21. fejezet - Első randi I.

Sziasztok! :)
Ezer bocsánat a késésért, kicsit lemaradtam a fejezettel, de remélem, majd kárpótollak Titeket ezzel. :)
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, csak az, hogy kellemes olvasást! :)
Csók <3

Segítettem Austinnak kipakolni a cuccait a vendégszobába, legalábbis amit hozott magával. Az tény, hogy a férfiaknak nem nagyon kell sok holmi, hogy több napig is el tudjanak lakni bárhol is, és itt egy élő példa is. Amikor végeztünk a ruhák áthelyezésével a gardróbba, feltett nekem egy kérdést.
- Mondd csak, ha már olyan jól beilleszkedtetek ide, lenne kedved megmutatni a várost? Sok jót hallottam róla, a napfényes Florida sok jó csajjal, körül kell néznem. – ült le az ágyra, lelökve mellé az üres bőröndöt.
- Persze, örömmel, csak tudod, nem sok esélyed van arra, hogy barátnőt találj magadnak, ha mellettem sétálgatsz. Habár ez engem nem zavar, szóval persze, benne vagyok, körbevezetlek. – amint ezt kimondtam hallottuk, ahogy csapódik az ajtó, így mindketten lenéztünk az emeletről. Emily ment be a konyhába kezében két táskával.

- Van egy ötletem. Csinálj úgy, mintha kirabolnálak. – suttogta.
- Aha, és majd leüt. De ilyen szerelésben elég hiteles lesz. – néztem rajta végig, mire szemforgatást kaptam válaszként. – Oké, oké, húzz egy sapkát a fejedre, adok gyorsan egy kendőt. – mondtam, majd felsiettünk a szobába, hogy keressek neki egy fekete vagy legalábbis sötét színű kendőt, amivel eltakarhatja az arcát. Egy fekete sálnál állapodtunk meg, mivel nem volt más hasonló ruhadarabom. Felvette a fekete baseball sapkáját és egy napszemüveget, körbetekerte az arcát a kötött anyaggal, majd hátrafogva a kezem mentünk le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol Emily pakolt ki a táskából.
Amint meglátott minket, egy kiáltás közben ijedten dobta el a tejes dobozt, ami szétpukkanva érkezett a padlóra.

- Ide az összes pénzzel! – kiáltotta Austin. Nem kellett sok, hogy elnevessem magam Emily ijedt arcát látva. Tudom, hogy ez gonosz dolog, de olyan jót mulattam rajta.

- Kérem… - kezdte nővérem, mire nyitódott az ajtó. Mindhárman odanéztünk, a férfi pedig ledermedten állt az ajtóban, de nem esett ki, csak pár másodperc, amikor hallottam, hogy mögöttem pukkan valami: Emily egy serpenyővel leütötte Austint, aki egy feljajdulás közepette fordult felé.
- Basszus, erősebbet nem tudtál volna? – nővérem még pár másodpercig nézte a „betörőt”, nem értette, hogy mi folyik itt. Nem sokáig álltunk némán, ugyanis bátyám elnevette magát, mire láttam Emilyn, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot.
- Várj csak… - mondta, majd levette a sapkát és a kendőt Austin arcáról, aki egy széles mosollyal emelte le az napszemüveget. Emilybe, mint a villám, csapott a felismerés, boldogan ugrott bátyám nyakába. – Hogy tehettétek ezt velem? Komolyan a szívroham, na meg a sírás kerülgetett. Biztos a te ötleted volt. – mutatott rám. Meg akartam védeni magam ez ügyben, de apa – aki közben már odajött hozzánk - közbelépett.
- Hogy-hogy itt vagy, Austin? – kérdés közben megölelte őt. – Azt mondtad, hogy csak a jövő héten jössz.
- Igen, de inkább most akartam eljönni, úgyis nemsokára ünnepelni fogunk. – ünnepelni? Mégis mit ünnepelnénk? Erre a kérdésre meg is kaptam a választ, amikor sejtelmes mosollyal nézett rám. – Hugi… - nyújtotta el az utolsó betűt. – Nem írtál kívánságlistát?

- De, ami azt illeti, itt van az asztalon, szép hosszú lista, ha akarod, megveheted mindet, de nem apa hitelkártyájáról! – emeltem fel a kezem. – Mondtam, hogy nem kérek semmit. – tértem a lényegre.
- Ki mondta, hogy venni is akarunk neked valamit? Ugyan már, nem elég, hogy kieszel minket a vagyonunkból, még ajándékokat is akarsz? – nevette el magát Austin, mire vállba ütöttem. – Oké, ez fájt! – simogatta meg a „fájó” területet a vállán.
- Épp ez volt a célom. De apu, hogy-hogy hazajöttél? – fordultam felé.
- Igazából csak a papírokért jöttem haza, amit a nappali asztalán hagytam. Még reggel átfutottam a bevétel egy részét, de azt pont itthon hagytam, úgyhogy hazaugrottam érte, de már mennem is kell vissza. – mutatott az ajtó irányába.
- Oké, de apu, ne mondd el anyunak, hogy hazajöttem. Meglepetést akarok neki szerezni.
- Rendben, de azt hiszem, ezzel nem lesz gond. – mosolygott, majd a nappaliból felvéve a kezébe a papírokat, ki is lépett az ajtón.
- Még mindig utállak. – vágott sértődött arcot Emily, mire Austin kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Miért engem? Kate találta ki, őt hibáztasd! – mutatott rám.
- Aha, biztosan neki lesz ilyen hülye ötlete. Örülj, hogy nem akadt valami keményebb tárgy vagy tányér a kezembe. – mondandójára Austin csak nevetett, mire nővérem is megütötte, ezúttal ő a hasát. – Idióta. – megfordult, és a konyhába indult, hogy feltörölje a szétfolyt tejet a padlóról. Felmentem gyorsan a szobámba, hogy átvegyem a pizsamámat. Amint kikerestem a megfelelő ruhákat az eléggé fülledt napra, hallottam, ahogy valaki egyfolytában nyomja a csengőt. Mire lementem, Austin már ajtót is nyitott. 

/Chris/

Abba kell hagynom ezt a féltékenykedést. De mi van akkor, ha okkal támadt ilyen érzésem? Nem, nem ez hülyeség. Milyen kapcsolat lesz ez bizalom nélkül? Bízok Kate-ben, és ő is bízik bennem. Lehet, hogy vissza kellene fordulnom, hagyni az egészet, és nem gondolni rá, de ha már idáig eljöttem, nem megyek haza. Már csak egy utcányira vagyok a házuktól. Amint lefordultam, megkerestem a házat és leparkoltam. Kopogtam az ajtón, de nem nyitotta ki azt senki sem. 2 percig szobrozhattam ott, amikor megláttam a csengőt a falon. Ilyenkor érzem magam idiótának. Kissé idegesen nyomtam meg a gombot, de nem vettem le róla a kezem, ami hatással volt a bent lakókra, hiszen már ki is nyílt az ajtó, de nem Kate állt velem szemben. 
- Mi van, ráragadt az ujjad a csengőre? – kérdezte, kis fintorral az arcán, a küszöbön álló férfi, vagyis inkább srác. Nem lehet sokkal idősebb tőlem.
- Te ki vagy? – húztam össze a szemöldököm.
- Ezt én is kérdezhetném. Egyébként Austin. – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.
- Öhm… Chris. – ráztam meg a felém nyújtott jobbot. Austin… igen, Kate ezt a nevet mondta a telefonba. De mégis ki ő? Ezután sem estünk komoly beszélgetésbe, csak néztünk egymásra, én leginkább csak méregettem, de ahogy elnéztem, ő is engem. Ki ez a srác? Miért van itt? Rokon vagy csak szimplán ismerős? Ha az utóbbi, akkor nagyon gyorsan beszélnem kell Kate-tel.
- Egyébként segíthetek valamiben? – kérdezte, megszakítva ezzel az elmélkedésemet. Mit mondjak? Azért jöttem, mert Kate a telefonban a te nevedet mondta, így a nagy féltékenység eluralkodott rajtam, tehát idejöttem leellenőrizni, hogy nem-e csal meg a barátnőm. Jobban belegondolva, ez elég nagy hülyeségnek hangzik, pedig igaz.
- Kate-et keresem. Itthon van? – ez meg milyen kérdés? Kb. 15 perce beszéltem vele, csak nem ment el. De sose tudni.

- Igen. – oké, kösz a választ. Most akkor mi van? Megtudtam, hogy itthon van, mondtam is, hogy őt keresem, de nem enged be?
- Egy haverja vagy? – jesszusom, ő az apja vagy mi?

