Sziasztok! :)
Meghoztam az új fejezetet, nagyon remélem, hogy tetszeni fog, főleg ennyi kimaradás után.
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a hat kommentet, amit az előző fejezetre kaptam, nagyon jól estek. :)
A zenét (ha akarjátok) elindíthatjátok, én a hallgatása közben írtam, talán jobban el tudjátok képzelni az egészet. :)
Kellemes olvasást!
Csók <3
Meghoztam az új fejezetet, nagyon remélem, hogy tetszeni fog, főleg ennyi kimaradás után.
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a hat kommentet, amit az előző fejezetre kaptam, nagyon jól estek. :)
A zenét (ha akarjátok) elindíthatjátok, én a hallgatása közben írtam, talán jobban el tudjátok képzelni az egészet. :)
Kellemes olvasást!
Csók <3
Őrültség! – csaptam a kocsi tetejére, amikor kiértem a parkolóba. Hogy lehetek ekkora hülye? Szép kis részese leszek a tervének, és akár el is veszíthetem azt, ami a legfontosabb nekem: Kate. Miért kellett igent mondanom? Miért kellett belemennem ebbe az egészbe? Azáltal, hogy most már tisztában vagyok vele, milyen versenyről is beszélt, tudom, mekkora kockázattal is jár ez.
„- Tudsz motorozni?
- Persze. – vágtam rá egyből, ami hatalmas hiba volt.
- Nagyszerű…”
Tudhattam volna már rögtön a kérdéséből is, hogy miről fog szólni ez az egész, de akkor nem gondolkoztam. Ahogy sok helyzetben sem, és ebből lett a probléma.
Ha most visszamennék, és azt mondanám „Bocs, de mégsem megyek bele”, már rögtön megalázásként élném meg, ahogy kiröhög. Normális ember ilyenekkel nem foglalkozna, épeszű választ, azaz nemet mondott volna, és amint megissza azt a pohár vizet, szépen elsétál onnan, de nem, nekem még szóba kellett elegyednem azzal a szeméttel csakis azért, hogy kiszedjem belőle, mit akar tőlem. És tessék, ez lett a vége, most benne vagyok egy fogadásban, jobban mondva versenyben. Ha nyerek, békén fog minket hagyni, és ez most minden vágyam, mert komolyan megérdemelnénk már egy kis nyugalmat Kate-tel. Ha viszont vesztek… arra még gondolni is rossz. Nem akarom, hogy elutazzanak ketten úgy, hogy Kate-nek még csak beleszólása sem lehet. – Ekkora barom nem lehetek! – kiáltottam, majd belerúgtam a kocsi gumijába. Ezt Kate-nek nagyon nem szabad megtudnia.
„- Tudsz motorozni?
- Persze. – vágtam rá egyből, ami hatalmas hiba volt.
- Nagyszerű…”
Tudhattam volna már rögtön a kérdéséből is, hogy miről fog szólni ez az egész, de akkor nem gondolkoztam. Ahogy sok helyzetben sem, és ebből lett a probléma.
Ha most visszamennék, és azt mondanám „Bocs, de mégsem megyek bele”, már rögtön megalázásként élném meg, ahogy kiröhög. Normális ember ilyenekkel nem foglalkozna, épeszű választ, azaz nemet mondott volna, és amint megissza azt a pohár vizet, szépen elsétál onnan, de nem, nekem még szóba kellett elegyednem azzal a szeméttel csakis azért, hogy kiszedjem belőle, mit akar tőlem. És tessék, ez lett a vége, most benne vagyok egy fogadásban, jobban mondva versenyben. Ha nyerek, békén fog minket hagyni, és ez most minden vágyam, mert komolyan megérdemelnénk már egy kis nyugalmat Kate-tel. Ha viszont vesztek… arra még gondolni is rossz. Nem akarom, hogy elutazzanak ketten úgy, hogy Kate-nek még csak beleszólása sem lehet. – Ekkora barom nem lehetek! – kiáltottam, majd belerúgtam a kocsi gumijába. Ezt Kate-nek nagyon nem szabad megtudnia.
/Kate/
(Pocketful Of Sunshine)
- Ha nem, hát nem. Majd később… - nyomtam ki végül a telefont, eltettem a táskámba, majd azt a vállamra kapva álltam fel a padról. Elkezdtem sétálni a bolt felé, ahova Emily visszavitte a még régebben kikölcsönzött ruhákat. Pár percig állhattam a bejárattól nem messze, majd megláttam, ahogy nővérem tipeg kifele egy… egy új magassarkúban, kezében a régivel.
- Ne nézz így rám! – emelte fel kezeit, majd elvéve tőlem az egyik szatyrot indultunk vissza az autóhoz. – Még a bejáratnál beleléptem a rácsba, és ki is tört a cipőm sarka, így a lábbeli megvétele volt az első dolgom. Utána pedig visszaadtam a ruhákat. Persze az a kedves pénztáros, akit te is annyira kedvelsz, lecseszett, hogy miért most hoztuk vissza. Pff, mégis mit képzel? – fújtatott mellettem – Még volt három napunk, nem értem, miért vergődik. – forgatta a szemét, miközben már a táskával és a cipőjével hadonászott, attól féltem, hogy még kiszúrja a szemem az ép cipő sarkával.
- Szerintem kibírtad volna törött sarkú cipővel is, – húztam el a szám – ugyanis kocsival jöttünk. – mutattam rá a tényre, ami, amint leesett neki, szerinte is ésszerű, de már nem akart visszatipegni a cipővel. Szinte gondoltam…
(Pocketful Of Sunshine)
- Ha nem, hát nem. Majd később… - nyomtam ki végül a telefont, eltettem a táskámba, majd azt a vállamra kapva álltam fel a padról. Elkezdtem sétálni a bolt felé, ahova Emily visszavitte a még régebben kikölcsönzött ruhákat. Pár percig állhattam a bejárattól nem messze, majd megláttam, ahogy nővérem tipeg kifele egy… egy új magassarkúban, kezében a régivel.
