Végleges búcsú?

Nos, sziasztok! :)

Igaz, azt írtam, hogy nem lesz több bejegyzés, de ez már tényleg az utolsó. Bár a cím az, hogy végleges búcsú, valójában nem az!

A búcsúm leginkább ettől a történettől esett meg... és az írói álnevemtől. Mert most is írok egy sztroit, egy másik névvel, és ezt most megosztom Veletek. Nem akarom, hogy úgy tudjátok, teljesen eltűntem. Nem, csak a nevem lett más, máskülönben még midng tevénykedek a blogon. :)

Az új blogom: http://www.the-last-mission.blogspot.hu/

És az írói álnevem pedig nem más, mint Lessa Louis. :)
Úgyhogy, mostantól ezzel a névvel fogok publikálni fejezeteket az említett oldalon. :)
Puszillak Titeket még Sziszaa-ként. <3

6. fejezet - A Little Forgiveness

Sziasztok!

Nos, igen. Aki olvasta a chat-be írt üzenetem, az már sejtheti, hogy mi jön most.
Nagyon, de nagyon sajnálom, de... nem tudom tovább írni a történetet. Sajnos több ok is áll a blogbezárás mögött:
- Egy: nincs ihlet. Egyszerűen nem tudok mit írni, mert mostanában az ihletkészletem jelentősen kiürült.
- Kettő: komment. Persze örülök annak, ha öt vagy hat komi összegyűik, de úgy érzem, hogy 5-6 embernél többen nem is olvassátok a blogomat. Lehet butaság, de így van.

Megírtam nagy nehezn a blogzáró fejezetet, és ennek végén pedig találtok egy kis videót, amit pár apja készítettem. Ebből következtethető, hogy nem hirtelen jött ötlet a búcsúzás.
Szóval.. még egyszer utoljára: kellemes olvasást! :)

/18 nappal később – augusztus 31./

Hiába a korai iskoláztatás, mégis végzősként kell kezdenem a holnapi napot. Amint átnézték a papírjaimat és a bizonyítványomat, megállapították, hogy sajnos még nem léphetem át a főiskola kapuját érettségi nélkül, ami az utazás miatt el is maradt nekem. Sajnáltam, nagyon is, mert ezzel vesztek egy évet, de benne volt a pakliban az egész. Anya megmondta: nem biztos, hogy bejutok. Különben is új hely, szükségessé válik a 12. évfolyam elvégzése. Holnap pedig hivatalosan is végzős leszek egy idegen gimnáziumban.

- Jó neked, te legalább már másodikos vagy. – huppantam le Chris mellé, félbehagyva ezzel a könyvek befedését.

- Igen, de ne feledd: én is új leszek. Juj, ez olyan izgi. – dörzsölte össze a tenyerét tettetett izgatottsággal. Meglöktem a vállát, mire átölelte a nyakamat az ép karjával. – De a jó dolog az, hogy még legalább két hétig nem kell sportolnom. Lusta vagyok. – dőlt hátra az ágyamon, magával húzva engem is.

- Ne is mondd, tudom jól. – húztam el a szám, mire rám kapta a tekintetét – Kellett neked sportszakot választanod. Nem is sportolsz vagy tévedek? – vontam fel a szemöldököm.

- Igen, tévedsz. Heti háromszor az edzőterembe járok. Igaz, hogy most kimarad egy jó pár alkalom, aminek az edzőm nem örül. 

- Van edződ? – ültem fel hirtelen. Ez meglepett.

- Hát – egyik kezével megtámasztva magát ült fel ő is – ha úgy nézzük, van. Azt hiszem, a főiskoláról jár oda egy kisebb csapat egy edzővel. Külön terembe mennek, de vannak ott olyanok is, akik nem a suliba járnak. Így hát én is fogtam magam, bementem a hozzájuk, és mindig követtem az edző utasításait, amit a srácoknak osztogat. Szóval igen, mondhatjuk úgy is, hogy van edzőm. – vigyorgott.

- Hmm, kis okos. – pusziltam meg, és folytattam az eredeti munkámat.

/Layla/

Tudtam, hogy a nevelőtestület a tanítási nap előtt itt lesz az iskolában. Beléptem az ajtón, és az iroda keresésére indultam, miközben kivettem a papírjaimat a táskámból a tavalyi bizonyítványom fénymásolatával egyetemben. Bár a beiratkozásra lehet korán jöttem. Elvileg holnap kellene elintézni a dolgokat, de nekem most kell megtudnom, hogy sikeres lesz-e az átiratkozás.

Éppen egy bácsi mosta fel a folyosót, így odalépkedtem mellé.

- Elnézést, meg tudná nekem mondani, hol találom meg az igazgatói irodát? – rám nézett és rátámaszkodott a felmosó nyélre.

- Menjen tovább a folyosón, forduljon balra és ott az első ajtó. Az igazgató úr még bent van, ha beiratkozni jött, kedveském. – mosolygott rám. 

- Köszönöm. – biccentettem, és kikerülve őt haladtam tovább. Elfordultam, majd az első ajtó előtt megálltam és bekopogtam. 

