10. fejezet - Válaszok

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet, ami szerintem elég összecsapott lett, és rövid is, kérlek Titeket, ezért ne haragudjatok rám, de a folytatást csak most este tudtam megírni. Nem tudom pontosan, mikor esz következő rész, de igyekszek megírni, és hozni minél előbb. :)
Addig is kérlek Titeket, hogy írjátok le, milyen lett, kíváncsi vagyok a véleményeitekre. ;)

Kellemes olvasást! :)
Csók <3

Még egy-két napig éreztem egy kisebb púpot a fejemen, ahogy beütöttem a betonba, de nem volt vészes. Emilyvel csütörtökön elmentünk a kávézóba ismét, ahol a tulajdonos közölte vele, hogy övé az állás. Délelőtt tíz órától délután négyig dolgozna ott, minden nap. Csak egy probléma van.
- Akkor nem tudsz majd hazavinni? – kérdeztem, miközben a pláza ajtaján beléptünk.
- Sajnos nem, hacsak nem tart a tanítás négyig. Utána érted mennék.
- Nem, nem húzhatom addig. Hazagyalogolnék, de 10 km-t nem tudnék, szóval… Mindegy, majd megoldom valahogy. – leültem a pulthoz, cappuccinot rendeltem, Emily pedig felvette a kötényét. Most csak az utolsó három órára jött be, úgymond „bemutatót tart”, hogyan fogja végezni a munkáját. Szerintem egész ügyes lesz.

Már a cappuccino felénél tartottam, közben olvasgattam a pultra kitett magazinok egyikét. A sok pletyka a sztárokról nem igazán érdekel, nem zavar különösebben az életük, nem vagyok ennek a híve. Az oké, hogy sztárok vannak a magazinban némi információval, de azt kicsit túlzásnak találom, ha például egy férfisztár egy másik nővel sétál, akkor már holtbiztos, hogy van köztük valami, az is lehet, hogy titokban már együtt vannak. Ez az a dolog, amit nagyon utálok. Mintha nekik nem lenne magánéletük. 

- Kate? – kérdezte egy lány leülve mellém.
- Layla? Szia! – szokásommá vált az idők során, hogy az embereket, akiket megkedveltem, megölelem. Igaz, Layla-t nem ismerem még olyan jól, de már a barátnőmnek tekintem.
- Rég láttalak, eltűntél. – mondta, miután a pincérrel tudatta, hogy mit szeretne inni.
- Voltunk itt egyszer, de nem nagyon nézelődtünk a városban.
- Mert a munkádon kívül nem nagyon foglalkozol semmivel sem. – jött oda hozzánk Emily, kihozva Layla-nak a banános koktélját.
- Munkahely? Na, és hol? Mesélj csak. – mondta izgatottan, belekortyolva egyet az italába.
- Nem igazi munkahely, de… - mondtam volna tovább, de Emily félbeszakított.
- De nagyon tetszik neki. Egy kislányt tanít, apa főnökének a lányát, és nem hiszed el, van ott még valaki, aki különösen bejön Kate-nek. – Mi? Bejönne nekem Chris? Nem hiszem. Nekem ne nagyon kombináljon.
- És ki az a különleges srác? – mindent sejtve fordult ismét felém.
- Chris Clane. – mondtam, mire igazán meglepődött, de nem az a tipikus „nem-tudom-kiről-beszélsz” arcot vágott. – Talán ismered? – vontam fel a szemöldököm, várva kíváncsian a válaszát.
- Hát, mondhatni. – ezzel nem jutottam előre – Régről ismerem. De nem érdekes. És neked komolyan tetszik, mi? Ami igaz, az igaz, nagyon helyes srác. – akkor csak én találom unszimpatikusnak?

- Kicsit se találom helyesnek. Arrogáns bunkó, flegmán beszél, komolyan, mint aki lenéz minket, pedig kicsit se különb, mint mi. De nem szeretnék erről beszélni. – tértem ki a kérdések hada elől, amiket Layla még feltett volna nekem. – Nekem mennem kéne, mindjárt fél kettő.
- De Kate, nem tudlak elvinni. Tudod, munka. – mutatott át a válla mögött.
- Akkor hogy jutok oda?
- Majd én, elviszlek. – ajánlkozott Layla. – Tavasz óta megvan a jogsim. Nyugi, nem fogunk karambolozni.

- De jó. – mosolyogtam. – Menjünk akkor. Ha végeztem, majd hazagyalogolok. – elköszöntem Emilytől, majd elindultunk. Layla mesélte nekem, hogy csak tavasszal tehette le a vizsgát, mert 18 éves kora előtt akarta, de a nyárra már muszáj volt neki a jogsi, hogy bárhova el tudjon menni a városban, ne mindig a bátyja segítségét kérje. Most ez kapóra jött, hálás is vagyok neki emiatt. – Itt balra. – mutattam le az utcára, ahol Chris-szék laknak.

- Tudom. – mondta egyszerűen. Honnan tudja? Igaz, ez egy hülye kérdés, hiszen azt mondta, régről ismeri. Eléjük érve Chris gyalogolt felfele a lépcsőn, az ajtó csapódására megfordult, majd intett, mire Layla elmosolyodott és visszaintegetett. Ez fura volt, mindegy. Megköszöntem a fuvart, azzal be is mentem a kapun.
- Már megint itt? – kérdezte vigyorogva Chris. Jól indul.
- Igen, neked is, szia. – mondtam, majd a nyitott ajtón besétáltam. – Lily ugye itthon van? – kérdeztem, mert csak Alexet és Kevint láttam a nappaliban TV-ztek, de Lily sehol nem volt.
- Hé, Kate! Üdv újra itt! - fordult meg Alex a kanapén. – ezen kénytelen-kelletlen elmosolyodtam, és szavak helyett csak intettem neki.
- Apa nem mondta? Félrelépett a lépcsőn, és valószínű, hogy eltört a bokája. Ha nem, akkor csak megrepedt, de sírt is, szóval szerintem az előbbire tippelek. Bementek a kórházba. – sajnálom szegényt.
- Ó, értem. Mondd meg neki, hogy jobbulást kívánok. Akkor én megyek is. – mondtam, majd indultam, de megfogta a karomat.
- És hogy mész haza? – kérdezte. Tényleg, el is felejtettem.
- Majd busszal. – mire kimondtam, nevetni kezdett. Igen, ez nagyon vicces volt.
- Itt drága Kate nincs busz. – most már csak kuncogott magában, mire Alexék is felénk fordultak. – Ugye, srácok? – kérdezte, mire hevesen bólogatni kezdtek.
- Akkor telefonálnom kell. – elővettem a telefont, és felhívtam Emilyt. Pár kicsengés után fel is vette.

