Sziasztok! :)
Egy jókora késéssel ugyan (amit sajnálok is), de meghoztam a fejezetet. A felvételi... hát hozzám és az idegességemhez képest elég jól sikerült, úgyhogy ez már nem fog elvenni időt az írástól... csak a kémiatanár, aki már csak azért is cseszeget minket, mindegy, ez nem fog időt elvenni tőlem. :)
Remélem elnyeri a tetszéseteket! Kellemes olvasást! :)
Csók <33
Egy jókora késéssel ugyan (amit sajnálok is), de meghoztam a fejezetet. A felvételi... hát hozzám és az idegességemhez képest elég jól sikerült, úgyhogy ez már nem fog elvenni időt az írástól... csak a kémiatanár, aki már csak azért is cseszeget minket, mindegy, ez nem fog időt elvenni tőlem. :)
Remélem elnyeri a tetszéseteket! Kellemes olvasást! :)
Csók <33
Lehet, a sors utál annyira, hogy mindig olyan helyzetekbe kever engem, amiből nem fogok tudni jól kijönni. Igazából az a furcsa, hogy az ilyen helyzetekben nem vagyok egyedül, Chris mindig velem van. Ez vagy egy különös véletlen vagy… valami más.
Nem tudom pontosan, mióta álltunk az út szélén, csendesen, nem is szóltunk egymáshoz. Chris a motorháztetőn fekve, én pedig az autó oldalának dőlve várakoztunk a csodára, hátha errefelé jön valaki. Igaza volt, hogy nem fog sok kocsi elhaladni mellettünk.
- Szerinted mikor jönnek majd erre? – kérdeztem.
- Fogalmam sincs. – mondta fáradtan – Ne sétáljunk? A kocsit csak nem fogják ellopni benzin nélkül. – vetett fel egy ötletet.
- Rendben, menjünk. – egyeztem bele. A biztonság kedvéért, hogy ne vegyenek ki az autóból semmit, lecsukta, majd elindultunk oda, ahonnan jöttünk.
- De most csak gondolj bele. Ez vicces, nem? Mármint, ez a helyzet.
- Ilyenkor nem értelek. Mitől lett ilyen jó kedved? – kérdeztem vissza, mire elkezdett kocogni.
- A sport általában jobb közérzetet biztosít. Gyere, fussunk egy kicsit! Ártani nem fog.
- Ebben a ruhában inkább nem futok, magassarkúban amúgy sem tudnék. – húztam el a szám, majd visszajött mellém.
- Akkor mesélj magadról egy kicsit. Igazából nem sok mindent tudok rólad.
- Hidd el, az életem nem a legérdekesebbek közé tartozik. Mondhatjuk átlagosnak, nem teszek olyan dolgokat, amikkel híressé válnék. Átlagos lány vagyok átlagos gondokkal. – válaszoltam. – De mesélj inkább te! Veled biztosan érdekesebb dolgok történnek meg, mint velem.
- Igazából az átlagos élet a legjobb. Nincs olyan ember, akit valaki ne utálna, de az én esetemben többen vannak. Jobban mondva a családom esetében, és gondolom, tudod, hogy miért. Ha megkérdeznék ezeket az embereket, hogy miért utálnak, ésszerű magyarázatot nem is tudnának adni, próbálnák körülmagyarázni, de pontos választ nem hallhatnánk. Ez jobban tud zavarni, mint gondolnád. Mindenki próbál megfelelni mindenkinek, de ez úgysem lehetséges, mert abba belefárad vagy beleőrül az ember. Amikor találkoztunk, próbáltam megfelelni neked is, a srácoknak is, de a kettő együtt nem ment. Bunkó voltam veled és velük is, és… és tudod ezeket nagyon nehéz kimondani, nem is nagyon szoktam beszélni az érzéseimről. - rázta meg a fejét. - De… most megváltozott valami. – mondta halkan, szinte már suttogva az utolsó mondatot.
- Minden megváltozott. – javítottam ki. És ez igaz.
- Na, de inkább mesélj te, tudod, az önéletrajz szóbeli előadására nem nagyon vagyok kapó. – hozta fel a témát, ami én voltam, megint.
- De nem igazán tudom, honnan is kezdhetném el.
- Mondjuk, kezdd az elején!