Amikor kiszóltak, beléptem az ajtón. A helyiséget egy fallal választották el, de kihagyták az ajtónak a helyet, az azonban nem volt. Előttem a titkárnő ült, a másik oldalt pedig az igazgató. Odamentem a nőhöz, akinek elmondtam a szándékaimat, majd el is vette a papírokat tőlem. Átnézte a bizonyítványomat, majd felállt a székből - Fáradjon csak be, kérem. – mutatott jobb kézzel az igazgatói iroda felé. 

- Jó reggelt! – köszöntött a kissé kopasz, szakállas férfi az asztal mögött, aki – belépésünkkor – letette a telefont. Elvette a titkárnő által felé nyújtott papírokat, majd beleolvasva ismét megszólalt. – Foglaljon helyet, kérem, Miss Stone. 

- Köszönöm. – így is tettem.

- Szóval… át szeretne iratkozni? – nézett fel pár pillanatra a kis könyvből. 

- Igen, mindenképpen itt szeretnék leérettségizni. – mosolyogtam rá. 

- Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetném, hogy miért szeretne átiratkozni? A jegyeit elnézve a tanulásával nem lehet probléma. – tette le a bizonyítványomat.

- Igazából a szüleim azt szerették volna, hogy itt kezdjem a kilencedik osztályt, mert a nagymamám, a nagypapám és anyukám is itt végeztek, de én a bátyám után akartam menni. Most azonban mégis meggondoltam magam, mert egy régi barátnőm ideköltözött Floridába, és ő is ide fog járni. Olyan régen találkoztunk, és muszáj bepótolnunk az elmúlt éveket. 

- Értem. – mosolyodott el. – Ez esetben fel kell vennem az adatait. – kihúzta a fiókot, és elővett belőle egy A3-as lapot, amire nevek voltak felírva. Gondolom az új diákok. Elvettem a papírokat, amiket letett elém, és kikerestem közülük a személyi igazolványomat.

/Másnap – Kate/ (A Little Forgiveness)

Nyújtózkodva, de mégis fáradtam kászálódtam ki az ágyamból, és egyből indultam a megmentőhöz. A friss, hideg vizet ontó zuhanyrózsához, ami majd talán felkelt engem. Felvettem az iskolától kapott egyen blúzt, majd egy fekete szoknyát, és már indultam is, mert Emily rám várt az ajtóban. Az iskola pont útba esik a munkahelyére, így minden nap el tud majd vinni. Ennyivel könnyíti meg nekem, hogy nem kell korán kelnem a buszozáshoz.

Elköszöntem tőle, majd bementem az épületbe. Az ajtóra fel volt ragasztva egy papír, amin az osztályok, mellettük pedig a termek számai voltak felsorolva. 12/c-s lettem, így nekem a 8-as tanterembe kell menni. Bemenetelemkor köszöntem a portásnak, és vissza akartam fordulni, hogy megkérdezzem a terem hollétét, amikor egy lánynak ütköztem. - Jaj, ne haragudj!

- Semmi baj, én nem figyeltem. – legyintett – Nem tudod véletlenül, hol találom a 8-as termet? – nézett fel a papírból.

- Ne kérdezd, én is új vagyok itt. – húztam el a szám, majd körbenéztem. Az ajtón ekkor már emberek tömkelege áramlott befele. Megfogtam egy fiú vállát, mire az érdeklődve jött mellénk. – Szia! Meg tudnád mondani, hogy hol találjuk a 8-as termet? – haraptam a számba.

- Újak vagytok? – nézett hol rám, hol pedig a lányra. Egyszerre bólintottunk, mire elvigyorodott, megfogta a táskája pántját, kihúzta magát, és elment mellettünk, közben hátraszólt. – Kövessenek, hölgyeim! – összenéztünk a lánnyal, majd követni kezdtük. Megállt egy nyitott ajtajú terem előtt, majd kis pukedli után beinvitált minket a terembe, és ő is bejött. 

Már voltak bent, de mind külön klikkekben ültek a padok körül. – Srácok! – szólalt fel az idegenvezetőnk, miközben átölelte a vállunkat – Új diákokat hoztam! – félszegen intettünk, amit viszonoztak páran, majd a lánnyal ugyanarra a padra pakoltunk le. 

- Egyébkén Katherine vagyok. – mosolygott a lány, és elfogadtam a felém nyújtott jobbját. 

- Kate. – mutatkoztam be én is. – Most költöztünk ide, Floridába.

- Tényleg? Én is. – mondta meglepődötten – Mármint nem most, hanem még áprilisban. Önálló élet, érted… - huppant le a székre. – És ti?

- A cég, ahol apám dolgozik, átköltözött ide, Floridába, így mi is jöttünk vele együtt. – magyaráztam, és leültem. 

- Sziasztok! – toppant be a terembe a lány, akire itt most tényleg nem számítottam, sőt, sehol máshol sem. – Elénk lépett, és mosolyogva nézett mindkettőnket.

- Layla? – kérdeztük egyszerre Katherine-nel, mire döbbent arccal fordultam felé – Te ismered?

- Persze, ő az unokatestvérem. – mutatott felé – De te honnan ismered őt? 