- Szia, mondd gyorsan, nem lenne szabad telefonálnom! – hadarta el gyorsan.
- Biztos nem tudsz értem jönni? – kérdeztem reménykedve.
- Sajnos nem. Most nem engednek el a munkából, mert sokan vannak, még 10 percre sem. Igaz nem 10 perc lenne az út, de mindegy. „Emily, gyere már, turmixolj!” – hallottam a távolból egy hangot a vonal másik végén – Megyek! Kate, le kell tennem, majd beszélünk, szia! – ezzel le is tette. Most mégis hogy jutok haza? És mintha ezt a költői kérdést hangosan tettem volna fel, Chris válaszolt is.
- Majd én, hazaviszlek. Gyere. – mondta, elvéve a slusszkulcsot a szekrényről.
- Nem megyek veled. Inkább hazagyalogolok. – mondtam. Felkaptam a táskámat és már siettem is az ajtóhoz. Amint ki akartam lépni, Chris lépett elém, és becsukta az ajtót.
- Nem hiszem, hogy több mint 10 km-t gyalogolnál. Próbálom megérteni, miért utálsz ennyire, de egyszer majd sikerül. Gyerünk. – muszáj beleegyeznem. Beszálltunk a kocsiba, majd gázt adott.
- Kösd be magad! – adta ki a parancsot, míg ő is így tett.
- Ennyire borzalmasan vezetsz, hogy öv kell a biztonságomért? – kérdeztem, némi gúnnyal a hangomban. Felvont szemöldökkel nagyokat pislogott, majd megelégelve makacsságomat, átnyúlt a másik oldalamra, és bekapcsolta az övemet, aztán elindultunk. – Köszönöm, nem tudtam, hogy aggódsz értem. – most bezzeg figyelt az útra.

- Nem is, csak helyetted kellene fizetnem a bíráságot.

- Kedves vagy. – én is az útra koncentráltam.
- Legalább annyira, mint te. Mondanád a címet? – nem messze lakom. Mindegy.
- Persze! Atlantic Beach, 6th Street. Onnan pedig megtalálom a házunkat. – megálltunk, mert a lámpa pirosra váltott. Lefékezett, majd felém fordult.
- Már csak egy kérdésem lenne. Miért utálsz ennyire? – hát, nem éppen erre számítottam. Ennyire látszik? Habár, úgy érzem, hogy egy költői kérdést tettem fel most.
- Nem utállak – szólni akart, de folytattam – de nem is kedvellek, szóval…
- Szóval?
- Azt mondtad, hogy már csak egy kérdésed van. Megvolt, most inkább az utat nézd, mert már átvált a lámpa. – szem forgatva nézett ismét előre. Lehet, hogy most megfojtana legszívesebben, de nem érdekel, voltak olyanok, akik éreztek már így. Röpke 10 perc alatt haza is értünk, elég csendesen telt az utunk, a lámpa óta nem is beszéltünk egymással, mindketten az utat kémleltük. Megérkeztünk a ház elé, ki akartam szállni, de még fúrta valami az oldalamat, ezért megkérdeztem.

- Erre tényleg nincs busz? – elmosolyodott, majd válaszolt.
- Dehogynem, de most egy órát szobroztál volna kint? 

- Honnan tudod, hogy csak egy óra múlva jött volna ismét?
- Kevin és Alex is busszal jöttek most, mert az autójuk szervizben van. Többször is jöttek így, különben is, közel van a buszmegálló, és hidd el, mentem már busszal. Kétszer is. – mutatta ujjával a kettes számot, amin elnevettem magam.
- Ez szemétség volt, de azért köszönöm, hogy hazahoztál. – kiszálltam az autóból, de utánam szólt.
- Bármikor örömmel hazahozlak, de ne szokj hozzá, nem vagyok ilyen kedves! – mondta, majd intett, és el is hajtott.

Részlet

Sziasztok! :)
Még pár hete volt egy szavazás, miszerint mindig hozok a következő fejezetből egy hosszabb részt. A 10. fejezetet a hétvégén, vasárnap, vagy pedig legkésőbb hétfőn tudom hozni. És meg is van rá az okom: most, hogy készülök a felvételire, a tanárok különösen odafigyelnek a 8. osztály jegyeire, így próbálnak minél több cetlit íratni, hogy meglegyen a kellő jegy a félévi lezáráshoz. Ezen a héten és a jövőhéten is íratnak velünk elég sok dolgozatot, így arra is készülnöm kell. Persze fejezetek ettől függetlenül ugyanúgy lesznek hétvégén, csak most talán csúszik 1 -netán- 2 napot.
Na, de nem beszélek sokat, íme a 10 fejezet egy részlete. :)
Kellemes olvasást! :)
Csóók <3



