2. fejezet - A hír

Sziasztok!

Meghoztam a második fejezetet, nagyon szépen köszönöm az előzőhöz írt komikat, nagyon jól estek! :')

Ehhez a részhez kellemes olvasást!

Puszii <3

Amikor felöltöztem, lassan odamentem az ablakhoz és kicsit kijjebb tekertem a reluxát. Már nem bántotta a szememet annyira a fény, mint a kötés levétele után, de még most sem tudtam sokáig állni, hogy a napsugarak a szemembe süssenek, ezért vissza is tekertem. A táskából kivettem a telefonomat, aminek a hátterén én voltam Scott-tal. Fájt az a tudat, hogy ő okozta az ideiglenes vakságom. 


Csak azt nem értem, hogyan vezethetett. Igaz, hogy 16 éves volt, és szülinapjára az apjától egy BMW-t kapott, de nem értem, hogy fényes nappal részeg volt. El se merem képzelni, honnan jöhetett, ráadásul olyan nagy sebességgel. És az, hogy meg sem keresett… mély nyomot fog hagyni a szívemben. Szerettem őt, mindvégig része volt az életemnek, az utolsó egy évben pedig még szorosabban kötődtünk egymáshoz, mint azelőtt. Hiába voltam csak 14 éves, mégis képes voltam felnőtt fejjel gondolkodni a szerelmi életem felől. És aznap, amikor a balesetem történt, megváltozott az életem, és sajnos a rosszabbik irányba. 

Emlékszem, mekkora sírásban törtem ki, amikor megemlítették a szüleim, hogy elutazott, ráadásul köszönés nélkül. Azon a héten alig tudtam enni, éjszakánként csak forgolódtam az ágyban. Emily is próbált vigasztalni, de nem vált be, elvégre Scott volt a nagy szerelmem. Hiába voltam csak 14 éves, mégis képes voltam felnőtt fejjel gondolkodni a szerelmi életem felől. Szerettem őt, talán még most is szeretem, de nem leszek képes neki megbocsátani, hogy majdnem a halálomat okozta. Tudom, vagyis csak remélem, hogy nem szándékosan tette. Részeg volt és valószínű, hogy elvesztette az irányítást az autó felett, ezért csapódott a miénknek.

De miért nem mondták meg nekem, hogy Scott a hibás a vakságomért? Elhiszem, hogy óvni próbáltak, de talán nagyobb fájdalmat okoztak azzal, hogy három évig hallgattak. Nem haragszok rájuk, csak nem értem. Elég idős voltam már ahhoz, hogy tudjam kezelni az ilyen dolgokat. Elmerengve, könnyes szemekkel ültem az ágy szélén és nézegettem a közös képeket. Jó volt vele lenni. Igen, abban az egy évben földöntúli boldogság kerített hatalmába, de annak már három éve vége. 

Gondolataimból az ajtócsapódás zökkentett ki. Emily jött be rajta, kezében két pohárral. Leült mellém és az egyiket nekem nyújtotta, majd amikor meglátta a könnyes arcomat, a kezemben szorongatott telefonomra nézett.

- Sajnáljuk, hogy nem mondtuk el, de nem akartunk nagy fájdalmat okozni. Ha ez segít, mondd el, ami a szívedet nyomja, nyugodtan szidj minket, nem fog zavarni.

- Nézd, nem haragszom rátok, csak… - itt ismét a sírás kerített hatalmába és 1-2 könnycsepp lecsordult az arcomon, rá a nadrágomra. – Csak fáj, hogy eltitkoltátok előlem, pedig jogom lett volna tudni. És a legjobban Scott tette fáj. Az, hogy részegen belénk hajtott, számomra feldolgozhatatlan. Egy év az sok idő, és én addig kötődtem hozzá, életem része volt, most meg… a börtönből kiszabadulva menekül előlem, nehogy újra találkozzunk. Mindegy, nem is akarom látni. Soha többé.