- Hát…

- Régi ismerősök vagyunk. – vágott a szavamba az említett. 

- Miért vagy itt? Elég volt belőled akkor, amikor be akartál kavarni. Mostantól kerülhetnél igazán. – támaszkodtam a padra, miközben rosszallóan végigmértem. Ha itt van, ugyanabban az iskolában, ahol én - és nem ide járt ezelőtt – akkor annak megvan az oka. 

- Nyugi már, Kate, nem foglak zaklatni. Békés leszek. – mosolyodott el, majd továbbállt. 

- Mi történt? – hajolt közelebb Kath.

- Be akart kavarni, és azóta a barátommal nem szívesen látjuk. – húztam el a szám, visszaemlékezve a történtekre.  A bulin… amikor majdnem megcsókolta Chris-t, majd simán elsétált, aztán a kezembe nyomott egy borítékot. Hiába volt lefotózva Chris azokon a képeken egy másik lánnyal, tudom, hogy nem csalta meg Layla-t. Ő maga mondta el nekem, hogy mégis mi történt, pontosan.

/Chris/

Álarcosbál, randik a világ legszebb nőjével, motorverseny a barátnőm exével, ahol majdnem ottmaradtam, több mint kétheti kórházban dekkolás, a kómát nem beleszámolva. Mozgalmasabb nyaram volt, mint az eddigiek. A lábamról, hála az égnek, levették a gipszet. Borzalmas volt nem mozgó bokával bicegni a házban. Az alkarom azonban még mindig mozdíthatatlan, de a doki szerint jövő héten már helye sem lesz a gipsznek. Ennek örülök. Azonban a sport még mindig távol lesz tőlem, aminek most kifejezetten jól jön, nem mintha nem pihentem volna ki magam az elmúlt hetekben. Oké, ellustultam, amire Kate is felhívta a figyelmemet. Imádtam, amikor traktált a sétával, de hát engedelmeskedtem, mert nincs kedvem vitázni vele. A nőknek mindig igazuk van, ezt figyelembe véve csendben maradtam. Főleg azért, mert a séták után, sokkal nyájasabb volt, mint szokott. Azokért a percekért máris érdemesebb szót fogadni. Bár néha, bevallom, hogy igaza volt. Néha. 

Utálok korán kelni, sőt nem is igazán az erősségem. De most muszáj összegyűjtenem minden erőmet, és szépen, lassan felülni fájdalom nélkül. Hát elég furcsa első nap lesz a suliban. A még mindig csörgő telefonomat a pokolba kívántam jelen pillanatban, a meg nem szűnő zene miatt, de sajnos csak akkor tudom elzárni, ha felültem, mert úgy elérem. Miért is alszok én az ágy közepén? Fárasztó…

Mosdás, felöltözés és hosszú perceken át tartó hajbeállítás után – ami még mindig hülyén áll – felkaptam a táskámat, és elindultam.  Chris Clane, mint főiskolás. Nagyon jól hangzik. – mosolyodtam el a gondolataimon, miközben beültem a kocsiba, ahol apa már várt.

Azonban a jó dolgok sem tartottak örökké. Apám betegsége nem hogy javult vagy ugyanazon a szinten maradt volna, inkább romlott. A kórházi kezeléseken is megállapították, hogy romlik az állapota. Igaz, hogy nem töltünk olyan sok időt együtt, mégis… nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle. Rá számíthattam… bármikor. Az orvosok is megmondták, hogy már csak pár hónap, maximum 4 van hátra. fogalmam sincs, mi lesz velünk, főként Lilyvel. Hogy fogja feldolgozni, ha már nem lesz velünk? Ez… nekünk is nehéz feladat lesz.

Bánatos arccal gondolkodtam el ezen, mire félbeszakított.

- Chris, ne csináld már! Nem akarok ilyen bánatbeteg arcokat látni magam körül. Jól vagyok, rendben? – veregette meg a vállam, mire elmosolyodtam, és elindultunk. 

Elköszöntünk egymástól, apa az irodához ment tovább, én pedig a főiskola kapuján léptem… volna be, ha nem vár valaki rögtön az ajtóban. Ellökte magát a faltól, levette a napszemüvegét, majd felém indult. Kinyújtotta a jobb kezét, de én csak összeszűkített szemekkel néztem rá. Beletörődő arckifejezéssel helyezte a kinyújtott karját a teste mellé.

- Nézd, sajnálom, ami veled történt…

- Miért, nem ezt akartad? Vagy még rosszabbat? Ugye milyen kár, hogy nem haláloztam el a kórházi ágyon? – köptem felé a szavakat.

- Ne feltételezd rólam, hogy bárkinek a halálát kívánnám. Nem, csak… Kate-tel akartam lenni. Anno el kellett tűnnöm, és nem magyarázhattam meg neki a dolgokat, ezért utál engem. Ha nyertem volna, akkor pár nap alatt minden elmondhattam volna neki, de… nem próbálkoztam volna be nála. Tiszteletben tartom, hogy téged szeret. – komolyan nem akartam elhinni, amit mond.