Cím: Válaszok

- Biztos nem tudsz értem jönni? – kérdeztem reménykedve.
- Sajnos nem. Most nem engednek el a munkából, mert sokan vannak, még 10 percre sem. Igaz nem 10 perc lenne az út, de mindegy. „Emily, gyere már, turmixolj!” – hallottam a távolból egy hangot a vonal másik végén – Megyek! Kate, le kell tennem, majd beszélünk, szia! – ezzel le is tette. Most mégis hogy jutok haza? És mintha ezt a költői kérdést hangosan tettem volna fel, Chris válaszolt is.
- Majd én, hazaviszlek. Gyere. – mondta, elvéve a slusszkulcsot a szekrényről.
- Nem megyek veled. Inkább hazagyalogolok. – mondtam. Felkaptam a táskámat és már siettem is az ajtóhoz. Amint ki akartam lépni, Chris lépett elém, és becsukta az ajtót.
- Nem hiszem, hogy több mint 10 km-t gyalogolnál. Próbálom megérteni, miért utálsz ennyire, de egyszer majd sikerül. Gyerünk. – muszáj beleegyeznem. Beszálltunk a kocsiba, majd gázt adott.
- Kösd be magad! – adta ki a parancsot, míg ő is így tett.
- Ennyire borzalmasan vezetsz, hogy öv kell a biztonságomért? – kérdeztem, némi gúnnyal a hangomban. Felvont szemöldökkel nagyokat pislogott, majd megelégelve makacsságomat, átnyúlt a másik oldalamra, és bekapcsolta az övemet, aztán elindultunk. – Köszönöm, nem tudtam, hogy aggódsz értem. – most bezzeg figyelt az útra.
- Nem is, csak helyetted kellene fizetnem a bíráságot.

- Kedves vagy. – én is az útra koncentráltam.
- Legalább annyira, mint te. Mondanád a címet? – nem messze lakom. Mindegy.
- Persze! Atlantic Beach, 6th Street. Onnan pedig megtalálom a házunkat. – megálltunk, mert a lámpa pirosra váltott. Lefékezett, majd felém fordult.
- Már csak egy kérdésem lenne. Miért utálsz ennyire? – hát, nem éppen erre számítottam. Ennyire látszik? Habár, úgy érzem, hogy egy költői kérdést tettem fel most.
- Nem utállak – szólni akart, de folytattam – de nem is kedvellek, szóval…

- Szóval?
- Azt mondtad, hogy már csak egy kérdésed van. Megvolt, most inkább az utat nézd, mert már átvált a lámpa. – szem forgatva nézett ismét előre. Lehet, hogy most megfojtana legszívesebben, de nem érdekel, voltak olyanok, akik éreztek már így.

9 fejezet - "Ártatlan" kis program

Sziasztok!
Meghoztam a 9. fejezetet, ami szerintem olyan... minden lett. Mármint jó is rossz is, lapos is, de azért vannak benne események, mindegy, ezt majd ti eldöntitek! :)
És már megint vasárnap van... ezt csak úgy megemlítettem, mellékes hírként, aminek nem nagyon örülök.
Kellemes olvasást és jó komizást! :)
Puszii

A boltban rengeteg ruha volt, szinte minden alkalomra, mi azonban a koktélruhákhoz mentünk. Emily már igazi jártas volt a boltban, a legszebb – és szerintem a legdrágább – ruhákhoz vezetett engem. Mutatott nekem egy gyönyörű kék-fehér koktélruhát, valóban nagyon szép volt, főleg az övé. Magának egy fehéret nézett ki fekete csíkkal a ruha alján, és a felsőrésznél.
- És az árcédula? – kérdeztem, amivel szerintem el is rontottam a kedvét.
- Miért mindig ezt nézed? Komolyan rosszabb vagy már, mint anya. Különben is két ruha és két maszk után kapunk engedményt is. 20%-ot, ami elég szép.

- Hát ez remek. és a maszk? – kérdésemre válaszként odahúzott az egyik polchoz, ahol szebbnél-szebb maszkokat sorakoztattak fel. Rámutatott egy kékre és egy fehérre.
- Szóval madaraknak fogunk öltözni. – viccelődtem célozva ezzel a maszkokra ragasztott tollakra.
- Haha, nagyon vicces. Gyönyörűek ezek a maszkok, és nem fogsz nekem ellenkezni, felveszed a ruhával együtt, nincs vita. – mondta halál komolyan.
- Az sem biztos, hogy elmegyek. Chris is megy, szóval nem lesz sok kedvem nézni a sok ökörködést.
- Szerintem nyilvános rendezvényen tudnak viselkedni. Nem hinném, hogy olyanok lesznek majd, mint a kis 10 évesek. De, honnan is tudod, hogy majd ott lesz Chris a bálban? – felvont szemöldökkel fordult felém, kezében a nekem szánt maszkkal.

- Mert hallotta, hogy az álarcosbálról beszélünk, és így szépen magyarázta nekem, hogy úgysem fogom tudni visszautasítani az ajánlatát. Na persze.
- És mi az ajánlat?
- Azt mondta, hogy elkísér. Nem is kértem meg rá, és nem is fogom. Inkább kihagyom ezt a partit. Majd ha később rendeznek egy ilyet, arra elmegyek. – mondtam, és letettem az asztalra a maszkot, a ruhát pedig visszaakasztottam a fogasra.
- Azt meg én nem fogom hagyni. Eljössz és kész. – Emilyvel nem nagyon lehet vitatkozni, erőszakkal, vagy a nélkül, de úgyis elhurcol majd a bálba. 

Mivel még nem akartuk kikölcsönözni a ruhákat, ezért megkértük az eladót, hogy ne engedje oda másnak, amiért persze fizetnünk kellett, de szerintem megérte.
- Szóval ott voltak Alexék is? – kérdezte, egy pillanatra elnézve az útról. Nem értettem, hogy jön ez ide.
- Igen, sajnos. – erre már nem felelt, ismét koncentrált a vezetésre.
- Szerinted elmehetnék én is pénteken veled? Nem tudok semmit sem csinálni, muszáj lekötnöm magam, amíg nem találok egy munkát itt.
- Igen, biztos az unaloműzés miatt akarsz eljönni velem. – heves ellenkezésbe akart kezdeni, de én csak legyintettem, jelezve, hogy úgysem tudna meggyőzni, ő pedig rám hagyta, tovább figyelt az útra. – Nem nézünk szét Jacksonvilleben? – vettem fel egy ötletet.
- Hát, mehetünk. Úgysincs semmi dolgunk otthon, nemde? – mosolygott. 