- Hát… majdnem. – erre a két szóra csak összeszűkítette a szemét, majd ismét kérdezett.
- Netán a barátja? – mi folyik itt, már komolyan?
- Igen, miért? – kérdeztem már én is vissza, mert már kezdett elegem lenni a kérdezz-felelekből.
- Csak kérdeztem. – húzta el a száját. Már nem mondott semmit, csak állt velem szemben. Ilyenkor tűnődök el azon, hogy lehet, én nem vagyok normális. Tényleg vissza kellett volna fordulnom, és most kikerülhettem volna ezt a beszélgetést. – Mik a szándékaid vele?
- Mi van? – csúszott egy oktávot feljebb a hangom. Ez egy igazi beszélgetés vagy csak álmodom? Komolyan egy ismeretlen kérdi meg tőlem, hogy mik a szándékaim Kate-tel?
- Hát, ha a barátja vagy, arra gondoltam, jobb, ha tudsz arról, hogy nekem fontos Kate. Ha megbántod, tudod mi lesz. – húzta végig egyik ujját a nyakán. Oké, most már biztosan álmodom. 
- Hagyd már, Austin! – lökte félre az ajtóból Kate. – Szia! – köszönt, de én még mindig csak értetlenül néztem rájuk, vagyis inkább Austinra. – Gyere csak be. – fogta meg Kate a kezem, behúzva ezzel a házba. Szótlanul mentünk be kézen fogva a nappaliba. Leültünk a kanapéra, mellém Kate, a szemben elhelyezett mögé pedig Austin állt. – Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte barátnőm. Válaszolni akartam, de közbevágtak.
- Na, gyerekek én most elmentem, jó szórakozást! – kacsintott – Ó, és Kate! – fordult meg – Ne feledd, védekezni! – mondta vigyorogva, majd elhajolt egy felé közeledő párnától, és nevetve távozott.
- Ne haragudj a fogadtatásért, a bátyám kicsit… fura. – húzta el a száját.
- Hát inkább ijesztő. – nevettem el magam – Szóval ő a bátyád. Szerintem megkedvelt. – húztam el a szám.
- Igen, ez nála kivételesen azt jelenti. – nevetett ő is.

/Kate/

A nagy átöltözésből nem volt semmi, ugyanis meghallotta, hogy valaki rátámaszkodott a csengőre. Pizsamában mentem le a lépcsőn, úgy, hogy a vendégünk ne lásson meg, és beálltam az ajtó mögé. Egyből felismertem Chris hangját, amikor kérdezgette a bátyám. Ő a haverom vagy a barátom? Istenem, Austin, miért kell ilyennek lenned? Mondjuk, jobb, ha ilyen, minthogy depisen a szobába legyen zárkózva, de akkor is. Pont Chris előtt kellett megmutatnia, hogy ő szemét is tud lenni? Ahh, mindegy, de legalább bemutatkoztak egymásnak. Mik a szándékai Chris-nek velem? Bolond vagy, drága bátyám, csak nem érzed. Mondjuk az kár, hogy nem válaszolt Chris, pedig kíváncsi lettem volna rá. Na és a fenyegetés… azt tényleg nem kellett volna. Itt már nem bírtam tovább, tudtam, hogy úgyis elnevettem volna magam, a következőknél, így jobbnak láttam, ha közbelépek, mielőtt Chris elmegy. De vajon mi az oka annak, hogy idejött?
- Amúgy, miért jöttél? – kérdeztem, mert már feltűnően mérte végig a pizsamámat, am nem állt sok mindenből: egy rövidnadrág, és egy lenge pántos felső. Tudtam, hogy át kellett volna öltöznöm.
- Tessék? – eszmélt fel. – Ja, csak gondoltam eljövök.  – ne reméld, hogy ezt beveszem.
- És az igazi ok? – kérdésemre csak elnevette magát, de ne válaszolt. Úgyis kiderítem, nem marad titokban. – A telefonálás miatt? – ez is lehet egy indok az ittlétére, csak tapogatózok a sötétben.
- Nem, dehogyis. – tagadta, de ezt elég rosszul, szóval rá is jöttem.
- Féltékeny vagy? – mosolyogva kérdeztem tőle, mire kifújta a levegőt, és mélyen a szemembe nézett. Ne tegye ezt velem, a pillantása…

- Nem mondtad meg a bátyád nevét, szóval… - húzta el a száját. – De mindegy is, mert mennem kell. – pattant fel a kanapéról. Na, nem, ennyivel nem úszod meg!
- Nem, nem, nem, nem! – fogtam meg a kezét, visszahúzva őt. – Hallani akarom! Azért jöttél, mert féltékeny vagy?
- Úgyis tudod, ne kényszerítsd i belőlem. – féloldalas mosolyt varázsolt az arcára, ami elég volt arra, hogy megenyhüljek. Pasik, miért teszitek ezt?
- Oké, így is kielégítő választ kaptam. – mosolyogtam.
- De tényleg mennem kell, mielőtt még a korai távozás miatt nem ítélnek szobafogságra. – pimaszkodott.
- Ez gonosz volt.
- Tudom. Akkor délután már itt is vagyok érted, olyan 6 óra körül.
- De kérlek, áruld el hova megyünk. – kérleltem, habár tudtam, hogy úgysem fogja elárulni. Ahhoz már jól ismerem.
- Ki sem kell mondanom, hogy ezt miért nem tehetem. Na, szia! – adott egy puszit az arcomra, majd kiment.
Amint becsukódott az ajtó, Austin már le is jött a lépcsőn. Tuti, hogy hallgatózott, az rá vallana.
- Jaj, de romantikus volt, Istenem. És még féltékeny is! – tágra nyitotta szemeit, így csak egy röhejes arcot ért el vele, ami megnevettetett.
- Ne is mondj semmit, ő legalább nem hallgatózik úgy, mint te! – böktem vállba.

/17:35/

Oké, Chris nemsokára értem jön, ideje lezuhanyozni. Azt írta SMS-ben, hogy nem árt majd a fürdőruha. Akkor hova visz majd? Medencézni, a tengerpartra vagy valahova máshova? Elvileg, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Lehet, hogy hatással lesz rám, és a mondás igaz, mert valamikor tényleg olyan vagyok, mint egy öregasszony. Már megint badarságokon gondolkodok, foglalkoznék azzal, hogy vajon hova megyünk majd el. A medence és a tengerpart a legvalószínűbb, igaz, más nem nagyon jutott eszembe. Szolárium? Chris nem hiszem, hogy oda elmenne. A srácok többsége nem igazán szereti, bár lehet, hogy tévedek.
- Bejöhetek? – kopogott Emily pont akkor, amikor magam köré csavartam a törölközőt.
- Persze. – válaszom után már rögtön nyílt is az ajtó, és nővérem lépett be rajta, de az egyik kezét kint tartotta. – Mit hoztál? 

- Majd ha kijössz, meglátod. – mosolygott. Amint kiléptem, megláttam a fogason egy gyönyörű szép narancsszínű koktélruhát. – Ezt veszed fel ma! – kacsintott.
- De ez a tied, nem? – mutattam rá.
- És akkor már nem is adhatom oda neked, igaz? Ne butáskodj, gyorsan kapd csak fel! – utasított, én pedig eleget tettem a parancsának. Visszamentem a fürdőbe, a kikészített bikini felvétele után a csoda-ruhát is felvettem. A tükör elé állva végigsimítottam az oldalán, majd kiléptem. Nővérem mosolyogva mért végig.
- Gyönyörű vagy. – jelentette ki – Chris-nek el fog állni a lélegzete, ha meglát, az már biztos! A sminkkel hogy állsz?
- Még nem tudtam kigondolni, hogy milyen legyen. – húztam el a szám.
- Az sem baj, megoldom. – ez is beteljesült, egy gyönyörű, mégis egyszerű sminket varázsolt az arcomra.
- Remélem vízálló. – válaszként csak bólintott, miközben a hajamat próbálta felfogni kontyba. Most már mondhatom, hogy ő a stylistom. Amikor végeztünk, lementem a lépcsőn, ahol nővérem éppen ajtót nyitott.
- Szia, Chris, gyere csak be!
- Szia! Kate elkészült már? – lépett be az ajtón.
- Persze, nemsokára itt lesz. – nézett rám. Kimentem az előszobába, ahol Chris döbbent pillantásában találtam magam. Csodálva végigmért, majd megszólalt.
- Woaw, ez… gyönyörű vagy! – dicsért meg, mire Emily is mosolyogva rám nézett.
- Jó szórakozást! – mondta, és el is ment.
- Mehetünk? – kérdeztem, mert Chris még mindig szótlanul állt. Mondatomra feleszmélt.
- Persze. – a kezét nyújtotta, amit el is fogadtam, és azt összekulcsolva léptünk ki az ajtón.

Kate ruhája:

Részlet a 21. fejeztből...

Sziasztok! :)
 Meghoztam gyorsan így suli előtt a részletet, a fejezet terveim szerint holnap vagy az után jön. :)

21. fejezet - Első randi

- Van egy ötletem. Csinálj úgy, mintha kirabolnálak. – suttogta.
- Aha, és majd leüt. De ilyen szerelésben elég hiteles lesz. – néztem rajta végig, mire szemforgatást kaptam válaszként. – Oké, oké, húzz egy sapkát a fejedre, adok gyorsan egy kendőt. – mondtam, majd felsiettünk a szobába, hogy keressek neki egy fekete vagy legalábbis sötét színű kendőt, amivel eltakarhatja az arcát. Egy fekete sálnál állapodtunk meg, mivel nem volt más hasonló ruhadarabom. Felvette a fekete baseball sapkáját és egy napszemüveget, körbetekerte az arcát a kötött anyaggal, majd hátrafogva a kezem mentünk le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol Emily pakolt ki a táskából.
Amint meglátott minket, egy kiáltás közben ijedten dobta el a tejes dobozt, ami szétpukkanva érkezett a padlóra.