- Ó, oké. Szóval anya és apa még a gimiben ismerkedtek meg. A sorsnak hála sokszor összefutottak a sulin kívül is, majd összejöttek és anya mindenképpen szeretett volna még egy gyereket, tehát…
- Oké, oké, nem így értettem. – nevetett fel.
- Kár, pedig már egész jól belejöttem a mesélésbe. – húztam el a szám, majd folytattam. – Szóval, New York-ban születtem, én vagyok a legkisebb.
- Várj, legkisebb? Nem csak Emily a testvéred? – kérdezett vissza.
- Nem, még van egy bátyám is. – mosolyogtam. – Őt már… elég régen láttam. Azt hiszem, 14 évesen. Ő már 20 éves, New York-ba jár egyetemre. Ha úgy nézzük, még nekem is meg kell vele ismerkednem, nem csak neked. Amúgy is augusztus első hetében jön meglátogatni minket. – veregettem vállba.
- Hmm, nem is rossz ötlet. Ha összebarátkozok a bátyáddal, többet leszek nálatok.
- Érdekes gondolatmenet, de nem is voltál még nálunk.
- Nyugi, ezt hamarosan úgyis megcáfolom. – vigyorgott - De szerintem menjünk vissza, már gyalogolunk vagy 20 perce, és mintha egyhelyben járnánk. Majd reggel kitalálunk valamit, gyere. - megfordultunk, majd kicsit gyorsabban kezdtünk visszasétálni. – Nem fázol? – kérdezte - Már nincs meleg.
- Öhm, de egy kicsit. Mindegy, nemsokára visszaérünk. – legyintettem, de nem hagyta annyiban.
- És majd a lelkemen szárad, ha megfázol. – mosolygott, még mindig - Tessék. – levette a zakóját, és átnyújtotta nekem. Vonakodtam elvenni tőle, de tovább erősködött, mígnem rábólintottam.
- Köszönöm. – próbáltam a legédesebb mosolyomat előhozni, de nem tudom, mennyi látszódott belőle a sötétség miatt. – Bár lehet, hogy megtartom. – simítottam végig a karján. – Egész megtetszett, remélem nem bánod, ha egy zakóval kevesebb lesz neked.
- Soha. - kacsintott. Az útszakasz további részét csendben töltöttük, mígnem odaértünk az autóhoz, ami még mindig ugyanabban a helyzetben állt, ahogy hagytuk. – És most mit csináljunk? – kérdezte.
- Nem tudom, de már álmos vagyok. Aludjunk. – válaszoltam, mire elnevette magát, majd beült az autóba, én is követtem a példáját. – Mi olyan vicces?
- Á, semmi. – legyintett – Mondjuk unaloműzésként másra gondoltam, de oké, ez is megteszi.
- Most komolyan ki akartad használni a helyzetet? Inkább nem is alszok. – ismét ki akartam szállni az autóból, de megfogta a kezem, és visszahúzott az ülésre.
- Csak vicceltem, ne vedd már komolyan! Szerinted kihasználnám az alkalmat? – kérdezte, de láttam rajta, hogy elgondolkodik, majd ismét megszólalt. – Nem, nem használnám ki. Hacsak te nem kéred, ami biztos nem fog megtörténni, szóval egy ideig még biztonságban vagy. – kacsintott, mire beleegyeztem, és becsuktam az ajtót.
- De tényleg aludjunk, oké? – mondtam, mire eszembe jutott valami. Általában szoktam álmomban beszélni, és ha valamit álmodnék Chris-szel kapcsolatban, nehogy beszéljek is róla, amit meghallhat… - De nehogy bepróbálkozz! – értetlenül nézett rám, mire folytattam – Szoktam álmomban beszélni.
- Á, értem. Nyugi, mellettem biztonságban vagy. Aludj jól, mert reggel, ha nem jön senki, akkor gyalogolni fogunk, jó sokat. Készülj fel testileg-lelkileg a hosszú sétára. – mosolygott. – Szép álmokat!
- Neked is. – mondtam. Pár percbe telt csak, mire elaludtam.
- Komolyan, hogy lehetsz ilyen? Vak vagy? – kérdezte, mire szemeimbe könnyek gyűltek, ahhoz, hogy visszafojtsam őket, sok erőt kellett összeszednem, ami ez esetben… lehetetlen volt.