- Értem. – csak ennyit tudtam mondani neki. Szinte sokkolt az, hogy már nem akar semmit. Sem Kate-től, sem tőlem. Annyira ismertem, hogy tudjam, nincsenek jó szándékai. Most pedig, mintha megbánást láttam volna a szemében, amikor ránézett a karomra. 

- Azért jöttem ide, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjek. – biccentettem – Visszautazom Németországba. 

- Várj, te hívtad Kate-et Németből? – lepődtem meg. Bólintott.

- Az most mindegy, most a lényeg az, hogy sajnálom, ami vele történt, és örülök, hogy nem esett komolyabb bajod… ennél. – mutatott a karomra. – Elutazom, és békén hagylak téged és Kate-et is. Tudom, hogy nem szívesen lát, de te sem, mégis inkább hozzád jöttem, hogy ezeket elmondjam. – amikor látta, hogy nincs mit mondanom, elköszönt, és már el is ment. Furcsán kezdődik a napom. 

Egy rövid eligazítás után megkerestem azt a szekrénysort, ahol az enyémet találom. Lecuccoltam, kivettem egy tollat és egy cetlit, amit zsebre vágtam, majd becsuktam az ajtót. Megfordultam, és két srác állt velem szemben.

- Cső, Aaron Highman, – nyújtotta felém a kezét, amit elfogadtam – de szólíts csak nyugodtan Jimmy-nek. 

- Jimmy? – vontam fel a szemöldököm.

- Ja, haverok rám ragasztották. Ő pedig – mutatott a mellette álló, szemüveges srácra – Ian. Egy stréber, de jó fej. – kezet ráztam vele is. – Jó haverok leszünk, már érzem. – veregette meg a vállam, majd elindultak egy terembe, mellettük én is. Út közben írtam egy SMS-t Kate-nek: „Nem fogod elhinni, de Scott bocsánatot kért.” Amint elküldtem, perceken belül érkezett is a válasz: „Layla is.”

5. fejezet - Megbocsátás

Sziasztok! :)
Mint ígértem, itt is a fejezet, tényleg késő este. o_O Remélem ettől függetlenül szeretni fogjátok... valamennyire. :)
A zenét, ha nem tartana ki a fejezet végéig, nyugodtan indítsátok el még egyszer, én ennek hallgatása alatt írtam meg a fejezet azon részét, ahova beillesztettem, szóval... remélem tetszeni fog. :))
Ez a rész nem olyan eseménydús, nem sok minden történik benne, a legnagyobb részben gondolkodás, elmélkedés. :/
Köszönöm szépen az előző fejezethez írt komikat, jól esett őket olvasni. *_*
Nincs már hátra, minthogy kellemes olvasást kívánjak! :)
Csókollak Titeket <33
Ui.: Jaj, igen, jut eszembe... ez (sajnálatos módon) még rövidebb fejezet, mint az előző, de... muszáj volt így megoldanom. Majd a következőkben meglátjátok, miért írom ezt. Ezért viszont tényleg bocsánatot kérek, de... később minden kiderül. Higgyetek nekem. :)

/Chris/

Nehezen tértem magamhoz, és amikor kinyitottam a szemem, egy zöldre festett szobában találtam magam, amit alig világított be az éjjeli lámpa. Végignéztem magamon: gipszek és kötszerek. Kellett ez nekem? Megállapítottam, hogy tényleg őrült vagyok, amiért elfogadtam Scott ajánlatát. És mi lett volna akkor, ha Alexék ne jönnek velem erőszakkal? Az erőszak alatt leginkább azt értem, hogy megállítottak az utcán azzal, hogy hova megyek. Amint elmondtam nekik, fogták magukat, és minden kérés/kérdés nélkül bepattantak az autóba. Mi lett volna akkor, ha Kate és Emily sem jött volna?  Soha többé ilyet…
Szuszogásra lettem figyelmes, így felültem, és csak akkor láttam meg a magam mellett alvó szépséget. Nem akartam felkelteni, mert olyan békésen pihent az ágyam szélén, ezért még gyönyörködtem benne pár percig, majd a gondolataim leginkább arra ösztökéltek, hogy mindenképpen fel kell keltenem, különben elgémberedik a dereka és a nyaka is.
Megsimogattam a vállát, majd gyengén meg is ráztam, de nem kelt fel rá. Húha, mennyi ideig volt bent? És most mennyi az idő?
Már beszéltem is hozzá, mire megmozdult. Felnézett rám, majd a szemei azonnal kipattantak, és szorosan átölelt, mire felnevettem. Ekkor olyan fájdalmat éreztem a gyomromban, mintha keresztülszúrták volna, és össze is húztam magam. Szerencsére a fájdalom elmúlt, és Kate pedig tovább puszilta az arcomat.
Amikor le akart ülni, én visszahúztam és megcsókoltam. Itt tört először felszínre a lelkiismeret furdalásom. El kell mondanom neki, mert a bűntudat kínozni fog engem egészen addig, amíg el nem árulom neki az igazat. De előtte még beszélgetésbe elegyedtünk, ami persze a végén a versenyre tért ki. Most vagy soha alapon rászántam magam, és kiböktem azt a mondatot, ami tudtam, hogy hatással lesz rá. Fúrni fogja az oldalát a kíváncsiság, ezért muszáj lesz elmondanom neki.
Amikor már az igazság közelében jártam, legszívesebben ott helyben kitöröltem volna azt a mondatot, amivel megkezdtem a beszélgetés ezen témáját. Hiba volt, legalábbis most, amikor nem tudok felkelni, hogy utána rohanjak, ha esetleg menekülni akarna. Nem foghatom le a kezét, amikor meg akarna ütni, és nem nyugtathatom le, csak szavakkal, amik, jelent pillanatban, nagyon keveset érnek.
Amint rákérdezett immár türelmetlen hangsúllyal a hangjában arra, hogy mi volt a fogadás tárgya tudtam, már nincs visszaút. Egyszerűen szólva: megszívtam, de rendesen.
- Te. – amint sikerült kinyögnöm, kicsit összébb húztam magam, ezzel is „védekeztem” valamennyire a támadásoktól, amik majd érni fognak.