- Ide az összes pénzzel! – kiáltotta Austin. Nem kellett sok, hogy elnevessem magam Emily ijedt arcát látva. Tudom, hogy ez gonosz dolog, de olyan jót mulattam rajta.
- Kérem… - kezdte nővérem, mire nyitódott az ajtó. Mindhárman odanéztünk, a férfi pedig ledermedten állt az ajtóban, de nem esett ki, csak pár másodperc, amikor hallottam, hogy mögöttem pukkan valami: Emily egy serpenyővel leütötte Austint, aki egy feljajdulás közepette fordult felé.
- Basszus, erősebbet nem tudtál volna? – nővérem még pár másodpercig nézte a „betörőt”, nem értette, hogy mi folyik itt. Nem sokáig álltunk némán, ugyanis bátyám elnevette magát, mire láttam Emilyn, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot.
- Várj csak… - mondta, majd levette a sapkát és a kendőt Austin arcáról, aki egy széles mosollyal emelte le az napszemüveget. Emilybe, mint a villám, csapott a felismerés, boldogan ugrott bátyám nyakába. – Hogy tehettétek ezt velem? Komolyan a szívroham, na meg a sírás kerülgetett. Biztos a te ötleted volt. – mutatott rám. Meg akartam védeni magam ez ügyben, de apa – aki közben már odajött hozzánk - közbelépett.

20. fejezet - Rég nem látott rokon

Sziasztok! :)
Megváltoztattam a fejezet előre kigondolt címét, ugyanis még nem akartam mindent összesűríteni egy fejezetben, így inkább a címnek kiírt dolog majd a következő fejezetekre tolódik.
Remélem tetszeni fog, az új szereplő képét már oldalt meg is találhatjátok!
Kellemes olvasást! :)
Csók <33

- Nem, nem, állítsd csak vissza a macskát! – próbáltam elvenni tőle, de nem adta. – Nem csak én használom a laptopot, tudhatnád.
- Miért? Most akkor senki nem fog a kis kapcsolatról tudni? Ezt te sem gondolhatod komolyan. Mindenkinek tudnia kell róla.
- Persze. – nevettem el magam – Ezt meg te nem gondolhatod komolyan. Na, de tényleg állítsd még vissza a macskát. Legalább egy hétig. Még semmi sem biztos…
- Mi? – vágott közbe. Ajjaj, ezt nem kellett volna. – Mi nem biztos? Ezt meg ne halljam! – emelte fel mutatóujját – Tudod mennyire vártam már, hogy összejöjjetek? Komolyan már én imádkoztam, hogy legyen már csók vagy puszi, vagy legalább egy ölelés, erre ti mindig össze tudtatok veszni valamin. Na, de most…! És még te azt mondod, hogy semmi sem biztos. Tudod milyen nehezen tudtam odaosonni, hogy egy jó kép legyen rólatok? – itt már csak mosolyogtam – Nem állítom vissza azt a macskát, maradtok ti háttérnek.
- Emily… - szóltam rá, és már előre éreztem, nem lesz könnyű meggyőzni. – Tudod, kb. fél nap telt el, és te már háttereket szerkesztetsz? Egy kicsit eltúlzod.
- Na, most olyan leszek, mint egy kis 12 éves. – mondta, és meg is tudtam, hogy mire: felpattant az ágyról, és gyorsan kikerülve engem, szaladt ki a laptopommal egyenesen a szobájába.

- Reménytelen vagy, Emily. – nevettem, miközben utána futottam. Mire odaértem az ajtajához, éppen bezárta azt, és hallottam, ahogy hangosan felnevet. – Emily, miért olyan nehéz neked átállítani legalább egy hétre a képet? Komolyan nem értelek. – ráztam meg a fejem, majd hátat fordítva az ajtónak, leültem az földre. Amint kényelmesen elhelyezkedtem, megéreztem, hogy eltűnik a hátam mögül a támasz, és hátradőlök, de valami megakadályozta ezt.
- Nesze! – nyomta a kezembe a laptopot, majd lement a lépcsőn.
- Akkor most megsértődtél? – kérdezte, utána kiabálva, de nem válaszolt. – Á, szóval már nem is szólsz hozzám, mi? Oké, én megvagyok! – amint felálltam, Emily jött fel ismét a lépcsőn, bement a szobámba, pár másodperc után kijött, felmutatva valamit.
- Bocsi, elfelejtettem a kártyát. – nem értem ilyenkor. Az egyik percben úgy tesz, mint aki megsértődött, a másikban pedig már normálisan is beszél velem. Fura egy lány, meg kell hagyni, de örömmel töltött el az, hogy visszaállította az eredeti hátteret.

/Chris/

Még most sem akarom elhinni, hogy sikerült. Sikerült meghódítanom Kate-et, igaz tovább tartott, mint gondoltam, de megérte. Ha azzal jön valaki, hogy még ma meg fogom csókolni Őt, akkor valószínű, hogy nem néztem volna normálisnak. Igaz, már barátok voltunk, de nekem ennyi nem lett volna elég. A barátság arról szólt volna, hogy elkísérem oda, ahova a többiekkel megy, nem foghatnám meg a kezét anélkül, hogy ne értené félre, nem ölelhetném meg úgy, hogy utána egy csókot is adnék neki. Végig kellene néznem azt, hogy más valaki közelében van, jól érzi magát vele, majd mástól kapná meg az első csókot. Mindezt féltékeny reagálás nélkül. Azt hiszem, ez teljes képtelenség lenne.
De teljesen felesleges ilyeneken gondolkodnom, hogy mi lett volna, ha… elvégre nem egy feltételezett jelenben vagyunk, hanem a valóságban, ahol Kate nekem már biztosan többet jelent, mint egy átlagos barát. Sokkal több a számomra, még ha ezt eddig nem is ismertem be. De miért nem? Már tudtam akkor, amikor a strandon megláttam a nővérével, amikor odamentem hozzá, és amikor pár percre kettesben voltunk. Akkor nem küldött el, nem bunkózott le, és rendesen beszélgetett velem, és végre jól éreztük magunkat.

- Benne vagy? – térített vissza a valóságba egy kérdés, ami pár pillanatig ismeretlen volt számomra. Feleszméltem a visszaemlékezésből, és a kérdező felé emeltem a tekintetem, akkor láttam meg Alexet.
- Hogy? – válasz helyett inkább csak értetlenül szegeztem neki egy kérdést, mire megforgatta a szemét, és Kevin felé fordult.
- Látod? Mondtam, hogy mostanában teljesen kikészíti az a csaj. Komolyan kezd már zavarni, hogy az se érdekel, miről beszélünk, ami jelen pillanatban fontos lenne, csak bámulsz magad elé, és képzelődsz. – ennyire látszott, hogy elkalandoztam?
- Oké, bocs, haver, csak elgondolkodtam valamin. Miről is volt szó? – próbáltam én is csatlakozni a beszélgetéshez, ha már este 9-kor egy bárpultnál ülünk. Egy nagy sóhaj után emlékeztetett a pár perccel elhangzott beszélgetésre, ami nekem teljesen kiesett.
- Szóval, azt beszéltük Kevinnel, hogy ma este becsajozunk. Elvégre itt is vannak páran, akik alkalmasak lennének, de megértjük, ha te máshol akarsz „vadászni”. – mutogatta az idézőjelet. Én csak örülni tudtam, hogy elgondolkodtam, elvégre miért kellene nekem becsajozni? Szingliként benne lennék, de így nem.
- Á, bocs, Alex, de most nincs kedvem ehhez. – utasítottam el, mire a homlokára csapott. – Mi az? – kérdeztem.

- Ugyan mi lenne? Nem volt kedved beállni a strandon röplabdázni a lányokhoz, a bálon is otthagytad a kívánkozó lehetőséget, most meg csak elutasítod a felvetett ötletemet? Most felteszek neked egy teljesen baráti kérdést, és őszintén válaszolj rá! – bólintottam, majd feltette a számomra talán legröhejesebb kérdést. – Nem kezdesz te bemelegedni? – őszintén ezt normálisabban is megkérdezhette volna, és még csodálkozik, hogy elröhögtem magam.
- De, biztos, sőt! De most komolyan, ezt te sem hiheted, pont rólam.
- Jól van, csak furcsa vagy. Elárulhatnád, hogy mi a bajod. – húzta el a száját.
- Úgyse vagy kíváncsi rá, főleg a magánéletemre. – mondtam. És ez mennyire igaz volt. Nem nagyon szoktunk hozzá, hogy egymásnak kiöntsük a szívünket, az olyan lányos dolog, nem szokásom.
Nem sokáig időzhettünk a pultnál, és egy-két óra után hazafelé vettük az utat, mert már le kellett váltanom az amúgy is túlórában dolgozó babysittert. Még jó, hogy megkértem erre a pár órára, hogy vigyázzon Lily-re. Oké, nem vagyok egy minta-testvér, de nem fogok miatta otthon ülni, és hallgatni a sok mesés hülyeséget. A kocsiban a srácok még el is voltak, egészen addig, amíg be nem állt a csend, ami felvetett Kevinben egy kérdést.

