amikor megtette, egyik karommal átöleltem a derekát. – De amikor már a megérzéseimről beszéltem… na, az spontán jött! – emeltem fel mutatóujjamat, lényegesítve ezzel előbbi mondatomat. – Nem tudtam, hogy ilyen nyálasan is tudok fogalmazni, kivéve az utolsó két mondatot. – néztem fel rá – Az… szívből szólt. – húztam el a számat, elgondolkodva pár pillanatra – De ettől függetlenül nem hiszem, hogy lesz ennél költőibb oldalam is. – néztem drámaian a távolba, mire nevetve vállon ütött. Lehajolt, hogy az arca az enyémmel egy síkban legyen, majd megcsókolt.
- Én is szeretlek, Chris.