Jacksonville elég nagyváros, sok bolttal, ami két unatkozó lánynak tökéletes vásárlóhely. Bementünk a plázába, butikok tömkelege fogadott minket, így hát az elsővel kezdtünk. Még jó, hogy gyűjtögettem a pénzemet már egy ideje. Mint két őrült tini, úgy vetettük rá magunkat a ruhákra, én főként a cipőkre. A sok szandál, magassarkú, saru mind-mind arra vártak, hogy egyszer elviszi őket valaki. Nekem egy fehér saru tetszett meg nagyon, amit nem volt szívem otthagyni. Emily is vett egy sarut, de mellé még pár ruhát is, ahogy elnézem, ő is gyűjtötte a pénzt, amit most el is költ. Meglepő, de az összes boltban voltunk, mégis csak 2-2 táskával jöttünk ki. Legyűrni a fáradtságot, beültünk a plázában felépített kávézóba, ami okozott némi meglepetést. Egy négyszemélyes asztalhoz leültünk, a pult közelébe. A falra ki volt tűzve egy állásajánlat: pincérnőt keresnek. Rámutattam, jelezve Emilynek, ő is nézze meg. 

- Meg kellene kérdezni őket, hogy nem-e vennének fel. Ideiglenes munkának nekem tökéletesen megfelel. – mondta nővérem, majd felállt, és a pult felé tartott, én addig vártam, és keresgéltem egy számomra szimpatikus italt az étlapon. Végül is az energiaital mellett döntöttem, szükségem van egy kis felüdülésre. Kijött a pincér, felvette a rendelést, majd két energiaitallal tért vissza, az egyiket szembe velem tette le Emilynek, aki még mindig a tulajjal beszélt.

- Csak nem egyedül iszogatunk? – kérdezte a hátam mögül valaki. Megfordultam, és ismét egy nem kívánatos személy arcát láttam meg, mellette a két barátjával.
- Chris, nem is tudtam, hogy itt vagytok. – fordultam ismét előre, nem törődve a srácokkal. Nem is vártam kellemesebb meglepetést nem zavartatva magukat leültek az asztalhoz.
- Nem egyedül jöttem. – mondtam, de nem zavarta őket. „Emily, gyere, már kérlek, nem akarok egymagam velük lenni!” Könyörögtem magamban, ami hamarosan be is vált, nővérem lépett mellénk.

- Gyere Kate, indulnunk kell. – elvette az asztalról az energiaitalát, majd én is felálltam.
- Csajok, maradhatnátok! – kiabálta utánunk Alex, de nem törődtünk velük, elmentünk onnan. Nekem mindenhol össze kell futnom Chris-szel?

- Kate, remélem, emlékszel még az ígéretedre. – mutatott az épületekre, és tudtam, mire céloz.
- A fényképezőt is hoztam ám. – mondtam, majd kivéve a táskámból a legszebb épületeket fotóztam le, emléknek. A zebrán a lámpára vártunk, hogy váltson zöldre, engedve az indulásunkat. Amikor megtette, elindultunk, közben elraktam a fényképezőt a táskámba. Arra figyeltem fel, hogy Emily a nevemet kiáltja tőlem kicsit távolabb, majd amikor oldalra néztem, egy egyre közeledő kocsival találtam szembe magam.

Amikor kinyitottam a szemem, nővéremet láttam, ahogy aggódó tekintetével pásztázta arcomat, várva, hogy felkelek. Amint felébredtem, szorosan megölelt.
- Reméltem, hogy nem esett komolyabb bajod. Jól vagy? – még mindig ölelt.
- Azt hiszem. Mi történt? – felültem a padon, és megdöbbenve tapasztaltam, nem csak testvérem várta a felkelésemet. Alex, Kevin és Chris is mellettem voltak.
- Megálltál a zebrán, hogy elrakd a fényképeződet, de a lámpa közben pirosra váltott, és… - itt Chris félbeszakította, és tovább mesélte.
- Csak a lámpát néztem, a zebrán elvileg senki sem tartózkodhatott volna. Sajnálom.
- Elütöttél? – kérdeztem. Hangom egy oktávval magasabb volt.
- Csak majdnem. Épphogy meg tudtam állni, de te hátraestél. Még egyszer sajnálom. – jól esett a bocsánatkérés tőle, de ez most valóban nekem és a figyelmetlenségemnek volt köszönhető.

- Semmi bajom, de ez az én hibám.

- Hát, ha úgy nézzük… - kezdte ismét Chris, de Emily vállon ütötte, mire ő feljajdult. Még ilyenkor is szemét.
- Mindegy örülünk, hogy nem lett bajod. – most Alex szólalt meg – Elég nagy baj lett volna, ha elütünk valakit. – húzta el a száját.
- Köszi. – mondtam, majd felálltam. A fejemet biztos beütöttem, mert eléggé fájt. Lüktetett, és ez csak egyre erősebbé vált, hasított a fájdalom végig, az egész fejemen. Elhomályosodott minden, majd a lábamat, ami eddig tartott, nem éreztem tovább. A homályból sötétség lett, nem láttam senki és semmit, testem eldőlt a semmibe. 

~Emily~

Amikor felállt Kate a padról, megkönnyebbültem, hogy nem történt komolyabb baja, de ez mégsem volt igaz. Amint megfogta egyik kezével a fejét, elvesztette egyensúlyát és elájult. Majdnem hátraesett, de Kevin időben elkapta, majd visszafektette a padra. Hívtam a mentőket, akik perceken belül ki is érkeztek. Nem hiszem, hogy valami baja eshetett, hiszen nem ütötték el, de mégis, talán beverte a fejét az aszfaltba vagy… nem arra gondolni sem akarok. A mentőbe beültem, úgy vittek minket a kórházig. A srácok be akartak kísérni, de mondtam nekik, hogy nem muszáj, nem tudom, kocsival jönnek-e utánunk.