- Sajnálom, én…
- Hagyd csak, Kate, majd Chris feltakarítja. – mondta Richard. Hát ezt nagyon nem kellett volna, mert már az elátkozó nézés így is rám szegeződött.
- Ne, nem az ő hibája…
- Ne is védd! Chris, takarítsd fel! – parancsolt a fiúra Richard, majd felment, és otthagyott Chris égető pillantásában.
- Meg a… - hallottam elharapott szitkozódását, majd rám nézett ismét.
- Tényleg sajnálom. Várj, segítek! – guggoltam le, mire elém tartotta a kezét.
- Most inkább hagyj, úgy kevesebb gondom van. Inkább menj el! - intett az ajtó felé.
- De... - kezdtem volna, de leintett, majd felállt, és elment. Kb. fél perc után egy partvissal és egy kis lapáttal tért vissza, hogy összetakarítsa a kisebb üvegdarabokat. - Chris... - szólítottam, de nem figyelt. Most már tudom, hogy hiba volt odamennem, de az agyam kikapcsolt, nem tudtam ésszerűen gondolkodni, így megtettem. Amint megérintettem a vállát, idegesen felállt velem szembe, majd megszólalt.
- Amúgy sincs egy jó napom, mit akarsz még? A tanításnak amúgy is vége, inkább menj haza! - mondta, immáron idegesebb hangnemben.
- Kate, Kate kelj fel! - szólongatott valaki, miközben gyengéden megrázta a vállam.
- Hogy? - próbáltam feleszmélni. Amikor kinyitottam a szemem, megláttam egy ismerős arcot.
- Elaludtál. - á, értem - Mondd csak, mit álmodtál? - ült vissza.
- Hát... - töröltem meg a szemem - Miért?
- Mert olyan fura hangokat adtál ki, aztán sajnálkoztál valamiért, így mivel már amúgy is reggel van, gondoltam felkeltelek. - mosolygott.
- A veszekedésünket... - hunytam le a szemem - Azt éltem át ismét... álmomban.
- Ennyire megragadt benned? - mégis mit hitt? Hogy majd csak úgy elillan? Ugyan már! Kérdésére csak bólintottam. - Nézd, mondtam, hogy nem voltam jó passzban, meg minden...
- Oké, már bocsánatot kértél, inkább felejtsük el. - legyintettem, majd kiszállt az autóból. A Nap már sütött, keresztül a fák lombjain, foltokban megvilágítva az utat. Nagyon szép volt, mesebeli...
- Akkor induljunk? - kérdezte, kiszállva a kocsiból.
- Persze, mehetünk. - egyeztem bele, majd elindultunk, ugyanabba az irányba, ahova tegnap este is, sikertelenül.
Már egy jó ideje gyalogoltunk, ránéztem az órámra, és már fél kilencet mutatott. Remek, otthon biztosan keresnek már minket, és még csak fogalmuk sem lehet arról, hogy hol is vagyunk valójában. A hosszú úton amint megpillantottunk egy közeledő kis sötét foltot, izgatottan kezdtünk integetni, de tovább hajtott, mintha láthatatlanok lennénk. Utálom az ilyen embereket. Pár perc elteltével még egy autót láttunk közeledni.
- Van egy ötletem. Nekem biztosan nem fognak megállni, de neked talán. - hadarta el gyorsan.
- Ne is álmodj róla. És ha beránt a kocsiba? - utána próbálhatod kimagyarázni magad a helyzetből. - tiltakoztam.
- Ugyan már, nem megyek vissza az autóhoz, csak ide oldalra a fák közé, hogy ne vegyenek észre. Amint megálltak, kérdezd meg, van-e annyi benzin, hogy kölcsön tudjanak adni nekünk is, és ha igen, akkor előjövök. Sok sikert! - ezzel be is futott a fák közé úgy, hogy már én sem láttam. Kicsit aggódtam. A piros autó egyre közelebb ért, én pedig integettem, hátha megállnak. Bele sem merek gondolni, hogy minek nézhettem ki az út szélén koktélruhában integetve.
Közelebb ért, lelassított, majd megállt mellettem. Szerencsére nem csak egy férfi ült az autóban, hanem látásra a családja is vele volt.