(Apologize)

Olyan lendülettel állt fel a székből, amilyennel csak tudott, és ezt a szék maga is megmutatta a felborulásával. A fém csattant a padlón, Kate pedig ideges léptekkel az ajtó felé sétált, és hitetlenkedő tekintettel, összevont szemöldökkel lépett ki rajta. Egyik kezemmel homlokon csaptam magam, és végighúztam a tenyeremet az arcomon, mintha ettől a mozdulattól várnék valami ötletet a kiengesztelésre. Mégis mit vártam? Hogy majd a nyakamba fog borulni, mint a felkelésemkor? Vagy masszázst fog adni, amiért ő volt a fogadás tárgya? Igazából valami hasonló reakcióra számítottam, végső esetben kiabálásra. De azt csak akkor teszi, ha már vitatkozik. Mit fog szólni ahhoz, ha megtudja, mit kellett volna tennie akkor, ha vesztek? Bele sem merek gondolni.

/Kate/

Nem tehettem mást, muszáj volt kimennem a folyosóra, mert nem akartam kiabálni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Mégis mit képzeltek? Hogy tehették ezt? Oké, Scott meg sem lepett, de… pont Chris? Ő az, akiben bíztam, erre egy tárgyként kezel, amit bedob egy versenyre?
Mélyeket lélegeztem, és körülnéztem a majdnem teljesen kihalt folyosón. Egy-két nővér ment el mellettem, de ők sem tűntek fel utána. A plafonon pislákoltak a neonok, amik már nem nagyon adtak fényt. Tettem pár lépést a folyosó jobb, majd a bal irányába, közben pedig rágtam a körmömet, és próbáltam lenyugodni. nem fogok hazamenni, elvégre… az hogy nézne már ki? Nem, nem fogom itt hagyni Chris-t, mert ezt meg kell beszélnünk, sürgősen, de még előtte egy telefonhívás.
Kikerestem a számot a névjegyzékből, majd a hívás gombot lenyomva emeltem a fülemhez a készüléket. Egy kicsöngés, kettő, három, és már majdnem letettem, amikor beleszült egy álmos hang.
- Miért? – tette fel a kérdést köszönés képen – gondolom – majd pár nyöszörgés után ismét megszólalt. – Valami baj van?
- Em, most… muszáj beszélnem veled.
- Mi történt? Chris rosszul van? – most már valamennyire felkelt, közölhettem vele.
- Nem, már felkelt, nagyon is, csak…
- Odaadnád neki a telefont egy kicsit? Köszönni akarok neki. – a hangja teljesen tisztának hangzott. Egy igen után lassan léptem be a szobába, mire Chris azonnal rákezdett.
- Nézd, én nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy akkor mi vezérelt, és meg is bántam rögtön, amint elhagytam a kávézót, csak…
- Emily beszélni szeretne veled. – szakítottam félbe, és odanyújtottam felé a telefont. Egy sóhaj után elvette, én pedig ismét kiléptem a teremből.

