4. fejezet - Kórház

Sziasztok! :))
Most... nem is tudom, mit mondjak. Azt, hogy késtem? Nos, igen, bár ez elég valószínű. Csak azt tudom mondani Nektek, hogy naaaagyon, de nagyon sajnálom! Komolyan. És azt hiszem, mostantól a fejezetek nem is lesznek időponthoz kötve, de hetente próbálom meg hozni. A leggyakrabban hétvégeken, de lesz olyan, amikor hétköznap fog megjelenni. Ez leginkább az időtől függ.
Mellesleg úgy érzem, hogy ez a fejezet nem tartozik a legjobbak közé, ha van olyan, mert valóban... elég... gyatra lett, ha fogalmazhatok így.
De ettől függetlenül remélem még tetszeni fog nektek. :)
Kellemes olvasást!
Csók <3

/Chris/

Másra sem tudtam gondolni, mit apa betegségére. Nem akartam elhinni, hogy eddig nem mondta el… és nem vettem észre. persze voltak olyan alkalmak, amikor már nagyon köhögött, de akkor csak mindig kitalált valamit, mint a vírus vagy a dohányzás. Nos, a rák kialakítója lehet akár az utóbbi.
Nem akartam most versenyezni, nem akartam ezt az egészet. Se hangulatom, se erőm nem volt hozzá. Amint megláttam Kate-et, hogy Emilyvel beszélget, a félelem kapott el. Mi van akkor, ha Scott elmondta neki, hogy ez egy fogadás, és hogy lényegében ő a tét? Nem tudnám elviselni, ha egy ilyen baklövés miatt elveszíteném. Nem akarom…

(In The End)

Amikor beálltunk a rajtvonalhoz, kezdtem ideges lenni. Leginkább a végeredmény miatt. Nyerni fogok? Nagyon, de nagyon remélem. Négy kör viszonylag könnyen ment, még kézre is álltam, próbáltam valamennyire látványossá tenni. Azonban az utolsó körnél minden összejött: elkezdett esni az eső, amitől a pálya felén lévő föld rendesen csúszni kezdett. Vannak, akik még szakadó esőben is profin végigszántják a pályát, és vannak, akik erre nem képesek vagy nem elég gyakorlottak. Nos, én az utóbbihoz tartozom, de nem tudom, Scott hogyan állt ezzel. Volt olyan kanyar, ahol kicsit kicsúszott a motor, ilyenkor lejjebb vettem a gázt, de akkor majdnem leelőztek.
Már csak két kanyar volt hátra, és én álltam nyerésre.
„- És menni… időd van még hátra?
- Pár hónap…” – hangzottak a mondatok a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam rendesen koncentrálni. „Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el…” Megráztam a fejem, reménykedve, hogy talán eltűnnek a hangok, és csakis a versenyre tudok koncentrálni. Ekkora mozdulat elég is volt ahhoz, hogy a motor kicsit megcsússzon a sárban, pechemre pont egy dombon voltam. Már csak annyira emlékeztem, hogy a kétkerekű jármű, amin eddig ültem, eltűnt alólam, én pedig a levegőben vagyok a földtől vagy 5 méterre. Ezután minden elsötétült, majd egy, a gerincemig hatoló szúró fájdalomra nyitottam ki a szemem.
Tudtam, hogy nem tört el a gerincem, hisz’ meg bírtam mozdulni, de mégis hatalmas fájdalmat éreztem az egész törzsömön.
Alig kaptam levegőt a bukósisakban, így nagy erőfeszítésekbe telt, mire leküszködtem magamról és eldobtam oldalra. Felemeltem a fejem, és tekintetemmel Kate-et kezdtem keresni, majd meg is találtam. Arca egyből eszembe juttatta, hogy miért is versenyeztem, és nem hagyhatom, hogy az a féreg nyerjen, akit oldalról láttam csak meg.
Amikor rátámaszkodtam a bal kezemre, hogy át tudjak fordulni, éles fájdalom hasított a csuklómtól egészen a vállamig, tudtam, hogy eltört. Az előbb nem is éreztem.
A lábammal is rásegítettem az átfordulásra, és a jobb kezemmel a célvonalra csaptam. Ekkor úgy éreztem, hogy minden kisebb-nagyobb fájdalom a testemben összegyűlt, és egyszerre hasított végig a gerincem minden csigolyáján. Borzalmas volt, és itt már el is sötétült előttem minden.