- Jó reggelt! - kezdtem. Istenem, Chris, megfojtalak még ezért. - Arrafelé áll az autónk, lerobbant. - mutogattam a másik irányba. - Nem tudnának egy kis benzint adni legalább addig, hogy bejussunk a városba? - kérdeztem. Megérteném, ha nemet mondanának, a sorozatgyilkosok is használnak ilyen módszert.
- Hát nem is tudom... - kezdte a férfi.
- Kérem, tényleg nagy szükségünk lenne rá. A szüleim azt se tudják, hol vagyok. Tegnap óta itt vagyunk.
- Rendben. - mondta, most már a mellette ülő nő. - Adunk, de nem tudunk sokat, csak ami éppen elegendő.
- Nagyon szépen köszönjük. - mondtam, és Chris már elő is jött.
- Jó reggelt! - intett. - Mibe tudnának benzint adni? - kérdezte.
- Flakon van az autóban, és két cső. Az egyiket odaadjuk, úgy megfelel? - kérdezte a férfi, kiszállva az autóból.
- Persze, köszönjük. - mosolyogtam, és megköszöntem Chris helyett is. Amint leszívták a benzint, levettem a cipőmet, és futva tettük meg a kocsiig lévő távot, igaz már a felénél elfáradtam, de próbáltam nem megállni, minél hamarabb haza akartam érni. Szerencsére elég vastag csövet adtak, bele tudtuk önteni a benzint a kannába. Amint végeztünk, sietősen beindítottuk az autót, és elindultunk.
- Azért jó kis bál volt, nemde?
- Igen, alapjában véve a bál… jó volt. – néztem rá.
- Nos, tudod, be kell vallanom valamit. – kezdte nehezen – Az este nem nagyon tudtam elaludni… - ó-ó, mit fog mondani? – És… á, mindegy, szerintem felejtsd e! – legyintett, majd erősen koncentrált az útra, de nem hátrál ki. Minek kezdi el, ha nem fejezi be utána? Nem, most nem hagyom annyiban, meg kell tudnom, mit csinált. Bár lehet, hogy ez egy rossz ötlet.
- Chris…
- Szóval, eljönnél velem ma valahova? – woaw, mondjuk erre nem számítottam.
- Hát… persze. – egyeztem bele, mire láttam, hogy megkönnyebbült. Ennyire azért ne féljen a választól. Tudhatná, hogy ha rám néz, és egy szexi-fiú mosolyt varázsol az arcára, akkor nem fogok nemet mondani.
- Ó, szuper. Akkor hazaviszlek, és majd délután olyan négy óra fele pedig elmegyek érted, oké? – hadarta el gyorsan.
- Rendben. De hova megyünk?
- Na, az már tényleg meglepetés. – mosolygott.
Most sajnos hamar hazaértünk, pedig az igazat megvallva kocsikáztam volna még. Amint odaértünk a ház elé, kiszálltam, majd Emily szaladt ki az ajtón.
- Akkor négyre itt leszek! – kiabált ki Chris, aztán elment.
- Kate, hála az Égnek, hogy megvagy! Már annyira aggódtam. Hol a csudában voltál? Még szerencse, hogy anyáék még korán reggel elmentek dolgozni, amikor még én is aludtam. Már amennyit tudtam aludni. Próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Hol voltatok? – zúdította rám a kérdéseit.
- Nyugi, Emily, már itthon vagyok, mindent elmondok, de előbb menjünk be, mert át akarok öltözni. – tettem kezeimet a vállára, hogy lenyugtassam.
- De Kate, az istenit már, örülök, hogy jól vagy, de igazán felhívhattál volna. Tudod, hogy aggódtam? A bálon is kerestelek, de nem voltál ott, így biztos voltam benne, hogy Chris-szel vagy. Azonban este itthon sem voltál, akkor próbáltalak hívni, de semmi. És mi van akkor, ha valami bajod esett volna? A legkisebb dolog az, hogy a felelősség engem terhel, de ez most nem is számít. Hol kerestünk volna? Azt se tudtuk, hol vagy…
- Emily, nyugodj már meg! Minden rendben van, menjünk be, és elmesélem. – bementünk. Amint levettem a cipőmet, ismét előállt a kérdéseivel, így helyet foglalva a konyhában az egyik bárszéken, elmeséltem neki mindent.