Kint vártam, amíg az orvos a teremben megvizsgálta, nincs komolyabb fizikai problémája, csak sokkot kapott. Nagyon megijedhetett, hogy elütik, nem is csodálkozom. Amíg vártam, hogy felkeljen, telefonáltam anyának, hisz’ ő még nem tudja, hol vagyunk, és nem akarom, hogy aggódjon a távollétünk miatt. Persze, hogy aggódott, mondtam neki, hogy nincs baj, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy apával idejönnek.
- Emily. – hallottam meg húgocskám hangját, aminek mindennél jobban örültem most.
- Itt vagyok. Látsz engem, Kate? – legyeztem meg a kezem a szeme előtt, és az, hogy felnézett rám, bebizonyította, hogy igen. Lát engem.
- Persze. A kocsit otthagytad?
- Most komolyan ezzel foglalkozol?
- Hát… igen, mert a kocsi is fontos. – nevetett. – Akkor hogy megyünk haza?
- Apáék jönnek be busszal, majd odaadom nekik a kulcsokat, nincs messze a pláza. De most ne törődj az autóval, fontosabb az, hogy jól vagy. Komolyan megijedtem. – ismét megöleltem.

~Kate~

Perceken belül anya és apa jöttek be az ajtón, mindketten megöleltek, majd kérdezgetni kezdtek. Mindent elmeséltünk, ami a pláza előtt történt.
- De ugye jól vagy, kicsim? – kérdezte anya.
- Persze, csak egy kicsit fáj a fejem, ezen kívül semmi bajom. – tudtam jól, miért ájultam el. A kis műszer, aminek a látásomat köszönhetem, elmozdult. Ezért láttam homályosan, ezért ájultam el ismét, de komolyabb nem történt, csak nem szabad elmozdulnia. Nagyon remélem, nem lesznek következményei.
Miután felkeltem, az orvos megvizsgált, aztán hazaengedett, de vigyáznom kell. Amíg kitöltöttünk néhány papírt és kimentünk a kórházból, apa gyorsan elszaladt az autóért. Ez a csodálatosnak ígérkező délután percek alatt így elromlott.

8. fejezet - Más vagy?

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, igaz tegnap ígértem, de ma még hozzáírtam pár mondatot.
Most is számítok a véleményeitekre! ;)
Kellemes olvasást, puszii! ^^

Örültem annak, hogy végre eljöhettem onnan, de ennek semmi köze nem volt Lilyhez. Igazából két oka van: az egyik a medencés balesetem, amit magamnak köszönhetek, hogy nem tudok vigyázni, a másik pedig… Chris. Igazából nem akarok olyas valaki közelében lenni, aki lenéz engem, flegmán beszél velem vagy csak szimplán levegőnek néz, mintha neki több joga volna mindenhez. Hát igaz az, hogy csak pár mondatot váltottunk, akkor sem kettesben, de már ott bunkózott. Lehet, hogy a srácok előtt menőbbnek akart tűnni, de nekem nagyon nem tetszik az ilyen viselkedés.

Hazaérve átöltöztem lazább ruhába, majd leültünk TV-zni Emilyvel. Anya még a munkahelyén maradt, apa az irodában. Ugyanez volt Párizsban is, mindegy, már megszoktuk. Emily fejét támasztva, unalmasan kapcsolgatott a műsorok között. Semmi érdekes nem volt, vagy éppen egy nyálas sorozat ment, vagy reklám, amit persze ilyenkor minden csatorna egyszerre közvetít. 

Felszaladtam a szobámba, előkerestem az utazónaplómat, amibe eddig még semmit nem írtam. Na, ez mostantól megváltozik. Leültem a kanapé végére, és írni kezdtem mindent, ami eddig velem történt. Leírtam, hogy milyen csodálatos a ház, hogy vacsora közben Richard megkérte, hogy tanítsam Lilyt, a tengerparti bulit és végül… az új munkahelyemet. Azzal semmi bajom sem volt, sőt, örültem neki, de Chris… igazából nem is értem, miért foglalkozok vele. Nem őt kell tanítanom, nem kell észrevennem. De akkor miért gondolok a viselkedésére? 

- Talán mert helyes? – szólalt meg Emily. Ez hogy…?
- Hangosan gondolkoztam? – kérdeztem vissza.
- Sajnos igen. És a válasz arra, hogy miért gondolsz rá az, hogy tetszik neked. És tényleg nem rossz pasi. – szólni akartam, de leintett – Jó, igaz, hogy egy kicsit bunkó, de nem lehet tökéletes, ugye?
- És te miért is állsz a pártjára? Nem is ismered.
- Ahogy te sem, mégis ítélkezel. Mindegy, csak gondolkozz el ezen. Ne ítéld meg előre, lehet jó fej, nem? Elvégre az is előfordulhat. – mondta, majd felállt, felment a szobájába. Utálom, amikor igaza van.

Másnap kipihenten, frissen ébredtem, és amikor sokáig alhatnék, akkor kelek fel már reggel nyolckor. A finom, erőt adó reggel után leültem a laptopomhoz, és nézelődtem a neten.
- Megnéznéd az itteni bulik listáját? – igen, ez a nővérem, rá vall. De azért remélem nem lesz minden hétvégén bulizás, mert az nekem sem jó, ugyanin elrángatna oda, kifogásként, hogy senki nem ismer.
- Azt ne mondd nekem, hogy megint bulizni akarsz! 2 napja voltunk.
- Dehogy akarok menni. Amikor a szombatit láttam, máson is megakadt a szemem, ami neked is tetszene. Igaz, kicsit odébb van, de imádni fogod, hidd el! – kacsintott, majd amint bejött az oldal, odaadtam neki a laptopot. Pár másodpercen belül felmutatta nekem.

- Egy álarcosbál? Komolyan? Ilyenbe engem nem rángatsz el, az tuti. – tiltakoztam.
- Mondj egy jó indokot, amiért nem jössz el! Az általánosban mindig mondtad nekem, hogy mennyire vágysz egy ilyenre, most meg nem akarsz eljönni. Fura vagy nekem, csajos!
- Nincs kedvem. – adtam az egyszerű választ, de nem nagyon hatotta meg.
- Még jó, hogy nincs! Elvégre július 25-én lesz, és addig rengeteg idő van még. Talán lesz valaki melletted, aki elkísér majd.
- Szerintem nem lesz senki, de hagyjuk a témát. Megyek, fel kell öltöznöm. – mondtam, majd felmentem a szobámba. Kinyitottam az ablakot, és ismét az a jó meleg levegő csapott meg. Olyan jó érzés, hogy melegebb van, mint Párizsban, ott volt olyan nap, hogy még a nyáron is esett az eső, de hát ez általában így van a legtöbb országban. Itt Floridában viszont derűsen süt a Nap, meleg van már reggel kilenckor is. Imádom!