- Ne nézz így rám! – emelte fel kezeit, majd elvéve tőlem az egyik szatyrot indultunk vissza az autóhoz. – Még a bejáratnál beleléptem a rácsba, és ki is tört a cipőm sarka, így a lábbeli megvétele volt az első dolgom. Utána pedig visszaadtam a ruhákat. Persze az a kedves pénztáros, akit te is annyira kedvelsz, lecseszett, hogy miért most hoztuk vissza. Pff, mégis mit képzel? – fújtatott mellettem – Még volt három napunk, nem értem, miért vergődik. – forgatta a szemét, miközben már a táskával és a cipőjével hadonászott, attól féltem, hogy még kiszúrja a szemem az ép cipő sarkával.
- Szerintem kibírtad volna törött sarkú cipővel is, – húztam el a szám – ugyanis kocsival jöttünk. – mutattam rá a tényre, ami, amint leesett neki, szerinte is ésszerű, de már nem akart visszatipegni a cipővel. Szinte gondoltam…
Szétnéztünk az úton, és most furcsa mód, nem is voltak sokan. Kinyitottam az ajtót, beültem, és vártam, hogy Emily a cuccokat berakja a hátsó ülésre. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, aminek kijelzőjén Chris neve állt. Elfogadtam a hívást.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia, Kicsim! Le volt némítva a telefonom, és nem hallottam, amikor hívtál. Miért kerestél?- kérdezte, én pedig áthajoltam a vezetői oldalra, hogy egyik kezemmel behajtsam az ajtót.
- Semmi komoly, csak Emily nézelődött a… - a mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis egy nagy csattanás közepette az ajtó eltűnt, és a helyére egy ismeretlen autó hátulja került.
Egy pillanat alatt lehajtottam a fejem az ülésre, és a kezemmel védtem. Amikor már minden csendes volt, ismét felnéztem, és akkor látom, hogy Emily először még meglepett arca kezd torzulni, elvörösödni, és tátott szájjal fordul a másik kocsiból éppen kiszálló férfi felé.
- Kate, mi volt ez? – hallottam meg a vonal másik végéről Chris hangját. – Kate, minden rendben van? – kérdezte türelmetlen, ideges hangon. – Ott vagy, hallasz engem?
- Figyelj csak, majd visszahívlak, akadt egy kis probléma. – hadartam el gyorsan, majd kinyomva a telefont, tekintetemet az ajtónk eltüntetőjére emeltem.
A férfi, amint meglátta a kocsinkat, kezét a szája elé kapta, és sajnálkozó pillantásokkal nézett rám, majd Emily-re. Azt hiszem, egy „sajnálom” nem lesz elég.
- Maga normális? – emelte fel a hangját Em, amint közelebb lépett az autónkhoz. A férfi meg akart szólalni, de nővérem nem hagyta szóhoz jutni. – Most nézze meg a kocsinkat! Még engem is simán elüthetett volna! Kate, jól vagy? – fordult felém, és én csak akkor döbbentem rá, hogy én még mindig keresztülfekszek az ülésen, a kézfejemen pedig egy elég nagy horzsolás. Em tekintete is a kezemre tévedt. – Még jó, hogy nem vitte le a kezét, maga barom! – a kiabálásra páran megálltak az utcán, volt, aki már a telefonját kereste, mások pedig érdeklődésből figyeltek minket.
Remegő kézzel és lábbal szálltam ki az autóból, és átgyalogoltam a másik oldalra, ahol Emily hitetlenkedve mutogatott a járművünkre. – Bassza meg! – ha káromkodik, az már baj, és már féltem is a sofőrt, aki… aki még midig az autóban ül?
- Em, nem is ő vezetett. – mondtam, mire lefagyott arccal meredt rám, majd a férfire, aztán határozottan indult a balesetet okozó autó felé. A férfi rám nézett, mire megrántottam a vállam, és elindultuk nővérem után. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de ha a sofőrnek nem esett baja, akkor most fog, és komolyan féltem őt. Em már a jogosítványa megkapásakor nagyon féltette a járművet, olyannak tekintette, mintha még egy testvére lenne.
Kinyitotta a padkán álló autó ajtaját, majd pár pillanatig habozott, de aztán megragadta a sofőrt, és kirángatta az autóból, aki értetlenül nézett mind a hármunkra. – Hatalmas bajban van. Nézze meg, mit csinált az autómmal! A biztosító majd perkálni fog, azt garantálom!
- Elég harapós a nővéred. Aaron vagyok. – jött mellém a férfi, aki az anyósülésen ült, majd kezet ráztunk.
- Kate. – mosolyogtam.
- Megadhatnád a nővéred számát, most félek odamenni hozzá. – húzta el a száját, és mire felnevettem, és mindketten Emilyt néztük, ahogyan a sofőrrel veszekszik. – Egyébként sajnálom, ami a kocsitokkal történt, de… ez már Sam baja. Az övé, engem csak hazavitt. – fonta keresztbe a karját.
- Akkor ez esetben én kérek bocsánatot a nővérem miatt, hogy csak úgy letámadott, pedig nem is a te hibád, csak hát… ez az autó elég fontos volt neki, és nagyon szerette. De ettől függetlenül még fizetnetek kell. – néztem fel rá.
- Ó, ne aggódj, Sam fizetni fog, az biztos. – emelte fel a kezeit. - Teljesen jogos volt. Mindegy, megyek, megpróbálom valahogy kimenteni onnan Sam-et, mert ez elég… kínos helyzet. – dörzsölte össze a tenyerét, de még mielőtt elment volna, ideadta nekem a telefonját, hogy írjam bele Em számát. Amint ez megtörtént lassan, az ajkába harapva somfordált Emily mellé, aki bőszen oltotta le a sofőr a figyelmetlensége miatt.
- Árad magából a piaszag, és még azt mondja, hogy nem részeg? – csíptem el egy-egy mondatot a testvéremtől. Igazából Aaron-nel nekem is ordibálnom kellett volna, de azzal mit érek el, ha nem is ő vezetett? Mondjuk az biztos, hogy nem kellett volna engednie, vezetni a barátját, de ez már nem az én gondom. Viszont a következő percben történt esemény igen, nagyon is.