- Akkor most már elárulod, hogy miért nem akarsz becserkészni néhány csajt? – reméltem, hogy elkerülhetjük ezt a kérdést.
- Persze! – válaszoltam, majd ismét az utat néztem. Lehet, hogy most totál idiótának néztek engem, de nem érdekelt.
- És mégis mikor? – türelmetlenkedett Alex.
- Ja, hogy most? – tettem az ártatlant, mire csak bólogattak. – Oké… megcsókoltam Kate-et. – nyögtem ki, mire egyikükből sem jött ki egy árva hang sem, csak néztek rám. – Jesszusom, most úgy csináltok, mintha teljesen szerencsétlen lennék, és egy lányt sem csókoltam volna meg, Úristen. – oké, ez csak úgy kijött belőlem, de ne nézzenek már kis 5 évesnek, aki még a csók fogalmáról se tud.
- Jól van, bocs, haver, csak nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar… sikerül becserkészned.
- Gratulálunk! – csapott a vállamra Kevin.
- Még süssetek sütit is, mert ilyen ügyes kisfiú voltam. – dünnyögtem az orrom alatt, ami látszólag eléggé hangos mormogásnak sikerült.
- Milyet kérsz, kisfiam, csokisat vagy diósat? – röhögött Kevin. De vicces. – És mégis mikor volt életed nagy szerelmével az első csók? – faggatott tovább.
- Ma. – a jókedv ragályos, én is elkezdtem nevetni, bár még nem tudom, hogy min.
Amint hazavittem a srácokat, én is hazamentem. A babysitter fáradtan állt fel a kanapéról, el is hiszem, hiszen már fél 11 volt. Tájékoztatott arról, hogy Lily már ágyban van, így kifizettem, majd távozott. Egy gyors zuhanyzás után próbáltam elaludni, de nem sikerült, túlságosan is fel voltam pörögve. A mai nap volt azt hiszem, az egyik legjobb. Gondolkodtam azon, hogy hova vihetném Kate-et holnap, de nem találtam ki semmit sem. Azonban a kissé hűvös zuhany segített, így eszembe is jutott egy jó ki hely. Igaz, nem túl fantáziadús, de mégis jó lesz, főleg akkor, ha naplemente lesz.

/Kate/

Zuhanyozás után befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a TV-t, nem voltam álmos. Próbáltam 20 percen keresztül elaludni, de nem sikerült. Persze ilyenkor egy normális műsor sem megy, végül megálltam a TV Shop-s reklámoknál, már ha máson nem, akkor aludjak el legalább valamin. Amikor már az álomvilág határát készültem átlépni, egy hang rántott vissza a valóságba. A telefonom SMS-t jelzett. Pár másodperc telt el, míg kitisztult a látásom, megnyitottam az üzenetet anélkül, hogy elolvastam volna a feladó nevét. Olvasás közben önkéntelenül is elmosolyodtam.
„Szép jó estét, Szépségem! Remélem, még nem alszol, de ha igen, akkor elnézést, amiért felkeltettelek! ;) Ha tudnád milyen rossz abban a tudatban élni, hogy elutasítottad az ajánlatom, most itt vagyok egyedül, álmatlanul az ágyban. Holnap délután ott leszek Érted, és majd elviszlek valahova. Lehet nem fog ártani a fürdőruha sem, bár annak jobban örülnék, ha nem lenne, de… ;) Rólad fogok álmodni! Csókollak!” És vége. El sem hiszem, hogy ő sem alszik, akkor valószínű, hogy ő is olyan kedvében van, mint én. A telefonomat a mellettem lévő párnára tettem, elindítottam egy zenét, ami ez esetben Justin Timberlake „My Love” c. száma volt, majd mosolyogva próbáltam elaludni, ami perceken belül be is következett.

Reggel a szokásostól eltérően keltem, pontosabban az LMFAO-ra. Imádom őket, a Party Rock óta, így el is határoztam, hogy csengőhangnak állítom be a számukat. Pár másodperc után, amikor észhez tértem, hogy fel kellene venni a telefont, gyorsan felültem az ágyban, és lenyomtam a „fogadás” gombot. Egy kissé fáradt, de mosolygós hang fogadott.
- Jó reggelt! – szóval ő nem fekszik le hamar, és nem is alszik sokáig. Azt hiszem, valami nyögésszerű hangot adhattam ki, mire elnevette magát. – Én is örülök, hogy hallom a hangod.
- Jó reggelt! Megkaptam az SMS-t. Hova is kell fürdőruha? – kérdeztem, mire pár pillanatig elhallgatott, valószínű, hogy még felidézi az üzenetben leírt dolgokat.
- Hát… - nyújtotta el a magánhangzót – Az legyen meglepetés.
- Tele vagy titkokkal. Az enyémet már tudod, most te jössz. – mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból, és kimentem, hogy megnézzem, kik vannak még itthon fél nyolckor.

- Azt hittem, hogy a lányok szeretik a titokzatos pasikat. Ezek szerint tévedtem? – a hálószobákban senki sincs, még Emily sem.
- Hát, ez általában fordítva van, vagy nem? – kérdésemre csak elnevette magát. Édesen, kisfiúsan nevetett, olyan aranyos lehetett most.
- Mi van rajtad? – kérdezte, már perverzebb hangulatban. Ajjaj, kezd felébredni.
- Ne, ne játszunk ilyet, Chris. – nevettem el magam. - Tudod, hogy ruhában vagyok, ugye?
- Így nem tudlak magam elé képzelni. Vagy várj, egy módon menni fog… - mondta, és kiesett pár másodperc, míg csendben voltunk, közben a többieket kerestem. Senki nem volt itthon.
De a hűtőn találtam egy üzenetet, miszerint Emily elment bevásárolni. Amint elolvastam a kis cetlit, kopogásra lettem figyelmes.
- Ha tudnád, most hogyan láttalak magam előtt. – sóhajtott fel.
- El tudom képzelni. – kinyitottam az ajtót, és egy ismerős ismeretlennel találtam szembe magam.
- Szia, Kate! – köszöntött mosolyogva. A hangja hallatán ismertem fel a személyt, akit már több mint 3 éve nem láttam, és már nagyon hiányzott. A bátyámat.
- Austin? – kérdeztem, mire mosolyogva bólintott.
- Várj, ki azaz Austin? – hallotta meg Chris hangját a telefonban. El is felejtettem, hogy a készüléket még mindig az arcomhoz tartom.

- Jaj, ne haragudj, Chris, de most mennem kell. Majd beszélünk, oké? – a választ nem vártam, meg letettem. A férfi még mindig az ajtóban állt, én pedig nevetve a nyakába borultam. – El sem hiszem, hogy itt vagy! Gyere be! – invitáltam be az ajtón. Egy bőröndöt húzott maga után, amit le is tett az előszobában.
- Tudom, hogy úgy volt megbeszélve a találka, hogy a jövő héten jövök, de még olcsóbbak voltak a jegyek. – nevetett. – Tényleg… kivel beszéltél te, hugi?  Chris, mi? – nem válaszoltam, csak mosolyogva elfordultam, hogy eltakarjam az arcom, ami máris pírba borult. – Basszus, vagy két hónapja jöttetek ide, és máris bepasiztál? Kérlek, mesélj! – mondta az utolsó mondatot elvékonyított hangon, ami belőlem is előhozta a nevetést.
- Sajnálom, de ez magánügy. Különben is, egy átlag testvért nem érdekelne, hogy most a húgának van-e barátja vagy sem.
- Én nem vagyok átlagos. – amint kimondta, felfedezőútra indult a lakásban. Mindegyik helyiségből csak az elismerő „hmm”-eket hallottam. – Szép kis, vagyis nagy lakás. Ideköltözök, jobb, mint a kollégium. Ott van akkora szoba, mint ez a konyha. – mutatott az említett helyre – ja, nem, még ettől is kisebb, két szoba akkora, mint ez a konyha.