Az ebédnél különleges alkalom volt, ugyanis mindenki itt volt. Apa is hazajött ebédelni, anyát is elengedték, mi pedig eleve itthon voltunk, a család együtt evett. Most nem voltam annyira éhes, furcsa szokásom. Később kezdtük az ebédet, így amint befejeztük, megkértem Emilyt, hogy vigyen el Lilyékhez, amit szívesen megtett. Odaérve sok sikert kívánt. Mindenhez. 

Kopogtam, majd Chris nyitott ajtót, nagy szerencsémre.
- Szia. – kezdtem. Zavarba ejtően vizslatta az arcomat.
- Szia. Bőröndöt nem hoztál? – nem értettem, mire elnevette magát, majd folytatta. – Ha már ilyen sokszor jössz, ide is költözhetnél.
- Ez a második alkalom. – mutattam rá egy nagyon fontos tényre, de mégis csak vigyorgott. Wáá, hülye. Elállva az ajtóból beengedett. Richard felkiáltott Lilynek, majd félrehívott.
- Lenne egy kérdésem feléd. Mivel már évek óta ismerjük egymást, ezért lenne egy fontos kérésem. Már megkérdeztem pár embertől, de ők elfoglaltak lesznek csütörtökön. Nem tudom, hogy te ráérnél-e, először ezt tisztázzuk.
- Hát, ha addig nem furakodik semmi sem közbe, akkor igen, miért?

- Mivel tudod, hogy újranősültem, így Susánnal most lesz csütörtökön a 9. évfordulónk, és el akarom vinni, vacsorázni. Rokonok nem élnek itt Floridában, a barátok, akikre rá merném bízni Lilyt, nem érnek rá, Chris pedig… tudod. Nem hiszem, hogy egy 19 éves srácnak minden vágya a hatéves húgára vigyázni, ezért kérdezlek meg, hogy vigyáznál rá?
- Hát ööö… - gondolkodtam kicsit, majd válaszoltam – hogyne.
- Remek. Nem jön ez a lány. – nézett körbe, látva, hogy még nincs lent. – Szólok neki. – mondta, majd elindult fel a lépcsőn.

- Tudom, mit csinálsz. – jött mellém Chris. Na, vajon megint mit akar?
- Legalább egyikünk sejt valamit. – mondtam, majd a nappaliba mentem, de Chris így is követett. - Mit is csinálok pontosan?
- Miért akarsz mindenképpen megfelelni? – ez a kérdés… meglepett – Mindent elvállalsz, kedves vagy, vagyis próbálod magad annak tettetni, de tudom, hogy nem így van.
- Te mégis miről beszélsz? Valami bajod van velem? – éreztem, hogy így van, de ő csak ügyesen kitért a válasz elől.
- Csak ne játszd sokáig. – mondta, ezzel fel is ment.

- Kate! – kiáltott mosolyogva Lily, odaszaladt hozzám, és kislány létére elég erősen ölelt meg.
- Szia. – én is megöleltem, majd a nappaliba mentünk, hogy folytassuk, a tegnap elkezdet tanulást. Az f-betűt egy párszor még át kellett ismételni, és tudtam, hogy arra a terepre értünk, ahol lesz egy kis fennakadás, de ügyesen fog menni, úgy érzem. 

Ahogy sejtettem, az a pár fennakadás miatt most a h-ig jutottunk, de Lily akkor is ügyes volt. Tulajdonképpen, így is gyorsan haladunk. Volt 10 perc szünet az ismétlés előtt, fogtam a telefonom, és felhívtam Emilyt, mert ő nem tudja, hogy mikor jöjjön értem. Kétszer csengett ki, majd meghallottam drága testvérem örömmel teli hangját.
- Szia! – köszönt lelkesen nővérem – Találd ki, hogy hol vagyok most!
- Vagy otthon, vagy máshol. Miért? – kérdeztem, miközben felálltam a kanapéról, és az ablakhoz sétáltam, megbizonyosodni arról, hogy nem áll a ház előtt az autója. Nem volt ott.
- Egy boltban vagyok. – milyen meglepő – És mielőtt még bármit is mondanál, nem kezdek bele őrült vásárlásba, sőt… - tudja, mikor kell hatásszünetet tartania – Ruhát fogok bérelni, és ebben te is segítesz nekem.
- Mi? Mégis minek?
- Az álarcosbál miatt. Én már megtaláltam magamnak a tökéleteset, de megvárlak téged is. Mikorra menjek érted?
- Öhm, fél háromra végzek. De drágám, a bál még messze van. – mondtam, majd ismét leültem a kanapéra, tovább várva Lilyt.
- És majd az utolsó percekben akarsz ruhát bérelni, amikor már minden jó elfogyott? Na, nem, azt nem fogom hagyni.
- De akkor is, majdnem 1 hónappal előtte? Ne hülyéskedj már! Többet kell majd fizetni, ha már most ki akarod bérelni. – a nagy zajra hátranéztem, és láttam, hogy Chris most engedi be a haverjait az ajtón. Legalább akkor a szobában lesznek.

- Hát, nem olcsó, de nincs a fellegekben az ára. – mondta Emily, akinél ez azt jelenti, hogy pontosan ott van.
- Persze. Mindegy, majd félre gyere értem, Lily is nemsokára jön, le kell tennem. Szia! – kinyomtam, de a telefonom majdnem landolt a padlón, amikor valaki a hátam mögül szólt hozzám.
- Az álarcosbál, igaz? – suttogta Chris a fülem mellől. A levegőbe dobott telefonomat még időben elkaptam, majd dühösen meredtem rá.
- Nem értelek.
- Az álarcosbálról volt szó, gondolom. Mindenki ott lesz, ahogy tavaly is. És ha már ennyire akarod, elkísérlek. – ilyenkor szívesen adnék neki egy pofont.
- Nem kell kísérgetned! Különben sem akarom, hogy velem gyere. Sőt, az se biztos, hogy elmegyek. – hál’ Istennek, megérkezett Lily, így elkezdhettük az ismétlést.