/Chris/

- Szia, Emily! – szóltam bele a telefonba.
- Üdvözöllek ismét az élők világában. Jól vagy? – beszélt vidám hangon, nekem pedig még rosszabb lett a kedvem, ha az egyáltalán lehetséges volt.
- Persze… jól vagyok. – válaszom tömör volt, de külön kiemeltem minden szót, ezzel is utalva arra, hogy most tényleg nincs kedvem beszélgetni, de ez nem miatta van. Csak helyre akarom hozni, amit elcsesztem, de rendesen.
- És mi van veletek? Kate hangjából semmi jót nem sejtek. – amikor nem mondtam semmit, ismét belekezdett – Mit csináltatok már megint? – most komolyan megérzi, vagy mi?
- Biztos vagyok benne, hogy majd Kate el fogja mondani, és most én nem is nagyon akarom. csak… rá tudnád venni, hogy bejöjjön? Légy szíves! – kértem, és pár másodperc csend után igent mondott. Elvettem a fülemtől a telefont, és kikiáltottam. Nyílt az ajtó, és be is lépett, de nem nézett rám, legalábbis az arcomra. Kerülte a tekintetemet, szándékosan. Felé nyújtottam a telefont, és amikor el akarta venni, ujjaimmal közrezártam a kezét. Tekintete még mindig a készüléken időzött, hiába néztem rá másodpercekig. Végül elengedtem, és a füléhez emelve a telefont, ment ki… ismét. 
Mindenképpen be kell majd jönnie, hiszen nem időzhet egész éjszaka odakint. Amíg odakint telefonált, minden párbeszédet alaposan átgondoltam. Lejátszottam magamban az esetleges reakciókat. Ha bejön, akkor én nem hagyom szóhoz jutni, addig fogok magyarázni, amíg be nem rekedek. Már ha ezen van mit magyarázni, hiszen elég nyilvánvaló a dolog. Egy idióta voltam.
Azonban ha bejön, én pedig meg sem szólalok, csak nézek rá, jobbik esetben elkapom néhány pillantását, de… ennyi lenne? Ezzel mit érnék el? Kiskutyaszemekkel néznék rá egészen addig, amíg meg nem bocsát nekem?
Viszont azt nem akarom, hogy kényszerből kelljen mellettem maradnia. Tudok vigyázni magamra - lehet, ez most nem látszik, de így van. Ha nem akar velem lenni, elfogadom, bár nem bírnám ki.
Muszáj, egyszerűen muszáj kitalálnom egy olyan szöveget, amibe, ha rákérdez, nem akadok meg, és nagyon frappánsan hangzik. Talán még meg is bocsátana.

Nem tudom, mennyi idő is ment el pontosan, amíg kint volt, és telefonált vagy csak szimplán átgondolta a dolgokat. Próbáltam értelmes, lényegre törő és nem utolsósorban meggyőző válaszokat kitalálni a felvethető kérdésekre. Nem, nem volt olyan, ami az én pártomat fogná.
A telefonomra tekintve már majdnem éjfél volt, amikor végre kinyílt az ajtó, és belépett rajta. Telefonját a zsebébe csúsztatta, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem beszélt több mint fél órán keresztül Emilyvel.
Feszélyezve lépkedett lassan az ágyam mellett lévő, még mindig a földön fekvő székhez, majd azt lassan felállítva, kicsit hátrébb húzta a megszokott helyénél, és helyet foglalt benne. Végigsimított egyik kezével a másik karján, és ugyanezt megtette még egy párszor. Én csak néztem őt, a kezét, hogy mégis mihez fog kezdeni. Rá akartam nézni az arcára, de lehajtott fejjel nézett maga elé, és nem láttam semmit. Most vagy soha alapon vettem egy mély lélegzetet, majd kinyögtem azt az egyetlen szót, amit már oly sokszor mondtam az este. Ennyiszer talán még életemben nem, és ebbe szörnyű belegondolni. – Sajnálom. – kifújta a levegőt, ennek következtében lejjebb engedte a vállát, majd lassan felnézett rám. A kirohanása óta most először találkozott a tekintetünk. Láttam a szemében, hogy még mindig nem bocsátott meg nekem, de a harag már enyhült. Remélem, nem tévedek.
- Hát én is. – belenéztem a szemébe, és az eddig összegyűjtött önbizalmam jelentős része szertefoszlott. – Miért mentél bele, Christian? – ne, miért mondta ki a teljes keresztnevemet? Miért teszi ezt velem? Oké, megérdemlem, szólítson csak Christian-nak. Bár, még ez is jobb, mintha William-et mondaná. Na, az végképp fenyegető lenne.
- Nem tudom. – ráztam meg alig láthatóan a fejemet, de még mindig tartottuk a szemkontaktust. Savanyúan elmosolyodott, majd felállt.
- Akkor én sem. – előrehajoltam, elkaptam a kezét, és próbáltam nem összehúzódni a hasamba szúró fájdalomtól, de látszólag eléggé kiült az arcomra a fájdalom. Kate megfordult, és közelebb jött. Nem tépte ki a kezét az enyémből, ez talán már haladás… vagy csak szimplán megsajnált.
Amikor végre ismét kényelmesen visszahelyezkedtem a lehető leggyorsabban, próbáltam nem az előre kigondolt szöveget mondani. – Nem akartam ezt. Nem tudom, mégis miért mentem bele a fogadásba, és amikor elhagytam a kávézót, csak reménykedni tudtam, hogy nyerni fogok. Ha vesztesként feküdnék most itt, akkor sem hagynám, hogy elmenj vele pár napra. – meg akart szólalni, de felemeltem az ujjam, jelezve, hogy még maradjon csendben egy kicsit. Gondolom, most ez nagy újdonságként hatott rá, de nem akartam abbahagyni. Majd leszedi a fejem a monológom végén… hú, de még mennyire, hogy le fogja. – Akkor, abban a percben gondolhattam volna, hogy nemet kell, mondjak, mégsem tettem. Hogy miért? Nem tudom. Talán azért, mert nem akartam megfutamodni, de ettől függetlenül még mindig azt mondom, hogy nem érdekel mások véleménye. Akkor ennek a szövegnek kellett volna a fejemben lennie, nem pedig annak, hogy mindenképpen belemenjek egy versenybe, ami nagyon rizikós, és a tét is hatalmas, sőt! De… ismersz engem, nem szoktam előre gondolkodni, csak nagyon ritkán. – elmosolyodott, de szépen lassan ismét visszaállt az eredeti pókerarcba, és készen állt, hogy a további szövegemet hallgassa. – De… volt egy olyan érzésem, mintha előre tudnám a verseny eredményét. Reménykedtem benne, hogy jók a megérzéseim. Beteljesült, nyertem, és most a balesetemmel nem vagyok hajlandó foglalkozni. persze, ez most kicsit sem hangozz normálisan, de… ezt gondolom. Nem akarok most emiatt hátrányba kerülni, amiért itt fekszek egy kórházi ágyon a hülyeségem miatt. nem akarom, hogy csak emiatt bocsáss meg nekem. Ez már a Te döntésed, de még mielőtt választanál, hogy most megbocsátod-e a baklövésem vagy sem, el kell mondanom, hogy – megakadtam, és mélyen a szemébe nézve folytattam – Szeretlek, Kate. Szerettelek már az álarcos bál előtt, és szeretni is foglak. – lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját, ami… könnyek útján jelentkezett.
És még egy váratlan fordulat, amire most tényleg nem számítottam. Kezét kivette az enyémből, közelebb jött egészen az ágyam mellé, lehajolt, és a nyakamat körülfogva ölelt meg. Az ép kezemmel húztam a legközelebb magamhoz. – Jó szöveg volt? – a hangom leginkább a dörmögéssel ért fel az arcomba hulló haja miatt.
- Ha nem lett volna az, most nem lennék itt. – hallottam a hangján, ahogy mosolyog. Ez hiányzott nekem! – De ezen meddig gondolkodtál?
- Kb. a felét már előre megterveztem. – mondtam, miközben kibontakozott az ölelésemből, és a székre akart leülni, de nem engedtem. Mellettem lévő szabad helyet megütögettem, jelezve, hogy üljön ide. Amikor megtette, egyik karommal átöleltem a derekát. – De amikor már a megérzéseimről beszéltem… na, az spontán jött! – emeltem fel mutatóujjamat, lényegesítve ezzel előbbi mondatomat. – Nem tudtam, hogy ilyen nyálasan is tudok fogalmazni, kivéve az utolsó két mondatot. – néztem fel rá – Az… szívből szólt. – húztam el a számat, elgondolkodva pár pillanatra – De ettől függetlenül nem hiszem, hogy lesz ennél költőibb oldalam is. – néztem drámaian a távolba, mire nevetve vállon ütött. Lehajolt, hogy az arca az enyémmel egy síkban legyen, majd megcsókolt.
- Én is szeretlek, Chris.