- Akkor költözz vissza ide. Van még hely a számodra. Mondjuk, ott a nappali… - mutattam az utat. – A jacksonville-i egyetem neked nem jó? Ugyanaz, csak szebb környezetben. – karomat a mellkasom előtt kereszteztem össze, úgy mentem utána.
- Hé, ne sértegesd New York-ot, neked is tetszene. Nem akarsz eljönni velem? Hidd el, tök jó lenne. Nem fontolod meg, hogy visszajössz velem egy hétre esetleg, utána meg ismét élhetsz itt.
- Ezen még gondolkodnom kell. Amúgy anyáék tudnak róla, hogy idejöttél, vagy nekik is olyan meglepetés lesz, mint nekem? – visszaindult az előszobába a bőröndjéért, amit megfogva húzott be a nappaliba.
- Nem, ők is azt hitték, hogy csak a jövő héten jövök. Meglepetést akartam, és ez 25%-ban sikeres volt. De lenne egy elég fontos kérdésem: hol fogok aludni? – húzta el a száját.
- Nem tudom, mi a kanapéra gondoltunk neked helyet, ha nem akarsz a vendégszobában aludni. – amint kimondtam a „vendégszoba” szót, indult is fel a lépcső, ölébe véve a bőröndöt.
- És mi történt veled három év alatt, amíg nem voltam otthon? – kérdezte, leülve az ágyra.
- Hát, a legfontosabbat úgyis tudod. – bólintott – Azon kívül nem volt sok fontos dolog, csak egy: a műtét, aminek köszönhetően ismét látok. – húztam el a szám.
- Sajnálom, azt, ami történt, de legfőbbképpen azt, hogy nem voltam melletted úgy, mint Emily.
- Tudom, hogy miért nem voltál otthon, és meg is értem, ezt igazán nem kell sajnálnod. De inkább mesélj te! Neked biztosan izgisebb életed volt, főleg ott New York-ban. – mosolyodtam el.

/Chris/

Oké, lehet, hogy kezdek megőrülni, vagy tényleg egy srác nevét mondta? Austin? Nem, nem, biztosan csak egy rokon vagy egy régi barát. De akkor elmondhatta volna. És mi van, ha…? Nem! Abba kell hagynom ezt az egészet, nem leszek féltékeny, azt se tudom, hogy ki az a srác. Pontosan! Nem tudom, hogy ki ő, és roppant zavaró tud lenni. De meg kell bíznom Kate-ben, hiszen, ha együtt vagyunk, akkor csak nem fog… Na, ebből az egészből elég! Inkább magamnak kell megbizonyosodnom róla, hogy nem történik meg semmi abból, amire én gondoltam. Felálltam, elvettem a slusszkulcsot bepattantam az autóba, és úton is voltam A Wilson-házhoz. Ez a féltékenykedés fog az őrületbe kergetni, már érzem…

Részlet a 20. fejezetből...

Sziasztok!

Huhh, gyerekek, végre sikerült! Kemény alkut kötöttem a szüleimmel, így a mai napra egy kis "felmentést" kaptam a büntetés alól, így meg is hoztam Nektek a 20. fejezet részletét. Az egész rész terveim szerint ma fog felkerülni, és remélem, tetszeni fog Nektek! :)
Kellemes olvasást!
Csók <3



- Tele vagy titkokkal. Az enyémet már tudod, most te jössz. – mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból, és kimentem, hogy megnézzem, kik vannak még itthon fél nyolckor.
- Azt hittem, hogy a lányok szeretik a titokzatos pasikat. Ezek szerint tévedtem? – a hálószobákban senki sincs, még Emily sem.
- Hát, ez általában fordítva van, vagy nem? – kérdésemre csak elnevette magát. Édesen, kisfiúsan nevetett, olyan aranyos lehetett most.
- Mi van rajtad? – kérdezte, már perverzebb hangulatban. Ajjaj, kezd felébredni.
- Ne, ne játszunk ilyet, Chris. – nevettem el magam. - Tudod, hogy ruhában vagyok, ugye?
- Így nem tudlak magam elé képzelni. Vagy várj, egy módon menni fog… - mondta, és kiesett pár másodperc, míg csendben voltunk, közben a többieket kerestem. Senki nem volt itthon.
De a hűtőn találtam egy üzenetet, miszerint Emily elment bevásárolni. Amint elolvastam a kis cetlit, kopogásra lettem figyelmes.
- Ha tudnád, most hogyan láttalak magam előtt. – sóhajtott fel.
- El tudom képzelni. – kinyitottam az ajtót, és egy ismerős ismeretlennel találtam szembe magam.
- Szia, Kate! – köszöntött mosolyogva. A hangja hallatán ismertem fel a személyt, akit már több mint 3 éve nem láttam, és már nagyon hiányzott. A bátyámat.
- Austin? – kérdeztem, mire mosolyogva bólintott.

19. fejezet - Filmnézés

Sziasztok!

Bocsi, bocsi és bocsi, amiért nem tegnap hoztam a fejezetet, de eléggé elhalmoztam magam a házikkal. Elvoltam itthon két napig, hétfőn pedig kapkodhattam a házival. Mindegy, most már kész is, remélem tetszeni fog Nektek! :)
Igaz, kicsit rövidebb lett, mint amilyenre előre megterveztem, ezért is bocsánat!!
Kellemes olvasást hozzá!! :)
Csók <333

Egy örökké megválaszolatlan kérdés: miért kell Emilynek mindenről tudnia? Komolyan nem lesz magánéletem, ha ő neki mindent el kell mesélnem. Reménytelen lesz a titoktartás, úgyis ki fogja szedni belőlem, amit tudni akar.
- … és megcsókolt. Ennyi, és ha megbocsátasz, most elmegyek a DVD-kért. – álltam fel a pulttól, majd a nappaliba indultam, hogy kivegyem a szekrényből lemezek tokjait. Nem tudom mennyit, talán vagy 20 db-ot szedtem ki egyszerre, és felsiettem velük a szobámba. Be volt csukva az ajtó, pedig én nyitva hagytam. A könyökömmel lenyomtam a kilincset, háttal mentem be, és letettem az egyik polcra a DVD-ket, majd megfordultam. Chrisből mindent kinézek, csak túlzott romantikázást nem, pedig a szobámat most azzá varázsolta. A függönyök be voltak húzva a nagy ablakon, és ahogy a Nap rásütött, gyönyörű narancsszínben pompázott a kis helyiség. A piros és sárga párnák, amiket az ágyam tárolójában tartottam, most az ágyamra kerültek. Már csak egy valami, vagyis inkább valaki hiányzott: nem láttam a szobámban Christ. Ha nem ment ki, akkor csak a fürdőben lehet, de oda nem mentem be, megvártam, hátha kijön. Nem kellett sokat várakoznom, perceken belül ki is jött, de nem akárhogyan!

 (ez a kép inkább csak a haja miatt megfelelő)

Megbabonázva álltam a szoba közepén, néztem, ahogy kisétál elém, és mosolyogva figyeli a tétlenségemet.
- Ennyire borzalmasan festek? – kérdezte, végigmutatva magán.
- Hát, öhm… - kezdtem volna a mondatomat, de megálltam. Pár másodperc kihagyással folytattam. – Éppen ellenkezőleg. – mondtam mosolyogva.
- Annyira nem változtam meg, hogy még a szót is beléd fojtsam. Csak a hajam áll másképp. – nézett fel, mintha a haját vizsgálná. – De mondj véleményt, mert ez a hallgatás elég kétségbeejtő. – húzta el a száját.
- Rendben. – leültem vele szembe az ágyra, és úgy tettem, mint aki gondolkozik a leendő kritikán, de nincs min gondolkodni, a válaszok már megszülettek a fejemben, abban a pillanatban, amint kilépett az ajtón. – Hmm, helyes vagy.
- Hát ez rövid volt. És még…? – komolyan?
- Most még szexibb. – beleharaptam az alsó ajkamba, kimondva az utolsó szót.
- És még…? – itt már egyre csak közelebb jött, már majdnem előttem volt, de én hirtelen felálltam.
- Ne legyünk beképzeltek! – emeltem fel a kezem, mire megfogta azt, a másik karját a derekamra tette, és egy egyszerű mozdulattal hátradöntött. 

- Hmm, nem tehetek róla. – vonta össze aranyosan a szemöldökét, mint aki tényleg ártatlan e dologban. – Na, de tényleg nem vagyok egoista, de erős annál inkább. – mire kimondta, elengedte a kezem, és karjával a térdem alá nyúlt, úgy emelt fel, mire erősen kapaszkodtam a nyakába. A helyzetnek köszönhetően még közelebb kerültem hozzá, közelebb az arcához. – Na, filmezzünk. – kacsintott egy csábos mosoly kíséretében, majd egy szájrapuszi után letett. Én a DVD-k felé indultam, ölembe vettem párat, a többit pedig Chris hozta egyenesen az ágyhoz, ahova letéve őket, válogattunk köztük.
- Az emberi százlábú? Ez most komoly? – emelte fel az említett film tokját.
- Most miért? Elvileg az egy jó film, de még nem… láttam. – húztam el a szám, majd tovább selejteztünk. Hosszas válogatás után végre találtam egyet, amit a hírek alapján meg is akartam nézni valamikor, és most eljött az alkalom. – A lány és a farkas. – suttogva emeltem fel szemmagasságba, mire ránézett, elgondolkozott kicsit, majd megszólalt.
- Legyen! – mondta ő is ugyanolyan hangnemben, amilyenben én is. Beraktuk a lemezt a lejátszóba, végigfeküdtünk az ágyon, én Chris ölelését élvezhettem, úgy néztük a filmet.