- Én csak felvetettem egy ötletet, amit úgysem tudsz visszautasítani. – Vészesen közel hajolt, így muszáj volt elhúzódnom.
- Dehogynem. Mert szerintem nem fogok menni.
- Nem gondoltam volna, hogy megijedsz tőlem, de hát érhetnek meglepetések. Úgyis tudom, hogy ott leszel. – mondta, majd vigyorogva elment a többiekkel. Ilyenkor tényleg kéne neki egy pofon… vagy kettő. Felmentek az emeletre, mi pedig folytattuk az ismétlést.

Hát, Emilynek igaza volt, Chris tényleg más. Már beképzelt is, ez a legjobb párosítás, amit egy srác kaphat. Végeztünk, elbúcsúztam Lilytől, aki máris belopta magát a szívembe, nagyon cuki. Emlékszem még, amikor még nyolcadikban kérdezte tőlünk a tanár, hogy szeretnénk-e majd később gyereket. Én mindig, akárhányszor megkérdezte, nemet mondtam, nem tudom, miért. De most már ez a véleményem is megváltozott, látva Lilyt. Amikor kimentem a hátsó ajtón, ismét vigyázva lépkedtem a medence mellett, láttam Emilyt, hogy akkor érkezett meg. Beültem mellé az autóba.

- Szia, akkor indulhatunk? – kérdezte hatalmas örömmel.
- Szia, mehetünk, de ugye haza?
- Dehogyis, mondtam, hogy elmegyünk abba a boltba, ahol kb. 10 perce voltam. De ne nagyon nézelődj, mert csak négyig vannak nyitva.
- Persze, mintha az én szokásom lenne nézelődni. Mindegy, menjünk. – mondtam, majd elindultunk.

7. fejezet - Nem kívánatos személy(ek)

Sziasztok!

Meg is hoztam a hetedik fejezetet, nagyon-nagyon szépen köszönöm az előzőkehez írt komikat!! :)

Kellemes olvasást!

Puszii ^^

Amíg mi a konyhában voltunk a három sráccal, talán életem egyik legkínosabb pár perce volt. Amikor végre megérkezett Lily, felszabadultunk, hogy elmehetünk onnan. A kislány futva jött hozzánk és megölelt minket, mintha már régóta ismernénk egymást. Richard félrehívta Christ, hogy beszéljen vele, amit nem hallottunk. Köszöntünk a fiúknak és követtük Lilyt a nappaliba.

Leültünk a kanapéra, ő hozta a füzetét, amibe látszólag majd az írást fogjuk gyakorolni. Amikor az édesapja is visszaért, meg tudtuk beszélni pontosabban, hogy mikre tanítsam meg, elvégre már elsős lenne. Jövő nyáron már be fogják írattatni, ha minden igaz, menni fog iskolába, de azért kell a tanár, hogy ne maradjon le a többiektől, és nem akarja visszatartani egy évvel. Ha a mai „órán” minden jól megy, akkor hetente háromszor fogok eljönni, ami nem is lenne baj, ha nem lenne itt néhány nem kívánatos személy. Az első hetekben az írást tanítom meg Lilynek, majd az olvasást, végül pedig a számolást. A matekfeladatokhoz igazából hozzátartozik az olvasás is, úgyhogy az lesz a második. Mondjuk, nem örülök neki, hogy pénzt is kapok érte, elvégre baráti viszonyból jövök, és szívesen tanítom a kislányt, nem kérek érte pénzt, de… az édesapja túlságosan is ragaszkodik hozzá.

Egy óra 45 percből áll, mint az iskolában, végül pedig fél óra az ismétlésre marad, kisebb szüneteket beiktatva hozzá. Tündéri Richard lánya, igaz már találkoztam vele, de így, személyesen mégis jobb megismerni. Amikor én voltam elsős, a tanárnőnk mindig próbálta viccesen leadni a feladatokat, de persze ezt akkoriban nem nagyon értékeltük. Mert hát ki szeret a jó kis óvoda után rögtön iskolába menni? Habár, még óvodába sem szerettem járni. Ellesve az iskolai tanítást, én is próbáltam egy kis viccet belecsalni az egészbe, amit Lily látszólag élvezett.

20 perc után volt egy kis pihenő, 5 perc, amikor Lily elment WC-re. Akkor Emily odajött mellém, és mosolygott, de nem szólt semmit, ami idő után kezdett furcsává válni, mire rá is kérdeztem a felettébb jókedvére. 

- Miért mosolyogsz? – szembefordult velem és kezdett mesélni.

- Én emlékszem rájuk. A tengerparti buliból. De te csak azt az Alexet ismerted fel? Én mindegyiküket. Különben is… szerintem helyesek. – vonta fel az egyik szemöldökét.

- Persze, nagyon helyesek. Főleg Chris, ő egy bunkó. – mondtam, majd elővettem a telefonom a táskámból, mert SMS jött. A szolgáltató küldte, jelezve az egyenlegemet. Elolvastam, majd letettem az asztalra.

- Lehet, hogy bunkó, de cuki. Különben is, neked miért bunkóság az, hogy megkérdezte, miért vagyunk itt? – meglepődtem a kérdésén.

- Hát nem így kérdezte. „Mit kerestek itt?” Mondtam mély hanggal, próbáltam utánozni Chris hangját, mire a nővérem csak felnevetett. Beszélgetésünket éppen az említett zavarta meg, amikor lement a konyhába. Csak egy lenéző pillantást vetett ránk, aztán indult is vissza egy doboz pizzával, amikor Richard megállította. Hallottuk, hogy mit beszéltek.

- Nem szeretném, fiam, hogy bunkóskodj velük, rendben? – Chris sóhajtott, majd válaszolt.

- Persze, apu, tök kedves leszek velük. Mindegy. – ezzel fel is ment a lépcsőn, ahol éppen ugrándozott lefele Lily. A konyhába szaladt, ahol megkérdezte.