- Minden rendben lesz, kisasszony, csak nyugodjon meg! – hallatszott mellőlem egy ismeretlen férfihang, majd egy női zokogás. Kinyitottam a szemem, és csak homályosan láttam, de kivettem Kate és egy mentős alakját. Barátnőm könnyes szemmel rágta egyik kezén a körmét, ami nála kihagyhatatlan, ha ideges, a másik kezét pedig összekulcsolta az enyémmel.
- Kate… - kezdtem, de a hangom olyannyira erőtlennek tűnt, hogy még én magam is nehezen hallottam. De úgy tűnik, Neki elég volt.
- Chris! – kapta rám a tekintetét a hordágy széléről, és izgatottan várta, hogy mit reagálok – Chris, hogy érzed magad? – fogta meg az arcom. Fel akartam emelni én is a kezemet, de nem tudtam. Annyira gyenge voltam, hogy még a lélegzetvétel is nehéz volt, mégis elegendő erőt gyűjtöttem össze, hogy válaszolni tudjak.
- Nem jól. – amint kimondtam, ismét lecsukódott a szemem, és innentől kezdve már nem is emlékszem semmire sem.

/Kate/

Amint kimondta, hogy nincs jól, ismét elájult. Nem sok kellett, hogy a sírás rám törjön, arcomat a tenyerembe temettem, és ráhajtottam a fejem a hordágyra.
Amint a kórházhoz értünk, a mentősök gyorsan leszedték őt a hordággyal együtt, majd futva tolták be az ajtón. Én is szaladtam utánuk, de még egyszer végignéztem a parkolón, hátha meglátom a céges autót, amivel Emily jönne. Még nem volt ott. Megfordulva rohantam utánuk. Már a folyosón jártak, ahol egy pár nővér és egy orvos is csatlakozott hozzájuk.

- Készítsék a műtőt! – kiáltotta az orvos, majd előrement, két nővérrel az oldalán. Már a műtő ajtaja elé értem, amikor egy orvos megállított.
- Sajnálom, hölgyem, de oda nem mehet be. – fogta meg a vállam, majd kitolt és bezárta az ajtót. Az ablakhoz mentem, még annyit láttam, ahogy Christ átrakják a műtőasztalra, de a reluxát lehúzta, így semmit sem láthattam odabent. Nem volt más választásom, mint várni. leültem egy közelben lévő székre, és a könyökömmel a combomon támaszkodva meredtem előre.
Pár perc elteltével Emily állt meg, majd guggolt le előttem, és szorosan magához ölelt.
- Minden rendben lesz, meg fog gyógyulni. – suttogta, miközben a hátamat dörzsölgette, és én eddig bírtam. Itt szakadt ki az összes fájdalom belőlem, amit Chris balesete óta éreztem, és úgy kezdtek el folyni a könnyeim, mintha sohasem akarnának megállni.

Már másfél órája ültünk a műtő előtti székeken, és nem sokkal Em után Alexék is megérkeztek. Mindenki Maga elé bámult vagy csak a telefonját nyomkodta, de nem beszéltünk egymással egy szót sem. Meg akartam törni a csendet, mert ez már jobban idegesített, mintha valaki hangoskodott volna.
- És mi van Alexszel? – suttogtam Emilynek, aki pár pillanatig nézett rám, majd közel hajolva hozzám mondta:
- Fogalmam sincs. Azt mondta sajnálja, hogy nem mesélt nekem a barátnőjéről, de – itt elhallgatott, mintha maga is kételkedne abban, amit mond, majd folytatta – elvileg már szakítottak, mert ez a távkapcsolat nem ment volna… elvileg. – ismételte meg az utolsó szót.
- Talán igaza van. – rántottam meg a vállam – Elvégre meg tudnám érteni a szakításuk okát, mert a távkapcsolatok sosem működnek.
- Nem tudom. – húzta el a száját – De ott van Aaron is. – mutatott rá a tényre – Ő aranyos, kedves, helyes és… - ismét elhallgatott.
- És még idegen a számodra. – fejeztem be helyette a mondatot, bár kétlem, hogy ezt akarta mondani - De Alexet már ismered valamennyire, mert a nyár nagy részét együtt töltöttétek, mint „barátok”, vagy nem? – láttam rajta, hogy elgondolkodik ezen, majd hátradőlve a székében nézte a padlót.