Nem nagyon vagyok egy félős típus, de a hirtelen felbukkanásoktól néha-néha összerezzenek. Ez most sem volt másképp, de nem is bántam, mert ahányszor végigfutott rajtam egy kis ijedtség, Chris annyiszor ölelt szorosabban magához, hogy tudjam, itt van velem. 

- Hát ez… jó volt. – nyögte ki végül, amikor már vége volt a filmnek. Összeszűkített szemmel ránéztem, mire helyeselt. – Mármint nagyon jó volt, igen. Bármikor megnézném ismét, annyira tetszett.
- Hmm, tényleg? Akkor nézzük meg megint? – kérdeztem, de tudtam, hogy nem fog belemenni. Volt egy rész, ahol már majdnem elaludt. Az még egy dolog, hogy nagyon kényelmes az ágy, de nem annyira, hogy félig ülve is el tudjon aludni.
- Hát, öhm… megnézhetjük. De nem akarom, hogy halálra und magad. – aha, jó kifogás.
- Nem én aludtam el majdnem. Na, de nézzünk mást. Nem szeretnék filmet nézni egyedül, egy alvó ember mellett. És már ki is gondoltam egyet, amit megnézhetnénk. Szerintem tetszene neked. – kacsintottam, mire kíváncsian nézett rám. Kiugrottam az ágyból, és gyorsan keresni is kezdtem a kiválasztott lemezt. Amikor meglett, beraktam a lejátszóba, és amint elindult a film, Chris már nevetéssel jelezte: tudja, mire gondoltam azalatt, hogy tetszeni fog neki. 

- Hmm, Anne Hathaway. – mondta, amint megjelent a filmben az említett színésznő.  Ezen csak elmosolyodtam. A film amint egy bizonyos részhez ért, Chris ismét megszólalt. – Tudod, lehet, hogy kényelmes az a póz ott a konyha közepén. Kipróbáljuk? – kérdezte, mire elnevettem magam. Előre érzem, jó lesz vele megnézni a filmet.
- Na, jó, nem is kommentálom inkább. – aztán eszembe jutott valami. – Hmm, Jake Gyllenhaal. Van bicepsze… - fél szemmel Chrisre néztem, aki csak forgatta a szemét előző mondatomon. – De nem?- oké, tudom, hogy gyerekes, de ha ő így, akkor én is így.
- Féltékeny leszek. – szólt rám, és tudtam, nem érdemes tovább feszegetni a húrt.

Chris beszólásaival szinte élvezet volt nézni a filmet, főleg, amikor még külön szinkronizálta. Igaz, pont akkor beszélt, amikor valami lényeges rész jött volna, nem hallottam, de inkább nem szóltam, mert utána még tovább folytatná. 

- Már fél nyolc van? – kérdeztem magamtól, ránézve az órámra, és szinte biztos voltam benne, hogy halkra sikeredett, de nem.
- Fél nyolc? – kérdezte, kikerekedett szemekkel – Úristen, engem meg fognak fojtani otthon, hiszen csak hétig engedtek el. Biztos, hogy szobafogságot fogok kapni. – tette az egyik kezét a homlokára, de ez nagyon szürreálisra sikerült.
- Tényleg? – hitetlenkedtem.
- Dehogyis. – nevette el magát, majd odajött hozzám, és közelebb húzott magához. – Most konkrétan mindegy, hogy mikor megyek haza. Susan ma utazott el valamilyen konferenciára két napra, apa meg elmondása szerint éjfélig az irodában lesz, mert az asszisztense Európába utazott a családjával egy kis időre, így neki jutott a papírmunka. Lily-re pedig egy babysitter vigyáz, úgyhogy ő sincs egyedül. Drága húgocskámat már szerintem elküldte lefeküdni, szóval vehetjük szabadnak a házat. Nincs kedved átjönni? – rosszalló mosoly húzódott a szájában – Még nem voltál a szobámban, tuti tetszene neked.
- Megfontolandó ajánlat. – gondolkodtam el.

- Tényleg? – egy kis remény csillant meg a szemében, de sajnos azt is el kellett kergetnem.
- Sajnos nem. – húztam el a számat – Engem viszont még szobafogságra ítélhetnek.
- Majd mondd ezt egy hét múlva is. – kacsintott, mire megdöntöttem a fejem – Jól van, csak vicceltem. De nekem viszont tényleg mennem kell, mert Lily-re sem fognak sokáig vigyázni, rám marad eme csodás feladat. – mondta unottan.
- Ugyan már! Lily nagyon cuki, nem értem, miért nem akarsz vele lenni.
- Nem az, hogy nem szeretek vele lenni, csak nem nagyon szívlelem, amikor leáll nekem mesélni Hannah Montana-ról, hogy mi volt a délutáni részben. Kevinnek is mesélte már egy párszor, csak azon csodálkoztam, hogy ő türelmesen hallgatta. Ja, és énekelni is szokott neki.
- Szerintem megtetszett Lilynek. – gondolkodtam el, ami lehet, hogy igaz. - Emlékszem, hogy voltam már párszor szerelmes jó pár évvel idősebb srácokba. Konkrétan az unokatesóm barátjába is, akkor énekeltem neki, meg ölelgettem, és képzeld, még leveleztünk is. – mondandómat végig vigyorogva hallgatta, majd mikor végeztem, megszólalt.
- Levelezzünk mi is? – nem bírtam ki, elnevettem magam.
- Persze, majd egy rózsaszín, illatos papírra fogok neked írni. A nevedet körbedíszítem szívecskékkel, és egy szép rúzsnyomot fogok mellette hagyni. De most elmondtam a meglepetést. – próbáltam elkeseredett arcot kreálni. Nem sikerült, tekintetbe véve, hogy Chris nem bírta sokáig nevetés nélkül.

Amikor ismét közölte, hogy mennie kell, már nem tartottam vissza, amit fel is hozott, de megemlítettem neki Lilyt, és hogy legyen egy kicsit lovagiasabb. Persze erre sem válaszolt, csak vigyorgott. lekísértem egészen az ajtóig, ahol derekamat átölelve megcsókolt, de ezt hamar félbeszakította egy vakuvillanás. Oldalra néztem, és Emily állt mellettünk, kezében a fényképezőgéppel.
- Emily… - szóltam, mire értetlen arcot vágott.
- Most mi van, Kell legalább egy kép, mert ismerlek, nem nagyon szeretsz modellkedni. Ezt nem is értem, hogy miért, de most muszáj volt egy közös kép. Olyan aranyosak voltatok. – húzta kislányos mosolyra a száját, majd felment a lépcsőn.
- Lehetetleneset. – rázta mosolyogva a fejét Chris.
- Az. – nevettem – De így szeretem. – elbúcsúztunk egymástól, ami abból állt, hogy kaptam egy arcra puszit, majd mielőtt kimehetett volna az ajtón, visszahajolt, és a fülembe súgta.
- Holnap már semmi sem marad el. – amint kimondta, le is futott a pár lépcsőfokon, beült a kocsijába, és elment. 

Mosolyogva csuktam be magam mögött az ajtót, és nem akartam elhinni, ami ma velem történt. Reggel még az úton álltunk, és vártuk, hogy jöjjön valaki, aki adhat egy kis benzint a hazajutáshoz, randira hívtak, Emily számon kért, sírtam éppen eleget, elárultam a titkomat, összevesztünk, aztán kibékültünk, megkaptam életem ELSŐ csókját (leszámítva azt, amit az oviban kaptam 5 évesen egy nagycsoportostól). Aztán filmet néztünk, végig hallgathattam Chris perverz beszólásait, lett egy közös képünk, most pedig itt guggolok az ajtónak nekidőlve, és az elmúlt eseményeken gondolkodok. Ha jobban belegondolok, a mai nap nem is lehetett volna jobb. Felmentem a szobámba, ahol Emily a laptopomon ügyködött valamit. Amikor kész lett, mosolyogva emelte fel, és mutatta meg nekem a művét. Háttérnek beállította a még lent készített képet a csókról, aláírva: „Forever and Ever…”

Részlet a 19. fejezetből...