- Húú, mi történt? – hallottam meg a hátam mögött egy hangot, amit legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam volna. – Szép kis baleset. Te ugye jól vagy? – ölelte át a vállamat, mire megfogtam a csuklóját, lelöktem magamról és szembeálltam vele.
- Miért nem hagysz már békén? Az étteremben nem voltam elég világos? Nem akarlak többet látni, meg kéne már értened. – mondandómra nemhogy elment volna mellőlem, inkább közelebb is jött egy öntelt vigyorral a képén.
- Én pedig mintha említettem volna még kifele menet, hogy nem fogom magamtól eldobni az esélyt, ha már egyszer találkoztunk. Apropó, hogy van Chris? – hozott fel egy újabb témát, amivel a legjobban tud bántani. És ennek tudatában is van.
- Jól van, most pedig elmehetsz. – fordultam ismét a veszekedő páros felé, ahol Em döbbent pillantását véltem felfedezni, amivel éppen Scott-ot pásztázza.
- Hú, de harapós valaki. Ennyire nem kellene engem utálnod, bár igaz, hogy rászolgáltam… - húzta el a száját, és ártatlan pillantásokkal nézett rám, amikkel anno meg tudott bolondítani, most azonban undorodom tőle.
- Erre inkább már nem is mondok semmit. – ráztam meg a fejem, és éppen indultam volna Aaron-ék felé, de Scott megfogta a vállam, és szembe állított magával.
- Jaj, ne már, Kate, tudod, hogy még mindig szeretlek. És ezt be is tudom bizonyítani. – közel volt, iszonyatosan közel. Amint az orra megérintette az enyémet, reflexből már csattant is egy pofon az arcán.
- Mégis mit képzelsz magadról? Nem vagy hajlandó elfogadni, hogy én már nem akarok tőled semmit sem? Hagyj békén végre! – löktem távolabb magamtól, és elindultam Emilyék felé, ahol szintén nagy meglepetés ért. Em mosolygott, méghozzá Aaron-re, csavargatta a haját, és ahogy látom elpirult.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia, Kicsim! Le volt némítva a telefonom, és nem hallottam, amikor hívtál. Miért kerestél?- kérdezte, én pedig áthajoltam a vezetői oldalra, hogy egyik kezemmel behajtsam az ajtót.
- Semmi komoly, csak Emily nézelődött a… - a mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis egy nagy csattanás közepette az ajtó eltűnt, és a helyére egy ismeretlen autó hátulja került.
Egy pillanat alatt lehajtottam a fejem az ülésre, és a kezemmel védtem. Amikor már minden csendes volt, ismét felnéztem, és akkor látom, hogy Emily először még meglepett arca kezd torzulni, elvörösödni, és tátott szájjal fordul a másik kocsiból éppen kiszálló férfi felé.
- Kate, mi volt ez? – hallottam meg a vonal másik végéről Chris hangját. – Kate, minden rendben van? – kérdezte türelmetlen, ideges hangon. – Ott vagy, hallasz engem?
- Figyelj csak, majd visszahívlak, akadt egy kis probléma. – hadartam el gyorsan, majd kinyomva a telefont, tekintetemet az ajtónk eltüntetőjére emeltem.
A férfi, amint meglátta a kocsinkat, kezét a szája elé kapta, és sajnálkozó pillantásokkal nézett rám, majd Emily-re. Azt hiszem, egy „sajnálom” nem lesz elég.
- Maga normális? – emelte fel a hangját Em, amint közelebb lépett az autónkhoz. A férfi meg akart szólalni, de nővérem nem hagyta szóhoz jutni. – Most nézze meg a kocsinkat! Még engem is simán elüthetett volna! Kate, jól vagy? – fordult felém, és én csak akkor döbbentem rá, hogy én még mindig keresztülfekszek az ülésen, a kézfejemen pedig egy elég nagy horzsolás. Em tekintete is a kezemre tévedt. – Még jó, hogy nem vitte le a kezét, maga barom! – a kiabálásra páran megálltak az utcán, volt, aki már a telefonját kereste, mások pedig érdeklődésből figyeltek minket.
Remegő kézzel és lábbal szálltam ki az autóból, és átgyalogoltam a másik oldalra, ahol Emily hitetlenkedve mutogatott a járművünkre. – Bassza meg! – ha káromkodik, az már baj, és már féltem is a sofőrt, aki… aki még midig az autóban ül?
- Em, nem is ő vezetett. – mondtam, mire lefagyott arccal meredt rám, majd a férfire, aztán határozottan indult a balesetet okozó autó felé. A férfi rám nézett, mire megrántottam a vállam, és elindultuk nővérem után. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de ha a sofőrnek nem esett baja, akkor most fog, és komolyan féltem őt. Em már a jogosítványa megkapásakor nagyon féltette a járművet, olyannak tekintette, mintha még egy testvére lenne.
Kinyitotta a padkán álló autó ajtaját, majd pár pillanatig habozott, de aztán megragadta a sofőrt, és kirángatta az autóból, aki értetlenül nézett mind a hármunkra. – Hatalmas bajban van. Nézze meg, mit csinált az autómmal! A biztosító majd perkálni fog, azt garantálom!
- Elég harapós a nővéred. Aaron vagyok. – jött mellém a férfi, aki az anyósülésen ült, majd kezet ráztunk.
- Kate. – mosolyogtam.
- Megadhatnád a nővéred számát, most félek odamenni hozzá. – húzta el a száját, és mire felnevettem, és mindketten Emilyt néztük, ahogyan a sofőrrel veszekszik. – Egyébként sajnálom, ami a kocsitokkal történt, de… ez már Sam baja. Az övé, engem csak hazavitt. – fonta keresztbe a karját.
- Akkor ez esetben én kérek bocsánatot a nővérem miatt, hogy csak úgy letámadott, pedig nem is a te hibád, csak hát… ez az autó elég fontos volt neki, és nagyon szerette. De ettől függetlenül még fizetnetek kell. – néztem fel rá.