Én is hátra akartam dőlni, de kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az orvos, én pedig azonnal felpattantam, ahogy a többiek is, és köré gyűltünk. Pont a folyosó közepére állt, de még láttuk, ahogy mögötte kitolják Christ az ágyon, majd elkanyarodtak a folyosón.

- Önök a hozzátartozói? – jött közelebb a férfi.
- A barátnője vagyok. – léptem én is elé, majd sorban mindenki.
- Mi pedig a barátai vagyunk. – szólalt meg Emily, és mindenki mögé gyülekezett.
- Hogy van, doktor úr? – kérdeztem türelmetlenül, mire az orvos rám nézett és egy nagy sóhaj hagyta el száját.
- Rendbe fog jönni. – bökte ki, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki az összes levegőt a tüdőmből. Éreztem, hogy egy hatalmas kő esik most le a szívemről. A srácok mosolyogva ölelték át Emilyt és engem, majd tekintetünket ismét a férfire vezettük. – Nagyon sok pihenésre van szüksége. Valószínűleg pár napig még nem fog felébredni, de ettől függetlenül még csak egy ember mehet be hozzá. Most szándékozik valaki…? – tárta szét a karját, úgy várta a választ. Alex megbökte a vállam, mire megfordultam.
- Kate, megegyeztünk a többiekkel, hogy menj te. – bólintottam, és az orvossal együtt elindultunk a terem felé. 12-es kórterem.

Amikor kinyitotta nekem az orvos az ajtót és beléptem, megpillantottam Őt.
- Istenem. – hagyta el ez a halk szó a számat, majd közelebb léptem hozzá. Arcán karcolások nyoma volt, a bal karja be volt gipszelve, és oda volt rögzítve a vállához. Félmeztelenül feküdt, ugyanis a hasa körbe volt tekerve kötszerrel. A bal lábszára gipszben, combján pedig, ahogyan a jobb alkarján is, szintén kötszer.
- Elég súlyos sérülései voltak. Egy motorbaleset nagyon veszélyes tud lenni, sokan bele is haltak, ezért ha felébred, kérem, tudassa vele. – mondata után még irkált pár dolgot a mappájába.
- Tudja Ő is, csak… - kezdtem, de elhallgattam, az orvos pedig becsukva a mappáját nézett fel rám.
- Akarja tudni a sérüléseit? – ennyire súlyosak, hogy kérdeznie kellett? Mert ha azok, akkor nem…
- Igen. – válaszoltam, miközben mg mindig Chris arcát néztem. 

- Három bordája eltört, és az egyik átszúrta a gyomrát, ezért belső vérzés alakult ki, amit műtéttel korrigáltunk is. Emiatt még egy-két hetet biztosan pihennie kell, hiszen a varrat bármikor felszakadhat. A bal karját leginkább a csuklója miatt gipszeltük be, ugyanis az eltört. Gondolom akkor, amikor ráesett. A bal lábának sípcsontja kettétört, a combját valami kivághatta, ezért azt gyorsan fertőtlenítettük, és bekötöttük. A jobb alkarjába pedig belefúródott pár üvegszilánk, így azokat eltávolítottuk. – a motor visszapillantójából a tükördarabkák lehettek azok. Akkor nem értem, minek a ruha, ha alig védte a bőrét? Borzalmas volt végighallgatni a sérülések tömkelegét. – Még kap pár percet, de utána ki kell mennie, hagy pihenjen. – indult ki az ajtón.
- Rendben, és… köszönöm, hogy segített rajta. – mosolyodtam el, mire kaptam egy „szívesen”-t, aztán kilépett és bezárta az ajtót. 