- Kértek inni? – nagyon aranyos volt, ahogy fogta az üdítőt a kezében és hozza nekünk a nappaliba.

- Nem kérek, köszönöm. – mondtuk egyszerre Emilyvel.

- De szép a hajad. – mondta a nővéremnek, majd végigsimította egy párszor.

- Ó, köszönöm. – mondta mosolyogva, majd szólásra nyitotta volna a száját, de valaki közbeszólt.

- Lily drága, ennyire ne nyalizz már! – Chris jött le kóláért, de nem bírta ki, hogy ne szóljon be.

- Chris inkább, menj fel, ehhez te nem értesz. – mondta egyszerűen a kislány, mi pedig csak néztük, hogy milyen jól vitatkoznak, de Lily végül is ráhagyta, jól tette.

A további tanulás már gond nélkül ment, és még én is meglepődtem, milyen gyorsan tudunk haladni. A betűknél már az f-nél jártunk, de ott már megálltunk, mert neki azt már kicsivel nehezebb volt leírni. Amikor vége volt az ismétlésnek is, Richard jött oda hozzánk, akihez a lánya odaszaladt és felmutatta neki a füzetet, hogy meddig jutottunk.

- Ügyesek vagytok. – mondta majd megpuszilta a lányát, aki felszaladt a lépcsőn. – Kate, beszélhetnék veled? – nem szeretem ezt hallani, mert ilyenkor mindig valami rossz következik.

- Én addig kimegyek. – mondta Emily.

- A másik ajtón menj, légy szíves, most jöttek lerakni a műköveket a járdához. Greta! – kiáltott, majd egy középkorú nő jelent meg. Valószínűleg a takarítónő volt, aki kivezette Emilyt a másik ajtón.

- Tessék, Mr. Clane. – mondtam, majd odamentem hozzá.

- Tényleg ügyesek vagytok, és főleg jó gyorsan haladtok. Holnap is el tudnál jönni, Kate? – kérdezte.

- Persze, semmi akadálya, de nem szerdán kellene? – kérdeztem.

- Igen, de szerdán a barátnőjéhez akar menni, játszani, amolyan „csajos” délutánt szerveznek még pár kislánnyal. – rajzolt idézőjelet a levegőbe az ujjával. – De remélem tényleg nem gond.

- Szívesen eljövök, aranyos kislány. De nekem most mennem kell, vár a nővérem. Viszontlátásra! – mondtam, majd kimentem a másik ajtón. Amint kiléptem, pár méterrel odébb egy medence és egy nagy udvar fogadott. Körülnéztem, majd amikor lépni akartam, meghátráltam, mert egy kutya volt előttem. A sikeres hátralépésnek köszönhetően megcsúszott a lábam és egyenest a medencébe estem. A nagy csobbanásra Richard és Greta is kijöttek, mindketten kisegítettek a medencéből. A takarítónő visszavitte pórázon a kutyát a házához, Richard pedig elmagyarázta, hol a fürdőszoba.

- Menj, és törölközz meg, nem mehetsz így haza. – mondta.

A medencés incidens után indultam a fürdőbe azon az útvonalon, ahol Richard indított el. A ház hatalmas volt, én azért az első pár napban eltévednék benne, most is nagy nehezen találtam meg a fürdőt. Greta nem fog örülni, hogy végigcsepegtettem a padlót, csurom víz voltam, a megszáradás pedig egy kis időbe telt volna. Amint megtaláltam az általam keresett helyet, ami egy hosszú folyosó jobb oldalán volt található, benyitottam és egy törölköző keresésére indultam. Szerencsére találtam is, mindenemet megtöröltem, majd a hajamat becsavartam vele, ne csepegtessek még több vizet.

Nagy nevetéseket hallottam, valószínű, hogy Chris haverjai vannak itt még mindig. Jaj, nagyon remélem, nem fogok velük találkozni. Amint kiléptem az ajtón, és becsuktam magam mögött, ismét előre néztem, és hirtelen egy személy bukkant fel előttem. A meglepődöttségtől meghátráltam, és az általam keletkezett kisebb víztócsába léptem, ami elég volt ahhoz, hogy egy nagyot essek hátra. Ülőhelyzetbe vágtam magam és szúrós tekintettel néztem a rajtam nevető srácokat. Nagyon vicces, mondhatom.

- Gyere. – mondta még mindig nevetve Chris, miközben a kezét nyújtotta felém, amit ellöktem magam elől.

- Fel tudok állni egyedül is. – nagyon ciki és zavaró volt, ahogy a három srác előtt hátraestem, akik reakcióképpen hangosan röhögtek. Ilyen helyzetben szerintem mindenki elpirult volna, így ez velem sem volt másképp. Feltápászkodtam a földről, majd hátat fordítottam és visszaindultam.

- Nagyon szexi! – kiabálta utánam valaki, mire a többiek még jobban nevettek.

- Bunkók. – morogtam, amit szerintem már nem hallottak.

Óvatosan lépkedtem le a lépcsőn, nehogy elcsússzak. Lent már várt Mr. Clane, egyik kezében még egy törölközővel, amit felém nyújtott, a másikban pedig a táskámmal, ami csak egy kicsit volt vizes. 

- Itt van még egy törölköző, ezt terítsd le az ülésre, ne ülj be vizes ruhával az autóba. Még egyszer tényleg sajnálom, valószínű elfelejtettük kikötni a kutyát.

- Semmi baj, tényleg. De én most már megyek. – elköszöntünk egymástól, majd óvatosan, nagy ívben kikerülve a medencét sétáltam ki az udvarról a ház elé, ahol Emily már türelmetlenül várt a kocsinál. Amikor meglátott, meglepődve kérdezte.

- Kate, Úristen, mi történt veled? – nézett végig rajtam.

- Csak beleestem a medencébe. De most már tényleg menjünk. – mosolyogtam. Igazából jó langyos volt a medence vize, jól esett, csak ne ért volna ilyen váratlanul. Szerencsére a táskámban semmi nem ázott el. Leterítettem az ülésre a törölközőt, majd beültünk mindketten és elindultunk haza.