- Ó, ne aggódj, Sam fizetni fog, az biztos. – emelte fel a kezeit. - Teljesen jogos volt. Mindegy, megyek, megpróbálom valahogy kimenteni onnan Sam-et, mert ez elég… kínos helyzet. – dörzsölte össze a tenyerét, de még mielőtt elment volna, ideadta nekem a telefonját, hogy írjam bele Em számát. Amint ez megtörtént lassan, az ajkába harapva somfordált Emily mellé, aki bőszen oltotta le a sofőr a figyelmetlensége miatt.
- Árad magából a piaszag, és még azt mondja, hogy nem részeg? – csíptem el egy-egy mondatot a testvéremtől. Igazából Aaron-nel nekem is ordibálnom kellett volna, de azzal mit érek el, ha nem is ő vezetett? Mondjuk az biztos, hogy nem kellett volna engednie, vezetni a barátját, de ez már nem az én gondom. Viszont a következő percben történt esemény igen, nagyon is.
- Húú, mi történt? – hallottam meg a hátam mögött egy hangot, amit legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam volna. – Szép kis baleset. Te ugye jól vagy? – ölelte át a vállamat, mire megfogtam a csuklóját, lelöktem magamról és szembeálltam vele.
- Miért nem hagysz már békén? Az étteremben nem voltam elég világos? Nem akarlak többet látni, meg kéne már értened. – mondandómra nemhogy elment volna mellőlem, inkább közelebb is jött egy öntelt vigyorral a képén.
- Én pedig mintha említettem volna még kifele menet, hogy nem fogom magamtól eldobni az esélyt, ha már egyszer találkoztunk. Apropó, hogy van Chris? – hozott fel egy újabb témát, amivel a legjobban tud bántani. És ennek tudatában is van.
- Jól van, most pedig elmehetsz. – fordultam ismét a veszekedő páros felé, ahol Em döbbent pillantását véltem felfedezni, amivel éppen Scott-ot pásztázza.
- Hú, de harapós valaki. Ennyire nem kellene engem utálnod, bár igaz, hogy rászolgáltam… - húzta el a száját, és ártatlan pillantásokkal nézett rám, amikkel anno meg tudott bolondítani, most azonban undorodom tőle.
- Erre inkább már nem is mondok semmit. – ráztam meg a fejem, és éppen indultam volna Aaron-ék felé, de Scott megfogta a vállam, és szembe állított magával.
- Jaj, ne már, Kate, tudod, hogy még mindig szeretlek. És ezt be is tudom bizonyítani. – közel volt, iszonyatosan közel. Amint az orra megérintette az enyémet, reflexből már csattant is egy pofon az arcán.
- Mégis mit képzelsz magadról? Nem vagy hajlandó elfogadni, hogy én már nem akarok tőled semmit sem? Hagyj békén végre! – löktem távolabb magamtól, és elindultam Emilyék felé, ahol szintén nagy meglepetés ért. Em mosolygott, méghozzá Aaron-re, csavargatta a haját, és ahogy látom elpirult.
/Chris/
Beálltam az autóval garázsba, és amint lecsukódott az ajtó, Susan állt mögöttem, kezében egy bőrönddel. Ahogy apa mondta, ma hazajön. – Szia, Chris! – köszöntött mosolyogva, majd megölelt, én pedig elvettem tőle a bőröndöt.
- Mondd csak, apa nem mondott neked semmit a telefonba? – bepróbálkoztam nála, hátha jobban megtudok valamit, mert azt, hogy „majd elmondom” nekem nem elég.
- Mire gondolsz?
- Ma olyan furán viselkedett, behívatott az irodába, hogy aláírasson velem pár papírt a cég átvételével kapcsolatban. Mégis miért kellett nekem azokat aláírni? – hogy ránéztem, láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. Ő is tudja, és már csak nekem nem mondták el? Miért titkolózik itthon mindenki?
- Nézd, Chris, azt mondta, hogy majd megtudod ma délután, amikor hazajön. Várd ki, rendben? – amint ezt kimondta, apa lépett be az ajtón. Megvártam, amíg köszönti Susan-t, majd mind a hárman beültünk a nappaliba.
- Apa, kérlek, ne kertelj! Mondd el, mi ez az egész. Miért kellett aláírnom az átvételi papírokat? – könyököltem a térdemre, és úgy vártam a válaszát.
- Rendben. – adta meg magát, majd egy nagy sóhaj után elkezdte. – Szükségem volt arra, hogy velem légy az üzleti utam során, ugyanis… nagyon komoly betegséggel állok most szemben.
- Milyen betegségről lenne szó? – először Susan-ra, majd rám emelte a tekintetét, amiben… a sajnálatot véltem felfedezni.
- Tüdőrák. – mondta ki, és úgy éreztem, hogy körülöttem megfagy minden.
- Mondd csak, apa nem mondott neked semmit a telefonba? – bepróbálkoztam nála, hátha jobban megtudok valamit, mert azt, hogy „majd elmondom” nekem nem elég.
- Mire gondolsz?
- Ma olyan furán viselkedett, behívatott az irodába, hogy aláírasson velem pár papírt a cég átvételével kapcsolatban. Mégis miért kellett nekem azokat aláírni? – hogy ránéztem, láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. Ő is tudja, és már csak nekem nem mondták el? Miért titkolózik itthon mindenki?
- Nézd, Chris, azt mondta, hogy majd megtudod ma délután, amikor hazajön. Várd ki, rendben? – amint ezt kimondta, apa lépett be az ajtón. Megvártam, amíg köszönti Susan-t, majd mind a hárman beültünk a nappaliba.
- Apa, kérlek, ne kertelj! Mondd el, mi ez az egész. Miért kellett aláírnom az átvételi papírokat? – könyököltem a térdemre, és úgy vártam a válaszát.
- Rendben. – adta meg magát, majd egy nagy sóhaj után elkezdte. – Szükségem volt arra, hogy velem légy az üzleti utam során, ugyanis… nagyon komoly betegséggel állok most szemben.
- Milyen betegségről lenne szó? – először Susan-ra, majd rám emelte a tekintetét, amiben… a sajnálatot véltem felfedezni.
- Tüdőrák. – mondta ki, és úgy éreztem, hogy körülöttem megfagy minden.