Sziasztok! :)
Igaz, hogy a hétvégére ígértem az új részt, de nekem még a hétfő is hétvége (ha úgy nézzük) mert az időjárás miatt nem kell mennünk suliba. Ha a buszok kedden sem közlekednek, akkor nem megyünk, szóval ennyiben jó, hogy ilyen hideg van. :S Na, de a fejezet vagy holnap, vagy hétfő fog felkerülni. :)
Kellemes olvasást a részélethez! :)
Csók <33

19. fejezet: Filmnézés

Egy örökké megválaszolatlan kérdés: miért kell Emilynek mindenről tudnia? Komolyan nem lesz magánéletem, ha ő neki mindent el kell mesélnem. Reménytelen lesz a titoktartás, úgyis ki fogja szedni belőlem, amit tudni akar.
- … és megcsókolt. Ennyi, és ha megbocsátasz, most elmegyek a DVD-kért. – álltam fel a pulttól, majd a nappaliba indultam, hogy kivegyem a szekrényből lemezek tokjait. Nem tudom mennyit, talán vagy 20 db-ot szedtem ki egyszerre, és felsiettem velük a szobámba. Be volt csukva az ajtó, pedig én nyitva hagytam. A könyökömmel lenyomtam a kilincset, háttal mentem be, és letettem az egyik polcra a DVD-ket, majd megfordultam. Chrisből mindent kinézek, csak túlzott romantikázást nem, pedig a szobámat most azzá varázsolta. A függönyök be voltak húzva a nagy ablakon, és ahogy a Nap rásütött, gyönyörű narancsszínben pompázott a kis helyiség. A piros és sárga párnák, amiket az ágyam tárolójában tartottam, most az ágyamra kerültek. Már csak egy valami, vagyis inkább valaki hiányzott: nem láttam a szobámban Christ. Ha nem ment ki, akkor csak a fürdőben lehet, de oda nem mentem be, megvártam, hátha kijön. Nem kellett sokat várakoznom, perceken belül ki is jött, de nem akárhogyan!

18. fejezet - Most már tudod... de megérted?

Sziasztok! :)
Mint ígértem, meg is hoztam Nektek a következő fejezetet, remélem tetszeni fog. ;)
Nagyon szépen köszönöm az 5 komit, amit az előző részhez kaptam!!! *.*

Kellemes olvasást! )
Csók <3

Ha nem mondunk el valamit annak, akit szeretünk, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem fontos a számunkra vagy csak becsapni akarjuk őt. Nem. Az, ha egy fájdalmas titkot őrzöl, amire nem derül fény, csak megőrzöd a jókedvét, a boldogságát. Talán ez a dolog egy olyan fájdalmas emlék, amiről ha beszélünk, akkor a szívünket szorítja valami, ami fájdalmat okoz, hatalmas fájdalmat.
Az, hogy nem szeretek beszélni a régen történt balesetemről, nem azt jelenti, hogy nem vagyok őszinte, bár ez kívülről úgy látszik, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak nehéz akár beszélni is róla, hiszen elég volt átélnem azt a három évet világtalanul, mígnem valami csoda folytán visszakaptam a látásomat. Életemben akkor voltam a legizgatottabb, amikor levették a szememről a kötést, és a legboldogabb, amikor kiderült, hogy látok. Van esélyem, hogy ismét boldog legyek, nem számít, mik a feltételek. Száz emberből aligha sikerül tíz embernek a műtét, és hogy teljes életet éljen, és én pont közéjük tartoztam, ez maga volt a csoda.
El akartam mondani Chrisnek, persze, hogy elmondtam volna, hiszen joga van tudni róla. Ha alakul is valami, amit még magamnak sem merek bevallani, akkor is tudnia kell erről a dologról, aki közel áll hozzám, annak mindenképpen. Nem akartam eltitkolni, hiszen ez egy nagyon fontos dolog számomra, ami, ha nem vigyázok, könnyen szertefoszlik, és ismét a sötétségben fogok élni. Nem láthatok senkit és semmit, nem láthatom magam, ahogy megöregszek. Elég egy erősebb ütés a fejem egy bizonyos tájékán, és a csoda elmúlik…
- Ez… ez mégis mit jelent? – kérdezte hol arcomat, hol a papírt nézve. Nem értette, de hogyan is tehetné?
- Inkább ülj le, és akkor elmondok neked mindent… - próbáltam odavezetni az ágyhoz, de nem mozdult. Nem lépett sehova sem, csak olvasta a papírt, a diagnózist a balesetről.
- Nem. Nem fogok leülni. Miért nem mondtad el nekem? Tudhattam volna róla. – mutatta fel a papírt.
- Mégis miért tettem volna? A kapcsolatunk elején nem volt éppen jó a viszonyunk, és a barátság sem alakult ki régóta, egy hétig, ha tartott, amikor volt egy veszekedés, miután az is elmúlt, nem beszéltünk, csak a bálon és az autóban.
- Ennyire nem bízol bennem vagy csak nem vagy őszinte? – ilyet nem feltételezhet rólam. Ezt nem engedem meg senkinek sem. Sosem hazudtam, megmondtam az igazat, ha ezért meg is sértődtek páran, de így van. Most jobb inkább az igazság, minthogy hazugságok közt éljünk.
- Nem, nem mondhatod rólam, hogy hazug vagyok. Mégis mikor lett volna arra alkalom, hogy ezt elmondjam neked? Egy olyan alkalmat mondj, amikor minden jól alakult, és mi is jóban voltunk.
- Például tegnap este.
- Ugyan már, azelőtt pár órával békültünk ki, nem az lett volna az első dolgom, hogy ezt elmondjam neked.
- Akkor mégis mikor kerítettél volna alkalmat rá? – láttam rajta, hogy ideges. Megértem.
- Nem tudom, nem tudom… - ültem le az ágyra – De az biztos, hogy nem most, nem ma. Talán holnap, talán azután, ezt még én sem tudom, hiszen nincs elég jó idő rá. Látod most is hogy reagálsz rá. – mutattam végig rajta.
- Azt ne mondd, hogy jobb reakcióra vártál! Ha már majdnem minden tudok rólad, és ezt kihagytad, ne várd tőlem, hogy megértő legyek! – itt már a kelleténél hangosabban mondta, amit Emily bejövetele is igazolt.
- Mi folyik itt? – nézett értetlenül mindkettőnkre.
- Kérdezd tőle. – mutatott rám Chris, majd kiment a szobából. Emily ránézett az ágyon fekvő papírra, majd megkérdezte.
- Megtudta? – nem válaszoltam, csak összetörve bólintottam, mire kiszaladt ő is a szobából. Nem kell, hogy visszahívja, most nem. 
 