Részlet az 5. fejezetből...

Sziasztok! :)
Most sietnem kell, de még ma mindenképpen hozni akartam a részletet. A fejezet nem tudom, hogy mikor is fog jönni egész pontosan, talán ma késő este, de nagy valószínűséggel holnap. :)
Kellemes olvasást!
Csók <33

Nem tehettem mást, muszáj volt kimennem a folyosóra, mert nem akartam kiabálni, pedig szívem szerint azt tettem volna. Mégis mit képzeltek? Hogy tehették ezt? Oké, Scott meg sem lepett, de… pont Chris? Ő az, akiben bíztam, erre egy tárgyként kezel, amit bedob egy versenyre?
Mélyeket lélegeztem, és körülnéztem a majdnem teljesen kihalt folyosón. Egy-két nővér ment el mellettem, de ők sem tűntek fel utána. A plafonon pislákoltak a neonok, amik már nem nagyon adtak fényt. Tettem pár lépést a folyosó jobb, majd a bal irányába, közben pedig rágtam a körmömet, és próbáltam lenyugodni. nem fogok hazamenni, elvégre… az hogy nézne már ki? Nem, nem fogom itt hagyni Chris-t, mert ezt meg kell beszélnünk, sürgősen, de még előtte egy telefonhívás.
Kikerestem a számot a névjegyzékből, majd a hívás gombot lenyomva emeltem a fülemhez a készüléket. Egy kicsöngés, kettő, három, és már majdnem letettem, amikor beleszült egy álmos hang.
- Miért? – tette fel a kérdést köszönés képen – gondolom – majd pár nyöszörgés után ismét megszólalt. – Valami baj van?
- Em, most… muszáj beszélnem veled.
- Mi történt? Chris rosszul van? – most már valamennyire felkelt, közölhettem vele.
- Nem, már felkelt, nagyon is, csak…
- Odaadnád neki a telefont egy kicsit? Köszönni akarok neki. – a hangja teljesen tisztának hangzott. Egy igen után lassan léptem be a szobába, mire Chris azonnal rákezdett.
- Nézd, én nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy akkor mi vezérelt, és meg is bántam rögtön, amint elhagytam a kávézót, csak…
- Emily beszélni szeretne veled. – szakítottam félbe, és odanyújtottam felé a telefont. Egy sóhaj után elvette, én pedig ismét kiléptem a teremből.