/Kate/
Beültem az autóba, legalább addig, amíg nem jön az autómentő, és el nem viszi tőlünk megjavíttatni. Em letette a telefont, és a kocsi felé vette az irányt. Először megtorpant, majd beült az ülésre. – Majdnem kinyitottam az ajtót, amikor rájöttem… hogy nincs. – nézte az említett tárgy helyét, majd pár méterrel odébb meg is találtuk, egyenesen a járdán.
- És mit mondunk otthon? – dőltem hátra, fejemet a támlának döntöttem és lehunytam a szemem.
- Hát… azt, hogy véletlenül nekünk jöttek. – vonta meg a vállát. Á, szóval már jóban is vannak Aaron-nel.
- Kedves? – sóhajtottam.
- Igen, az! – kezdte nagy lelkesedéssel. – Itt laknak Jacksonville-ben, az egyik barátjánál voltak ma délután, Sam az unokatestvére, szóval neki kell majd fizetnie. 24 éves, továbbképzés miatt maradt az egyetemen két évet. Van egy húga, aki 21 éves, a szülei elváltak, ő az édesapjával, a húga pedig az édesanyjával él, de minden hétvégén találkoznak. Állandó állása van egy autós cégnél. Megadta a telefonszámát, és holnap elmegyünk kávézni a plázába. – fejezte be, én pedig nagyra tágult pupillákkal néztem őt.
- Ezt mind megtudtad róla?
- Igen, és egyáltalán nem haragszom rá. Igazából nincs is miért, mert az, hogy Sam levitte a kocsink ajtaját, nem az ő hibája. Sam 27 éves, nem mondhatnánk alkoholistának, pusztán két alkalomkor szeret inni: amikor ünnep van, és amikor nincs. – mondta, mire mindketten elnevettük magunkat, de ez sem tartott sokáig, ugyanis valaki fél testtel behajolt az ablakon, az én oldalamon, és a kezembe nyomott egy cetlit. Amikor kinyitottam és elolvastam, mi van ráírva, ránéztem.
- Mit csináljak én ott? – kihajtotta ismét a papírt, és a szövegre mutatott.
- Ez egy MotoCross pálya, lesz ott egy versenyem, örülnék, ha eljönnél. Ma délután ötkor. – értetlen fejjel néztem rá.
- Mégis miért mennék?
- Mert a pasid is ott lesz… mint versenyző. – mondta, és már ki is hajolt az ablakon, majd sietve távozott. Hogy mi? Chris, mint MotoCross versenyző? Azt tudtam, hogy tud motorozni, mert még régebben mondta nekem, de azt nem akarom elhinni, hogy még versenyezni is fog. De… egyáltalán hinnem kellene Scott-nak? Lehet, hogy csak ezzel akar odacsalogatni, de mi van akkor, ha nem? Ezt muszáj megtudnom.
Kikerestem a névjegyzékből Chris számát, és már hívtam is. Egy csöngés, kettő, három és… kinyomta. Mi folyik itt? Mondtam neki, hogy majd visszahívom, erre kinyomja?
- Várj, én még csak most térek magamhoz… - fogta meg a vállam Emily – Chris, mint MotoCross versenyző? Ez... letaglózó hír volt. – bólogatva meredt a távolba, majd megrázva a fejét ismét rám nézett. – Te hiszel neki? Mert ez kicsit hihetetlen. – húzta fél oldalra a száját.
- Nem tudom, mit higgyek el neki, és mit ne. De ha ez mégis igaz, nekem látnom kell Chris-t, miközben versenyzik. Támogatni akarom.
- Akkor veled tartok. – mosolyodott el.
Éppen időben érkezett meg az autómentő, egy időben apával. Igaz, ő a céges kocsival jött, de legalább azzal haza tud minket szállítani. – Lányok, ennyire meleg van? Mi történt az ajtóval? – tárta szét a karját apa, úgy sétált oda hozzánk. – Emily… - szólította meg – nyugodtan mesélhetitek.
- Az a kocsi ott – mutatott nővérem Aaron-ék autójára – levitte az ajtót, ugyanis egy barom bevágott elé, ők pedig elrántották a kormányt, nehogy karambolozzanak. Persze az a barom rögtön elhajtott, mi pedig így maradtunk, de megállapodtuk abban, hogy a biztosító majd fizeti. – fejezte be egy bólintással, majd Aaron-re nézett, aki kacsintva köszönte meg neki a „mentőakciót”.
- Hát ez… remek. De nektek nem esett semmi bajotok? – nézett végig rajtunk gyorsan, majd tekintete megállapodott a kézfejemen.
- Be akartam hajtan addig is az ajtót, de pont akkor jött az autó. Semmi komoly, csak horzsolás. – nézegettem a sebet, és megállapítottam, hogy tényleg csak egy hajszálon múlt, és simán eltörte volna a csuklóm.
- És mit mondunk otthon? – dőltem hátra, fejemet a támlának döntöttem és lehunytam a szemem.
- Hát… azt, hogy véletlenül nekünk jöttek. – vonta meg a vállát. Á, szóval már jóban is vannak Aaron-nel.
- Kedves? – sóhajtottam.
- Igen, az! – kezdte nagy lelkesedéssel. – Itt laknak Jacksonville-ben, az egyik barátjánál voltak ma délután, Sam az unokatestvére, szóval neki kell majd fizetnie. 24 éves, továbbképzés miatt maradt az egyetemen két évet. Van egy húga, aki 21 éves, a szülei elváltak, ő az édesapjával, a húga pedig az édesanyjával él, de minden hétvégén találkoznak. Állandó állása van egy autós cégnél. Megadta a telefonszámát, és holnap elmegyünk kávézni a plázába. – fejezte be, én pedig nagyra tágult pupillákkal néztem őt.
- Ezt mind megtudtad róla?
- Igen, és egyáltalán nem haragszom rá. Igazából nincs is miért, mert az, hogy Sam levitte a kocsink ajtaját, nem az ő hibája. Sam 27 éves, nem mondhatnánk alkoholistának, pusztán két alkalomkor szeret inni: amikor ünnep van, és amikor nincs. – mondta, mire mindketten elnevettük magunkat, de ez sem tartott sokáig, ugyanis valaki fél testtel behajolt az ablakon, az én oldalamon, és a kezembe nyomott egy cetlit. Amikor kinyitottam és elolvastam, mi van ráírva, ránéztem.