- Na, gyere ide. – szorosan megölelt, majd látva, hogy nem iszok a forró csokiból, letette az ágy mellett elhelyezett kis éjjeliszekrényre. – És hogy jobb híreket is mondjak, az orvos szerint már csak egy-két nap és hazajöhetsz. Még megvizsgálják a látásod, és még említett néhány vizsgálatot, de azokat nem tudom pontosan. Szóval, nem sokára hazajössz és meglátod, hogyan rendeztem át a szobádat.  – mondta kitörő örömmel, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra, de féltem. Féltem attól, hogyan tette át a cuccaimat, mert tudom már róla, ha ő egyszer elrak valamit a helyéről, az soha többé nem lesz meg. 

- Hát, azért remélem, minden holmim meglesz, mert, ahogy ismerlek… - erre a félbehagyott mondatomra csak egy szemforgatás lett a válasz. Pár perc után apáék is csatlakoztak.

- Szia, kicsim, hogy érzed magad? – jött be anya, leülve az ágyam előtti székre.

- Köszi, anyu már jobban vagyok. Istenem, annyira jó érzés, hogy végre ismét láthatok. Láthatom magam a tükörben és nem kell többé gondomat viselned. – néztem Emily-re, mire egy mosollyal válaszolt.

- Hát, ha már ilyen kirobbanó kedvedben vagy, akkor még rá is teszek egy lapáttal. Mondanunk kell valamit, aminek szerintem te is örülni fogsz. – mondta apa, leülve anya mellé. – Szóval, tudod, hogy a munka miatt sokat költöztünk. A főnököm, Richard értesített arról, hogy a cég átköltözik Floridába. Emiatt viszont oda kell mennünk. – be sem érkezett fejezni a mondatot, én már siettem is oda hozzá és teljes erőmből megöleltem. 

- Apa, mi most komolyan Floridába megyünk? És meddig maradnánk ott? – már voltunk egyszer Amerikában, pontosabban New Yorkban, de sosem jutottam el Floridába. Mindig is el szerettem volna oda menni, de nem volt rá alkalom, és most itt áll előttem. 

- Nos, kicsim, pontosan még én sem tudom, de Richard szerint a szerződést is meghosszabbították, így esetleges, hogy 1-2 évig, ha nem többig. Tudom, hogy alig egy éve költöztünk át ide Franciaországba, és hogy mennyire megszeretted, de azért remélem, hogy ugyanolyan örömmel költözöl velünk Floridába is. És most már elmegyünk városnézésre is. – igen, most már én fogok fotózni. Felírtam a képzeletbeli listámra, hogy rengeteg fotót és egy albumot fogok elkészíteni belőle. Hát, sok dolgom lesz, feltéve, hogy a nyár végén majd be kell iratkoznom az iskolába is. A költözés során nem mindig sikerült a beilleszkedés, de alapjában véve mindenkivel el tudok beszélgetni. Legalábbis próbálok.

- És mikor fogunk indulni? – nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Annyira örültem neki, de hát ki nem? Florida, az emberek, ha nem is veszik terveikbe, de oda akarnak menni, legalább egyszer. Fantasztikus az a hely, legalábbis amit a képeken láttam, gyönyörű hely.

- Mivel a főnököm is tud a műtétedről, ezért azt mondta, hogy majd akkor menjünk, amikor nekünk alkalmas. Biztos vagyok benne, hogy Emily már el is újságolta, hogy mit mondott az orvos. Tehát amikor hazajössz, rá egy-két napra indulunk is. Addig pedig elintézünk néhány dolgot. És ha minden jól megy, akkor pénteken már megyünk is. – ez olyan volt, mintha álmodtam volna. Ennyi jó dolog egy napon…

Már csak egy dolog aggasztott. Az a kis műszer a fejemben, ami lehetővé tette a látásomat. Az orvosok szerint, ha nem lesznek komplikációk vele, akkor egy évig is használhatom. De ha mégis lesz vele baj, akkor ki kell venniük és egy másikkal fognak próbálkozni. Tényleg remélem, hogy semmi baj nem lesz ez ügyben, mert nem akarok ismét sötétségben élni, halvány foltokat látni és a tapintással tájékozódni, nem akarom ismét átélni ezt. Megvan az esélyem a boldog, gondtalan életre, ami Floridában teljesülni is fog. 

_______________________________________________________________________________


Várom a komikat, jót, rosszat egyaránt, az utóbbiból pedig majd tanulok. ;)
Puszii ^^