/Chris/
 
- Mi folyik itt? – jött be Emily a szobába, biztos meghallotta a veszekedést.
- Kérdezd tőle. – mutattam rá Kate-re, majd kimentem a szobából. Nem érdekelt, hogy Ő most mit gondol rólam, nem érdekelt semmi. Csak minél hamarabb az autómba akartam ülni, hogy végre hazamehessek, de… ezt nem tehetem. Mégis miért gondolom azt, hogy nem érdekel a véleménye? Már miért ne érdekelne? Csak álltam a folyosón a szobától pár lépésnyire, és néztem a padlót, amikor valaki belém ütközött. Emily…
- Nézd, Chris, Kate-nek sem könnyű most elmondania, hiszen nem szeret erről beszélni. Eddig nem hozta fel, mert ez borzalmas élmény volt neki, kérlek, értsd meg! – magyarázta, de azt hiszem, hogy csak az utolsó két szó maradt meg bennem: értsd meg. Meg kell értenem, hogy miért nem akarta elmondani. Meg kell értenem Őt. Megfordultam, rámosolyogtam Emilyre, majd visszamentem a szobába. Kate az ágy szélén ült, lehajtott fejjel támasztotta magát. És ez miattam van. Ha azt akarom, hogy közel engedjen magához, akkor mégis miért csinálom ezt? Egy barom vagyok, beismerem.
Leguggoltam elé, és végigsimítottam a vállán, mire rám nézett. Könnyekkel küszködött, melyek szabad utat kaptak, amint találkozott tekintetünk. Könnyei elárasztották arcát, én pedig szorosan magamhoz öleltem, amit nem ellenzett.
Nem tudom meddig, talán pár percig voltunk így, ölelkezve a padlón. „De szeretlek, te lány” gondoltam. Mikor fogok erőt venni magamon, hogy ezt ki tudjam hangosan is mondani?
- Sajnálom… - mondtam, mire hüppögve rázta meg a fejét, miközben próbált lenyugodni. Felültem mellé az ágyra, majd oldalra néztem, ahol Emily mosolyogva osont el az ajtóból. Amikor Kate a levegőt már egyenletesen vette, megszólalt.
- 14 éves voltam, éppen évzáró volt az iskolában, ahova apa vitt autóval…
- Izgulsz? – kérdezte apa, rám pillantva néhány másodpercre.
- Nem. Miért, kellene?
- Hát, elvégre évzáró van, a ballagást letudtátok, most kapod ki az utolsó bizonyítványodat ebben a suliban. – mosolygott.
- Igen, de inkább kíváncsi vagyok az új iskolára. A beszédet meg amúgy is Juliette fogja a mondani. Mindig ő mondja, ami nem is baj, mert akkor most izgulhatnék, de e helyett teljes nyugodtságban itt ülök melletted. Kimegyek, átveszem az oklevelet, puszi, kézrázás és visszamegyek. Ennyi a koreográfia.
- Táncolni is fogtok? – kérdezte meglepett arcot tettetve, de nem bírta sokáig, elnevette magát. Amint ismét rám nézett, az arcmimikája már nem volt tettetett.
- Kate, bukj le!
- Nem néztem sehova, azt tettem, amit mondott: lehajtottam a fejem, és a két kezemmel fogtam le, amivel próbáltam védeni. Azonban ez semmit nem ért. Az autó olyan erővel csapódott az én térfelemnek, hogy azonnal elvesztettem az eszméltem, de csak pár percre. Amint felkeltem, láttam apát, ahogy egyik kezét a lábára szorítja, a másikkal a telefonja után kutat: a mentőket hívta, akik pár percen belül oda is értek. Ott ismét elájultam, utána… semmire sem emlékszek. A kórházban keltem fel, de akkor már nem… nem láttam senkit. Azonnal pánikba estem, és folyamatosan kérdezgettem, hogy mi történt, de anyáék sem tudtak válaszolni. Mindenki kétségbeesetten figyelte az orvost, aki a műtét és a vizsgálatok után állapította meg:
- Sajnálom Mr. és Mrs. Wilson, de azt hiszem, hogy a lányuknak már nem fog visszatérni a látása.
- Hogy? De… nem tehetnek érte valamit? – kérdezgették kétségbeesve, de gondolom megrázta a fejét az orvos, mert anya azonnal sírni kezdett.
- Sajnos nem. A balesete miatt annyira károsodott a koponya és az agy egy része, hogy már nem fog visszatérni a lányuk látása. Az is kész csoda volt, hogy túlélte a balesetet, ennyiben szerencséje volt. – és itt már ki is ment.
- Hetek teltek el így, hogy reménykedtünk a gyógyulásomban, de pár hónap után már azt is feladtuk. Bele kellett törődnöm. A nyáron fizikailag valamennyire felépültem, így szeptemberben beiratkoztam egy külön vakoknak fenntartott iskolába, ahol… nem ment minden zökkenőmentesen. Igazából befogadtak a többiek, ismerősöket is szereztem, mert akkoriban nem igazán volt kedvem barátkozni, és amint hazaértem, az első utam a szobámba vezetett. Ki se jöttem onnan egészen estig. Enni sem ettem sokat, és volt, amikor csak reggel ittam egy pohár teát, és annyi, nem került semmi sem utána a gyomromba, de ennek meg is volt a következménye, amikor elájultam. Azt hiszem volt kettő vagy három eset, utána beláttam, hogy ennem kell, ha nem bírok, akkor is muszáj. Egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy ez történt velem, és még azelőtt éjszakánként folyamatos sírógörcsök törtek rám, így Emily mindig átjött megvigasztalni, de… - itt ismét sírni kezdett. Próbáltam vigasztalni, de nem sok mindent ért.
- Most már megértesz engem ugye? Hogy miért nem akartam neked elmondani… - bólintottam. Pár perc után ismét mesélni kezdett – Amikor… felhozódott a gyógyulás lehetősége, annyira boldog voltam. Igaz, mondta az orvos, hogy ez… nem biztosítja a sikert, de nem érdekelt. Megvolt az esélyem, hogy ismét… teljes életet éljek. Két műtétet végeztek el, mindegyik sikertelen volt, és ott… már a legkisebb reményem is elúszott. – szipogva mondta el mindezt.
- Hé, nyugi. Ne sírj, oké? – öleltem át, majd a fejét a mellkasomnak döntötte, amitől akaratlanul is, de gyorsabban vert a szívem. - Most ezért ne sírj, minden oké.
- Hmm, olyan jó, hogy itt vagy.
- Hmm, ha tudnád, milyen jó ezt hallani. – mondtam, mire gyengén hasba ütött. – Au, ez nagyon fáj.
- Ó, hülye. – nevetett, majd felült, és velem szembe fordult. Elvettem egy csomag zsebkendőt az éjjeli szekrényről, kivettem belőle egyet, majd én is felé fordultam.
- Tudod – kezdtem, miközben az arcáról próbáltam letörölni a kissé elkenődött sminket – szerintem a mozizást kihagyhatjuk. – könnyebben lejön a festék, mint gondoltam.
- Nem, nem muszáj, tőlem elmehetünk, jobban vagyok. – húzta ki magát, hogy egy magasságban legyen velem, így könnyebben tudom tisztítani az arcát.
- Hidd el, nekem nagyobb élmény itt maradni, mint ott megnézni egy filmet. Mármint, ha megengeded, hogy maradjak. – néztem rá felvont szemöldökkel, mire mosolyogva bólintott.
- Oké, akkor nézzünk itthon filmet. Várj, felhozok párat. – állt fel mosolyogva, de visszahúztam az ágyra.
 
/Kate/
 
Fel akartam állni, hogy hozzak fel a szobámba pár DVD-t, de megfogta a kezem, és visszahúzott az ágyra, szembe magával.
- Nem-nem, még van egy kis folt az arcodon… ami nem akar lejönni. – folytatta. Meg akarta nyálazni a zsebkendőt, mire elhúzódtam.
- Meg ne merd! – emeltem fel egyik ujjam, jelezve a tiltakozásomat. Szerencsére kihagyta a nagymamás tisztítást. Férfiak és a smink. Erre a gondolatra elmosolyodtam, mire kérdőn nézett rám, de én csak legyintettem. – Mindjárt kész. És… - amint abbahagyta a tisztogatást, és arcomat fürkészte, mire az én tekintetem a falról a szemében veszett el. Eddig nem is figyeltem arra, hogy milyen gyönyörű, barna szemei vannak. Pár másodperc után arca egyre csak közelebb jött, mígnem minden távolság megszűnt köztünk, és megéreztem ajkait gyengéden hozzáérni az enyémekhez. Nem tiltakoztam, hiszen felesleges lett volna, csak magamnak hazudnék, nem. Hagytam, hogy a kellemes bizsergés végigjárja az egész testem. El akart húzódni, de nem engedtem, kezemmel pólójánál fogva húztam közelebb, mire elmosolyodott, és ismét megcsókolt.
Hallottam, hogy valaki gyors lépéseket tesz meg a folyosón, egyenesen a szobám felé.
- Kate, nem tudod… - hallottam Emily hangját, de csak pár másodpercre, aztán elhallgatott, majd a lépések távolodni kezdtek. De ez nem zavart minket. Most semmi. Mikor elhúzódtunk egymástól, levegőhöz jutottunk, majd a csendet ő törte meg.
- Azt hiszem, Emily látott valamit. – mosolyodott el.
- Hidd el, nem neked kell elmesélni mindent. De lemegyek, hozok fel pár DVD-t.
- Oké. – válasza után felálltam, és lementem a lépcsőn. A konyha előtt halkan, osonva mentem el, mert Emily ott tevékenykedett valamit. De sajnos nem voltam elég halk, meghallott.
- Nem úszod meg! – kiabált ki nekem. Mosolyogva mentem be hozzá, ahol ő már végzett a cappuccinoval. – Kezdheted!
- Mire vagy kíváncsi? – tettem fel a költői kérdést.
- Nem is tudom… - könyökölt le a pultra, mint aki erősen gondolkodik valamin – mondjuk a csókra. Azt hiszed, nem láttam, mi? Mindent el kell mesélned nekem! – nyújtotta át az egyik bögrét.
- Rendben, de rövid lesz, mert Chris fent vár. – ültem le vele szemben, belekortyoltam az italba, majd elkezdtem a rövid „élménybeszámolót”.

Díííj!!! *.*

Sziasztok! :)
El sem hiszem, hogy két díjat is kaptam! Nagyon szépen köszönöm Vanity Destiny-nek és adadel-nek!!! <3 ^.^

Szabályok!

1.Tedd ki a képet a blogodra!
2.Köszönd meg annak,akitől a díjat kaptad!
3.Írj le magadról 6 dolgot!
4.Küld tovább 5 blog írónak,linkkel együtt!
5.Hagyj megjegyzést a blogjukon!

1.: Megvan. :D
2.: Kész. :)

Nem tudom, hogy mik lesznek újdonságok, de próbálok azt írni. :P
- Eric Saade a kedvenc énekes, azt hiszem, ő lesz az mindig is. :) *.*
- Valamiért rászoktam a Hungária együttes zenéire, pár napja csak azokat a számokat hallgatom. (Különösen azt, amiket Szabó Kimmel Tamás énekel a filmben. :P)
- Kedvenc színész: Ian Somerhalder, magyar színész Szabó Kimmel Tamás. (a Made in Hungaria-t megnéztem, és komolyan beleszerettem. :D)
- Nem vagyok nagyon magas, 167 cm. :D
- A tanulmányi átlagom jelessss, bár mostanában... :/
- Sokat beszélek, ami nem lenne nagyobb baj, csak hadarok, és sokszor összefolynak a szavak, és érthetetlen lesz az egész. xD

 3.: Megíródott. ^^

4.: Ahh, annyi blogot olvastam már, amik fantasztikusak, és sajnos csak 5 embernek lehet küldeni. :( A hiper-szuper kedvenceknek küldeném. :P
- Ági
- Anna Love
- Nina Law
- Adadel
- Vanity Destiny
5.: Ez is megvan! :)

Ui.: A fejezet vagy ma este vagy holnap, de felkerül nemsokára! :)

Csók Mindenkienk! <33