1. fejezet - Látlak...

Sziasztok!

Ímeee, az első fejezet! Igazából nincs is mit mondanom, remélem tetszeni fog nektek, kellemes olvasást! :)

- Kérem, Miss. Wilson, nyissa ki a szemét! – az orvos levette a szememről a kötést, de nem mertem kinyitni a szemem. Elvégre, mi van akkor, ha mégsem sikerült és továbbra sem fogok látni semmit? Persze ez benne volt a pakliban, és akkor tovább próbálkoznak, de most úgy érzem sikerült, mégsem merem.

- Kate, kicsim, csak így tudhatjuk meg, sikerült-e a műtét. Nyisd ki a szemed. – hallottam meg anya hangját. Lassan kinyitottam a szemem.

- Lát valamit, Kate? – kérdezte az orvos. Az ő alakját is ki tudtam venni.

- Csak foltokat, de… - itt felemeltem a kezem és a számomra anyának vélt alaknak megfogtam a karját. – De kérem, kapcsolja le a lámpákat, nagyon vakít. – Ennek beigazolásaként a kezemet a szemem elé raktam. Az orvos azonnal indult és lekapcsolta a világítást, csak az ablakon szűrődött be némi fény. Így már könnyebb volt. Kinyitottam ismét a szemem és már jobban látszódtak a bent lévő emberek alakjai, már majdnem tiszta volt minden.

 - El sem hiszem, hogy újra látok! – annyira jó volt ismét látni. – nem számított, hogy csak foltokat. A balesetem óta, ami 3 éve történt, nem láttam.

 

A mai napig emlékszek minden egyes pillanatára. Borzalmas volt…
Apa vitt a suliba, mert évzáró volt és már ott kellett volna lennem. A körforgalomba behajtottunk, minden autó megállt, mert nekünk volt elsőbbségünk, de ezt látszólag egy sofőr nem tudta, és teljes gázzal behajtott, egyenesen neki az autónknak az én oldalamra, nekitolva a kocsit egy oszlopnak. Apának az egyik lába és egy bordája eltört, kettő megrepedt, én viszont elég súlyos sérülést szenvedtem. Az egyik karom és néhány bordám eltört, az üvegszilánkok kimarták az arcomat, a koponyám is betört, egy nagyobb agyrázkódást szenvedtem abban a pillanatban. A lábam beszorult a roncsok közé, közel volt ahhoz, hogy eltörjön, de nem így történt, és ez talán nagyobb fájdalommal járt. Arra azonban nem emlékszek, hogyan szedték le rólam az autónk egy darabját. Azt hiszem, egy hétig feküdtem kómában, az orvosok szerint kész csoda, hogy túléltem. Az agyam is károsodott egy ponton, ami elég volt ahhoz, hogy elveszítsem a látásom. 

Apámnak hatalmas bűntudata volt emiatt, de ez nem az ő hibája volt, hanem – az addigra kiderült, hogy részeg – sofőré. Persze ez nem nyugtatta meg, de az a tudat, hogy pár évre börtönbe került a majdnem haláleset miatt, és megvonták a jogosítványát, enyhít a bűntudatán. És ez így van jól, megérdemelte. Nem láthattam és hallhattam, de bocsánatot kért a családtól, de Istenem, ez mégis mit ér, ha elveszítem a látásom? 

De most, hogy újra láthatok, olyan szinten felemelő érzés, talán nálam boldogabb ember nincs a világon. Lassan felültem az ágyban és próbáltam tisztább képet alkotni a környezetemről. Már Percről-percre egyre tisztábban láttam. Kb. 10-20 perc után már tisztán láttam, de voltak pillanatok, amikor néha elhomályosodott a kép, majd vissza, de az orvos szerint ez ezzel jár. Idővel már minden rendben lesz.

Olyan sokszor próbálkoztak különböző műszerekkel, hogy talán kis időre visszanyerhetem a látásom. Volt, amikor sikerült, de az sem tartott 5 percnél tovább, de az is óriási ajándék volt számomra. És ez jelezte, hogy talán van remény a hosszabb látásra. És ez be is igazolódott. A műtétem kockázatos volt, és vállaltuk, bármit, hogy újra lássak mindent és mindenkit.

A fejem még egy kicsit fájt, de ez érthető volt, hiszen 2 órán keresztül műtöttek. Az orvos elmondta, hogy ez a beavatkozás nem volt minden gond nélküli, voltak komplikációk, de szerencsére megoldották és itt van az eredménye. Sosem leszek elég hálás az orvosoknak, hogy visszaadták a látásomat. 

De a szobában lévők közül egy ember hiányoltam. Nem láttam Scott-ot. Vajon hol lehet? Nincs itt életem egyik legfontosabb pillanatában? Rá is kérdeztem.

- Anya, hol van Scott? – nem válaszolt, csak a kezét tördelte, és ez kicsit zavart.

- Kicsim, valamit el kell mondanom. Tudod, amikor azt mondtuk, hogy Scott elutazott, az azt jelentette, hogy…

- Hogy mi? Mit nem mondtatok el nekem, anya? – kezdtem türelmetlen lenni, elvégre Scott és én a balesetem előtt egy évvel ismerkedtünk meg, és jártunk is, de a karambol óta nem is láttam.

- Az igazság szerint ő okozta a baleseted. Ő volt az a részeg sofőr, aki miatt elvesztetted a látásod. Börtönben volt 2 évig, de nem jött vissza. Azt mondták, hogy elutazott. – el sem hiszem. Azaz ember, akit mindennél jobban szerettem, részeg volt és miatta lettem vak… idáig.

- Ez… igaz? Tényleg ő volt az? Ezt el sem hiszem. Nem is baj, hogy nem tért vissza, nem is akarom látni. – ekkor Emily, a nővérem ült le mellém. Mindig is nagyon jóban voltunk, mondhatni a legjobb barátnőm volt, nagyon szerettem. Mindig meg tudott vigasztalni, ha valami miatt sírtam. Nagyon életvidám csajszi volt, és ezért imádtam annyira. 

- Húgocskám, ugye jobban vagy már? – ölelt át.

- Persze, hogy jól vagyok és… el sem hiszem, hogy ismét látok! Ez annyira fantasztikus! – szorosan megöleltem. – De van itt valamilyen ruhám? Át akarok öltözni. – nem válaszolt, csak leguggolt az ágyam mellé és előhúzott alóla egy táskát.

- Még sminket is hoztam, ha ki akarod magad sminkelni. Tessék, de most nem segítek. – a kezembe adott egy tükröt és a kis sminkes táskámat. Felemeltem a tükröt és belenéztem. El sem hiszem, mennyit változtam 14 éves korom óta. Megfésültem a hajam, csak egy ponton vigyáztam: ott ahol a balesetemen betört a fejem. Még most is érzékeny volt. 

- Öltözz csak fel kicsim, nyugodtan, addig mi kimegyünk. És ha végeztél, be kell jelentenünk valamit, aminek szerintem te is fogsz örülni. - mondta apa, majd kimentek mindannyian és én nekiláttam az öltözködéshez. Igaz, hogy még néhány napig bent kell lennem, de nem akartam a kórházi köpenyben mászkálni, ha majd lehet sétálni egy kicsit. Vajon mit akarnak majd elmondani nekem? Már kíváncsi vagyok, és remélem, tényleg jó hír lesz. Az most rám fér. 

_______________________________________________________________________________________________

Tetszett? Várom a komikat

Nem tetszett? Kérlek, írd le, hogy miért.