- Mit csináljak én ott? – kihajtotta ismét a papírt, és a szövegre mutatott.
- Ez egy MotoCross pálya, lesz ott egy versenyem, örülnék, ha eljönnél. Ma délután ötkor. – értetlen fejjel néztem rá.
- Mégis miért mennék?
- Mert a pasid is ott lesz… mint versenyző. – mondta, és már ki is hajolt az ablakon, majd sietve távozott. Hogy mi? Chris, mint MotoCross versenyző? Azt tudtam, hogy tud motorozni, mert még régebben mondta nekem, de azt nem akarom elhinni, hogy még versenyezni is fog. De… egyáltalán hinnem kellene Scott-nak? Lehet, hogy csak ezzel akar odacsalogatni, de mi van akkor, ha nem? Ezt muszáj megtudnom.
Kikerestem a névjegyzékből Chris számát, és már hívtam is. Egy csöngés, kettő, három és… kinyomta. Mi folyik itt? Mondtam neki, hogy majd visszahívom, erre kinyomja?
- Várj, én még csak most térek magamhoz… - fogta meg a vállam Emily – Chris, mint MotoCross versenyző? Ez... letaglózó hír volt. – bólogatva meredt a távolba, majd megrázva a fejét ismét rám nézett. – Te hiszel neki? Mert ez kicsit hihetetlen. – húzta fél oldalra a száját.
- Nem tudom, mit higgyek el neki, és mit ne. De ha ez mégis igaz, nekem látnom kell Chris-t, miközben versenyzik. Támogatni akarom.
- Akkor veled tartok. – mosolyodott el.
Éppen időben érkezett meg az autómentő, egy időben apával. Igaz, ő a céges kocsival jött, de legalább azzal haza tud minket szállítani. – Lányok, ennyire meleg van? Mi történt az ajtóval? – tárta szét a karját apa, úgy sétált oda hozzánk. – Emily… - szólította meg – nyugodtan mesélhetitek.
- Az a kocsi ott – mutatott nővérem Aaron-ék autójára – levitte az ajtót, ugyanis egy barom bevágott elé, ők pedig elrántották a kormányt, nehogy karambolozzanak. Persze az a barom rögtön elhajtott, mi pedig így maradtunk, de megállapodtuk abban, hogy a biztosító majd fizeti. – fejezte be egy bólintással, majd Aaron-re nézett, aki kacsintva köszönte meg neki a „mentőakciót”.
- Hát ez… remek. De nektek nem esett semmi bajotok? – nézett végig rajtunk gyorsan, majd tekintete megállapodott a kézfejemen.
- Be akartam hajtan addig is az ajtót, de pont akkor jött az autó. Semmi komoly, csak horzsolás. – nézegettem a sebet, és megállapítottam, hogy tényleg csak egy hajszálon múlt, és simán eltörte volna a csuklóm.
Hazaérve átöltöztünk, majd a nővérem tanácsára lefertőtlenítettem a kézfejemet, ugyanis egy nagyon nagy seb keletkezett rajta, ami biztosan elfertőzik. Em még kötszert is akart rá tenni, de hogy az mégis mi a fenének, fogalmam sincs.
Fél öt lehetett, amikor elkészültünk, majd amikor apa visszaért az irodába – megjegyzem, alig egy órát, ha itthon volt – kölcsön adta a véges autót, de a lelkünkre kötötte, hogy erre most már tényleg vigyázzunk. Megígértük, hogy óvjuk akár az életünk árán is ezt a csoda-autót, ami ne mellesleg elég borzalmas volt, ugyanis nem benne klíma, és az ablaktörlő pedig nem működött. Akkor minek tartják? Teljesen felesleges…
Amint odaértünk, már láttuk is a MotoCross pályát, de volt egy bökkenő. Mégis hogy jutunk be oda? Ha nincs verseny, és senki nem akar gyakorolni, akkor becsukják a kapukat és az ajtót is, amin keresztül lehetne menni a jegyirodán. Kiszálltam a kocsiból, és közelebb mentem a kerítéshez, és egyértelmű volt, hogy mi a kapun nem fogunk bejutni, ugyanis nincs kulcsunk a lakathoz.
Hangos dudaszóra rezzentem össze, majd hátranézve megpillantottam Scott autóját. Önelégült vigyorral szállt ki, majd a zsebéből elővéve a kulcsot, sétált közelebb a lakathoz. Már meg sem kérdezem, honnan van. Pillanatok alatt kipattintotta a zárat, majd szélesre tárta a két vaskaput. A terepjárójával, aminek a hátuljára volt fogatva a motor, behajtott, mi pedig visszaülve az autóba követtük őt. A parkolóban álltunk meg, és ismét kiszálltunk az autóból. Én visszaindultam volna a bejárathoz, hogy megnézzem, valóban jönni fog-e Chris, de mire elindultam volna, már be is hajtott. Ő a saját kocsijával, mögötte pedig Alexék szintén terepjáróval.
Leállította a járművet, és összevont szemöldökkel, motoros szerkóban szállt ki, miközben minket figyelt. Valószínűleg nem tudott arról, hogy én is jövök Emilyvel. Oda akartam menni, de Emily megfogta a kezem, és a kocsi mögé húzott.
- Bujtass el, kérlek! – nézett rám, majd néha ki-kipillantott az autó mögül a srácok felé.
- Mégis miért?
- Alex itt van, és nem akarok vele találkozni. – húzta el a száját. – Éppen elég cikis helyzetbe kerültem vele vasárnap, amikor találkoztam vele a kávézóban, de nem egyedül jött. Kiderült, hogy van barátnője, csak eddig távkapcsolatban éltek, de most a nyár végére idejött a csaj, így együtt vannak. Chh, és még hülyített engem a szemét. – vetett szúrós pillantásokat a fiúra. Megfogtam a kezét, és felhúztam.