- Aztán kifogyott a benzin, és ott éjszakáztunk. Felhívtalak volna, de nem volt térerő, mert a sok fa bezavart minket. Reggel szerencsére adtak benzint, így haza tudtuk jönni. Bár abban nem vagyok biztos, hogy Chris még elért hazáig. Nem volt sok az üzemanyag. – húztam el a szám.
- Szóval, ha úgy nézzük, Chris-szel töltötted az éjszakát. Hmm, és volt valami? Rád mászott? Nyomult? Mert, ha igen, akkor…
- Nem, nem volt semmi. Bár most, ahogy hazafelé tartottunk, megkérdezte, hogy elmennék-e vele moziba. Beleegyeztem, szóval délután jön értem, és elmegyünk valahova.
- Na, és hova? – csillant fel a szeme.
- Nem tudom, azt mondta, meglepetés lesz. De neked nem dolgoznod kéne?
- Igazából nem, és holnap sem, holnapután sem.
- Kirúgtak? – kérdeztem meglepődve.
- Ugyan, dehogy! – legyintett – Csak helyettesítenek a hét utolsó napjaiban. Vagyis egy lány van ott, ő is „gyakorlaton”. Remélem, hogy nem veszik fel. – szűkítette össze szemeit.
- Ne legyél ilyen, mert akkor téged sem fognak. De eszek valamit, mert már kezdek éhes lenni. Az a pár süti, ami ott volt a bálon, nem volt valami laktató. – mondtam, majd a hűtőhöz sétáltam, és étel után kutattam, Emily pedig tovább zaklatott, hogy mondjam el, mégis mi történt az este. Részletesen…
Remek, háromnegyed négy van, Chris nemsokára itt lesz. Kiválasztottam egy ruha szettet, amit alkalmasnak véltem arra, ha egy alkalmibb helyre mennénk, és arra is, ha egy egyszerűre. Amíg keresgéltem és magamra kaptam a ruhát, Chris meg is érkezett.
- Sziasztok! – köszönt, miközben Emily kinyitotta az ajtót. Amint belépett, végignézett rajtam, és elismerően elmosolyodott. – Hmm, de csinos valaki. – oké, azt hiszem, itt elpirultam. – Mehetünk? – kérdezte, mire bólintottam, de megtorpant az ajtóban. – Szerintem a személyid nem ártana. – jelentette ki.
- Oké, felmegyek érte. De most már elárulod hova megyünk?
- Hát, mozira gondoltam. De ott biztos fogják kérni a személyidet. – felmentünk a szobámba, és amíg ő körülnézett, én keresni kezdtem. Sehol nem találtam. A fiókokban megnéztem, a táskámban is, a pulcsik és a nadrágok zsebében is, de sehol nem volt. Mindegy, gyorsan átkutatom még egyszer.
- Azt hiszem, nincs meg. – tettem csípőre a kezeimet, és körbenéztem a rumlin, amit hagytam.
- Segítsek keresni?
- Hát, ha megnéznéd a szekrényemet. – mutattam hátra. Hallottam, ahogy kinyitja az ajtón, és kuncogni kezd. – Megtaláltad?
- Szerinted ezzel be fognak engedni a filmre? – megfordultam, és látom, hogy az egyik melltartómat tartja a kezében.
- A KIS szekrényben keresd, ebben a ruháim vannak. – odavezettem a kis éjjeliszekrényhez, én pedig visszamentem a táskámhoz, átnézem másodszorra is. Ő is és én is csak kutakodtunk, majd láttam, ahogy leül az ágyra, háttal nekem.
- Megvan? – nem válaszolt, csak meredt egy papírra, amit a kezében tartott. Lassan kezdtem felé sétálni, amikor meg is láttam, mi van a kis papírra írva.
- Mi ez? – kérdezte, majd felmutatta nekem. Lehajtottam a fejem, majd válaszoltam.
- Orvosi papír.
- De mégis mire? – tovább olvasta, majd ismét megszólalt. – Vakság? – nézett rám összevont szemöldökkel, majd felállt. - Ez… ez mégis mit jelent? - az biztos, hogy el akartam mondani, de nem ma, nem most. Egy megfelelőbb időpontban…