~4 nappal később~ (Fireflies)

A mai nap immár az ötödik, amit a kórházban töltöttem. Minden nap reménykedtem, hogy aznap talán fel fog kelni, de az orvos is megmondta, hogy egy hét is lehet, mire magához tér.
- Ki kellene már pihenni magad. Hány órát aludtál otthon? – kérdezte Em, miközben visszajött a cappuccinoval. Leült mellém, majd átnyújtotta nekem az egyik poharat.
- Nem tudom… pár órát, utána visszajöttem ide. – töröltem meg a szemem, mert már tényleg nagyon fáradt voltam, de itt akartam lenni, amikor felkel.
- Figyelj csak. – nézett az órájára, majd ismét rám – Este nyolc, apa mindjárt végez és nekem kell odamenni, hogy hazavigyem. Visszajöjjek érted?
- Nem, ma itt alszok. – kijelentésemre csak egy rosszalló pillantást kaptam. – Em, nézd, én most tényleg nem akarok hazamenni, mert bármikor felkelhet, és én itt akarok lenni vele, oké? Mondd meg anyának, hogy majd holnap délután hazamegyek, és akkor alszok.
- Rendben. – simított végig a vállamon, majd felállt, elköszönt és kilépett az ajtón. 

Még a cappuccinoval a szervezetemben is képes voltam elaludni. Lehajtottam a fejem Chris ágyára, és elhatároztam, hogy nekem elég kb. 10 perc, utána üde és friss leszek. Nem így lett, a 10 perc összesen két és fél órává vált. Arra keltem fel, hogy valaki simogatja a hajam.
- Nem itt kellene aludnod. – hallottam meg Őt, majd hangjára felkaptam a fejem, és láttam, ahogy mosolyogva néz rám. Azonnal átöleltem a nyakát, és annyi puszit adtam az arca minden pontjára, hogy azt hiszem a kapcsolatunk óta nem kapott még ennyit tőlem. Felnevetett, majd össze is húzódott, és kezét rátette a hasára. – Ez a nevetés nem fog jót tenni. – húzta el a száját. Vissza akartam ülni a székre, de megfogta a kezem, és magához húzott egy csókra. Könnyes szemekkel néztem rá, mire ismét elmosolyodott. – Ennyire rosszul csókolok? – tettette a meglepődöttet.
- Dehogyis, csak… örömkönnyek. – töröltem meg a szemem, majd ismét átöleltem. – Ha tudnád, mennyire aggódtam miattad. Annyira bolond vagy, miért kellett versenyezned Scott-tal? – dörmögtem a vállába, mire eltolt magától, és komor arccal nézett rám.
- Valamit el kell mondanom a… versennyel kapcsolatban. – kezdtem, mire közelebb húztam a széket, és leült. – Ez a verseny igazából egy fogadás volt.

- De miért kellett neked fogadnod Scott-tal? – kérdeztem.
- Tudod, amikor a veszekedés után kibékültünk, aznap este elmentem hozzád, hogy filmet nézzünk. Akkor kaptam egy SMS-t egy számomra még ismeretlen számról. – bólintottam, mert emlékeztem, hogy mi állt benne – Azt Scott küldte, mert találkozni akart velem. El is mentem a megbeszélt helyre, ami szimplán csak egy kávézó volt, és reméltem, hogy a plázában lévő kávézóra gondolt. Nos, a jóslatom bevált, a megérkezésem után hamarosan ő is feltűnt. A szavaiból ítélve… hogy is mondjam, még nem fogta fel kellőképpen azt, hogy köztetek vége. Ezért felhozott nekem egy fogadást. Versennyel döntöttük volna el, hogy ki lesz a nyertes. Így, hogy nyertem, békén fog minket hagyni. – fejezte be, de valami nem hagyott nyugodni.
- És mi lett volna akkor, ha esetleg ő nyer? – összeszorította a száját egy vékony vonalban, majd ismét beszélni kezdett.
- Igen, a fogadásnak volt tétje. Nem is akármekkora. – most már kezdtem összezavarodni. Miért nem mondja ki végül?
- És mi volt az? – kérdeztem türelmetlenül. Pár másodpercig hezitált, majd végül kinyögte.
- Te. – amint kimondta, kicsit összébb húzódott, én pedig éreztem, hogy elönt a düh.
- Hogy mi? – álltam fel hirtelen, és a mozdulatommal együtt a szék is felborult.