- Ne butáskodj már! Ha valakinek ciki volt, akkor az nem más, mint ő. Elvégre ő hülyített téged, majd lebukott, nem? – mutattam rá a tényre, mire bólintott. – Na, látod! Csak… egy ideig szerintem ne beszélj vele. – adtam tanácsot.
- Ó, hidd el, nem akartam...
- Kate, te meg mit keresel itt? – jött oda hozzánk Chris… Alex társaságában. Em összeszűkített szemmel nézett rá, majd mintha nagyon érdekes lenne, a pályát kezdte tanulmányozni, aztán elindult, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Alex pedig utána, szuper.
- Öhm… meghívtak. – nyögtem ki a választ, mire összevonta a szemöldökét.
- Meghívtak? Kik?
(Ridin’ Dirty)
- Én. – lépett be a körünkbe Scott is, aki – mint mindig – most sem hiányzott. – Mondtam neki, hogy ma lesz egy versenyem, ahová te is hivatalos vagy, így gondolom miattad eljött. – vonta meg lazán a vállát, majd megfordult, és odasétált a motorjához. – De nyugi, nem mondtam semmit a mi kis fogadásunkról. – tényleg? De jó…
- Hogy mi? Milyen fogadás? – kérdeztem, mert éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
- Nézd, el kell mondanom valamit ezzel a versennyel kapcsolatban. Igazából… - kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakították.
- Kezdhetünk, gyerekek? – kérdezte fennhangon Scott, majd a fejére húzta a bukósisakot, aztán a kezére a kesztyűket.
- Mennem kell, majd a verseny után mindent elmondok, oké? – fogta közre az arcom két kezével és megcsókolt.
- Rendben. Remélem, nyerni fogsz. – mosolyodtam el, mire ő komorabb lett.
- Én is. Nagyon. – megsimogatta a hajam, majd odasétált a motorjához, felvette a kesztyűt és a bukósisakot, ahogyan Scott tette az előbb, és a motort tolva mentek a rajtvonalhoz.
Annyira izgulok, de ugyanakkor félek is. Elvégre egy ilyen verseny nagyon veszélyes, sok baleset történt már hasonló versenyeken, nem akarom, hogy Chris-nek bármi baja essen.
Alex festék spray-el egy fehér csíkot fújt keresztül a földön, egyenesen a lelátó előtt. Kétszer ment át rajta, hogy vastagabb legyen, majd elszaladt a raktárba, ami furcsa mód nem volt kulcsra zárva, és kihozott onnan egy zászlót. Gondolom, majd lobogtatni fogja, amikor valamelyikük beér a célba.
A két fiú beállt a rajthoz, majd Alex elővett egy kézi kürtöt, a magasba emelte, és számolt.
- Oké, gyerekek, öt kör lesz! – kiáltotta - Számolok! Egy! Kettő! Három! – az utolsóra már hosszan nyomta meg a kürtöt, és a srácok egyszerre indultak meg.
Fél öt lehetett, amikor elkészültünk, majd amikor apa visszaért az irodába – megjegyzem, alig egy órát, ha itthon volt – kölcsön adta a véges autót, de a lelkünkre kötötte, hogy erre most már tényleg vigyázzunk. Megígértük, hogy óvjuk akár az életünk árán is ezt a csoda-autót, ami ne mellesleg elég borzalmas volt, ugyanis nem benne klíma, és az ablaktörlő pedig nem működött. Akkor minek tartják? Teljesen felesleges…
Amint odaértünk, már láttuk is a MotoCross pályát, de volt egy bökkenő. Mégis hogy jutunk be oda? Ha nincs verseny, és senki nem akar gyakorolni, akkor becsukják a kapukat és az ajtót is, amin keresztül lehetne menni a jegyirodán. Kiszálltam a kocsiból, és közelebb mentem a kerítéshez, és egyértelmű volt, hogy mi a kapun nem fogunk bejutni, ugyanis nincs kulcsunk a lakathoz.
Hangos dudaszóra rezzentem össze, majd hátranézve megpillantottam Scott autóját. Önelégült vigyorral szállt ki, majd a zsebéből elővéve a kulcsot, sétált közelebb a lakathoz. Már meg sem kérdezem, honnan van. Pillanatok alatt kipattintotta a zárat, majd szélesre tárta a két vaskaput. A terepjárójával, aminek a hátuljára volt fogatva a motor, behajtott, mi pedig visszaülve az autóba követtük őt. A parkolóban álltunk meg, és ismét kiszálltunk az autóból. Én visszaindultam volna a bejárathoz, hogy megnézzem, valóban jönni fog-e Chris, de mire elindultam volna, már be is hajtott. Ő a saját kocsijával, mögötte pedig Alexék szintén terepjáróval.
Leállította a járművet, és összevont szemöldökkel, motoros szerkóban szállt ki, miközben minket figyelt. Valószínűleg nem tudott arról, hogy én is jövök Emilyvel. Oda akartam menni, de Emily megfogta a kezem, és a kocsi mögé húzott.
- Bujtass el, kérlek! – nézett rám, majd néha ki-kipillantott az autó mögül a srácok felé.
- Mégis miért?
- Alex itt van, és nem akarok vele találkozni. – húzta el a száját. – Éppen elég cikis helyzetbe kerültem vele vasárnap, amikor találkoztam vele a kávézóban, de nem egyedül jött. Kiderült, hogy van barátnője, csak eddig távkapcsolatban éltek, de most a nyár végére idejött a csaj, így együtt vannak. Chh, és még hülyített engem a szemét. – vetett szúrós pillantásokat a fiúra. Megfogtam a kezét, és felhúztam.
- Ne butáskodj már! Ha valakinek ciki volt, akkor az nem más, mint ő. Elvégre ő hülyített téged, majd lebukott, nem? – mutattam rá a tényre, mire bólintott. – Na, látod! Csak… egy ideig szerintem ne beszélj vele. – adtam tanácsot.
- Ó, hidd el, nem akartam...
- Kate, te meg mit keresel itt? – jött oda hozzánk Chris… Alex társaságában. Em összeszűkített szemmel nézett rá, majd mintha nagyon érdekes lenne, a pályát kezdte tanulmányozni, aztán elindult, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Alex pedig utána, szuper.
- Öhm… meghívtak. – nyögtem ki a választ, mire összevonta a szemöldökét.
- Meghívtak? Kik?
(Ridin’ Dirty)
- Én. – lépett be a körünkbe Scott is, aki – mint mindig – most sem hiányzott. – Mondtam neki, hogy ma lesz egy versenyem, ahová te is hivatalos vagy, így gondolom miattad eljött. – vonta meg lazán a vállát, majd megfordult, és odasétált a motorjához. – De nyugi, nem mondtam semmit a mi kis fogadásunkról. – tényleg? De jó…
- Hogy mi? Milyen fogadás? – kérdeztem, mert éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
- Nézd, el kell mondanom valamit ezzel a versennyel kapcsolatban. Igazából… - kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakították.
- Kezdhetünk, gyerekek? – kérdezte fennhangon Scott, majd a fejére húzta a bukósisakot, aztán a kezére a kesztyűket.
- Mennem kell, majd a verseny után mindent elmondok, oké? – fogta közre az arcom két kezével és megcsókolt.
- Rendben. Remélem, nyerni fogsz. – mosolyodtam el, mire ő komorabb lett.
- Én is. Nagyon. – megsimogatta a hajam, majd odasétált a motorjához, felvette a kesztyűt és a bukósisakot, ahogyan Scott tette az előbb, és a motort tolva mentek a rajtvonalhoz.
Annyira izgulok, de ugyanakkor félek is. Elvégre egy ilyen verseny nagyon veszélyes, sok baleset történt már hasonló versenyeken, nem akarom, hogy Chris-nek bármi baja essen.
Alex festék spray-el egy fehér csíkot fújt keresztül a földön, egyenesen a lelátó előtt. Kétszer ment át rajta, hogy vastagabb legyen, majd elszaladt a raktárba, ami furcsa mód nem volt kulcsra zárva, és kihozott onnan egy zászlót. Gondolom, majd lobogtatni fogja, amikor valamelyikük beér a célba.
A két fiú beállt a rajthoz, majd Alex elővett egy kézi kürtöt, a magasba emelte, és számolt.
- Oké, gyerekek, öt kör lesz! – kiáltotta - Számolok! Egy! Kettő! Három! – az utolsóra már hosszan nyomta meg a kürtöt, és a srácok egyszerre indultak meg.
Könnyű volt őket megkülönböztetni, Chris fehér motorral volt, fekete-fehér bőrcuccban, Scott zöld motorral és zöld ruhában díszelgett. Az első dombnál Scott ért fel először, de a másodiknál már Chris ugratott fel motorral a magasba elsőként. És így ment ez egészen a végéig. Amint áthajtottak a rajvonalon, megkezdve az utolsó kört, elkezdett szakadni az eső. Mondták, hogy a héten eső várható, de hogy ilyen hamar feljöjjön, arra senki nem számított. Alex, Kevin, Emily, Scott két barátja és én behúzódtunk egy fa alá, aminek elég dús lombja volt ahhoz, hogy megvédjen minket az esőtől. Az első dombnál, amire Chris elsőként hajtott rá, egy hatalmasat ugratott a motorral, és a levegőben akrobatázva a kormányra támaszkodva mindkét lábát a levegőbe emelte, hogy már szinte függőlegesen állt kézen. Hallottam, ahogy Emily a szája elé kapva elfojtott egy „úristen”-t, Alexék pedig nevetve, üvöltve és tapsolva szurkoltak neki. Hála az Égnek szerencsésen földet ért, és folytatta tovább a pályát. Akkor mosolyodtam el először, amikor Alex a fülembe suttogta, hogy „már csak 15 másodperc”, és itt még mindig Chris volt elől.
Alig volt hátra 100 méter, Alex már szalad is, hogy majd lobogtassa a zászlót, amikor… amikor minden leállt körülöttem.
Először még Emilyt öleltem át, annyira örültem, hogy Chris fog nyerni, aztán pedig mindenki meredt arccal, féltő tekintettel nézett a pályára. Alex majdnem kiejtette a telefonját a kezéből, amivel fel akarta venni a barátja győzelmét. A videó elkészült, csakhogy azon a célvonalon nem hajtott át senki sem. Hallottam egy csattanást, és már nem mertem hátra nézni. Reménykedtem, imádkoztam azért, hogy ne a fehér motor feküdjön összetörve a földön a vezetőjével együtt, de nem így lett.
Igaz, hogy nem mertem, mégis reflexből hátrafordultam, és akkor láttam, ahogy a motor ott fekszik a vizes homokban darabjaira hullva, Chris pedig pont a célvonal mellett alig fél méterre. Erőtlenül emelte fel a karjait, hogy levegye a bukósisakot a fejéről, majd felénk nézett, átfordult a hasára, így az egyik kezével rácsapott a célvonalra. Onnantól kezdve nem mozdult. Scott pont a szétesett motor előtt fékezett le.
Elsőként Alex ocsúdott fel, majd sorban mindegyikünk, és Chris felé szaladtunk. A torkomat a sírás fojtogatta, majdnem elcsúsztunk a vizes homokban, és amint odaértünk Chris-hez, én leguggoltam mellé, és szólongatni kezdtük. Nem szólalt, még csak meg sem mozdult. Kevin előkapta a telefonját, és hívta a mentőket, én pedig az arcát simogattam, ami tiszta sár volt a ruhájával együtt.
- Chris, szólalj meg, kérlek! – próbálkoztunk, szólongattuk, Alex hozott egy palack vizet, hogy attól talán felébred. Nyert, de mégis milyen áron?
Mit gondoltok Chris édesapjának a betegségéről? Vajon ki fog gyógyulni, és tovább viheti a céget? Esetleg későn jöttek rá, hogy rákos?
Vajon Emily és Aaron között több is kialakulhat, vagy olyan baklövés lesz ez a próbálkozás is, mint amilyen az előző volt Alex-szel?
És végül... jól le lett írva a verseny? El lett kapkodva vagy éppen ellenkezőleg, túlcicóztam a leírást?
Naaagyon kíváncsi vagyok. :))
Még egyszer csók mindenkinek! <33