4. fejezet - Kórház

Sziasztok! :))
Most... nem is tudom, mit mondjak. Azt, hogy késtem? Nos, igen, bár ez elég valószínű. Csak azt tudom mondani Nektek, hogy naaaagyon, de nagyon sajnálom! Komolyan. És azt hiszem, mostantól a fejezetek nem is lesznek időponthoz kötve, de hetente próbálom meg hozni. A leggyakrabban hétvégeken, de lesz olyan, amikor hétköznap fog megjelenni. Ez leginkább az időtől függ.
Mellesleg úgy érzem, hogy ez a fejezet nem tartozik a legjobbak közé, ha van olyan, mert valóban... elég... gyatra lett, ha fogalmazhatok így.
De ettől függetlenül remélem még tetszeni fog nektek. :)
Kellemes olvasást!
Csók <3

/Chris/

Másra sem tudtam gondolni, mit apa betegségére. Nem akartam elhinni, hogy eddig nem mondta el… és nem vettem észre. persze voltak olyan alkalmak, amikor már nagyon köhögött, de akkor csak mindig kitalált valamit, mint a vírus vagy a dohányzás. Nos, a rák kialakítója lehet akár az utóbbi.
Nem akartam most versenyezni, nem akartam ezt az egészet. Se hangulatom, se erőm nem volt hozzá. Amint megláttam Kate-et, hogy Emilyvel beszélget, a félelem kapott el. Mi van akkor, ha Scott elmondta neki, hogy ez egy fogadás, és hogy lényegében ő a tét? Nem tudnám elviselni, ha egy ilyen baklövés miatt elveszíteném. Nem akarom…

(In The End)

Amikor beálltunk a rajtvonalhoz, kezdtem ideges lenni. Leginkább a végeredmény miatt. Nyerni fogok? Nagyon, de nagyon remélem. Négy kör viszonylag könnyen ment, még kézre is álltam, próbáltam valamennyire látványossá tenni. Azonban az utolsó körnél minden összejött: elkezdett esni az eső, amitől a pálya felén lévő föld rendesen csúszni kezdett. Vannak, akik még szakadó esőben is profin végigszántják a pályát, és vannak, akik erre nem képesek vagy nem elég gyakorlottak. Nos, én az utóbbihoz tartozom, de nem tudom, Scott hogyan állt ezzel. Volt olyan kanyar, ahol kicsit kicsúszott a motor, ilyenkor lejjebb vettem a gázt, de akkor majdnem leelőztek.
Már csak két kanyar volt hátra, és én álltam nyerésre.
„- És menni… időd van még hátra?
- Pár hónap…” – hangzottak a mondatok a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam rendesen koncentrálni. „Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el…” Megráztam a fejem, reménykedve, hogy talán eltűnnek a hangok, és csakis a versenyre tudok koncentrálni. Ekkora mozdulat elég is volt ahhoz, hogy a motor kicsit megcsússzon a sárban, pechemre pont egy dombon voltam. Már csak annyira emlékeztem, hogy a kétkerekű jármű, amin eddig ültem, eltűnt alólam, én pedig a levegőben vagyok a földtől vagy 5 méterre. Ezután minden elsötétült, majd egy, a gerincemig hatoló szúró fájdalomra nyitottam ki a szemem.
Tudtam, hogy nem tört el a gerincem, hisz’ meg bírtam mozdulni, de mégis hatalmas fájdalmat éreztem az egész törzsömön.
Alig kaptam levegőt a bukósisakban, így nagy erőfeszítésekbe telt, mire leküszködtem magamról és eldobtam oldalra. Felemeltem a fejem, és tekintetemmel Kate-et kezdtem keresni, majd meg is találtam. Arca egyből eszembe juttatta, hogy miért is versenyeztem, és nem hagyhatom, hogy az a féreg nyerjen, akit oldalról láttam csak meg.
Amikor rátámaszkodtam a bal kezemre, hogy át tudjak fordulni, éles fájdalom hasított a csuklómtól egészen a vállamig, tudtam, hogy eltört. Az előbb nem is éreztem.
A lábammal is rásegítettem az átfordulásra, és a jobb kezemmel a célvonalra csaptam. Ekkor úgy éreztem, hogy minden kisebb-nagyobb fájdalom a testemben összegyűlt, és egyszerre hasított végig a gerincem minden csigolyáján. Borzalmas volt, és itt már el is sötétült előttem minden.

- Minden rendben lesz, kisasszony, csak nyugodjon meg! – hallatszott mellőlem egy ismeretlen férfihang, majd egy női zokogás. Kinyitottam a szemem, és csak homályosan láttam, de kivettem Kate és egy mentős alakját. Barátnőm könnyes szemmel rágta egyik kezén a körmét, ami nála kihagyhatatlan, ha ideges, a másik kezét pedig összekulcsolta az enyémmel.
- Kate… - kezdtem, de a hangom olyannyira erőtlennek tűnt, hogy még én magam is nehezen hallottam. De úgy tűnik, Neki elég volt.
- Chris! – kapta rám a tekintetét a hordágy széléről, és izgatottan várta, hogy mit reagálok – Chris, hogy érzed magad? – fogta meg az arcom. Fel akartam emelni én is a kezemet, de nem tudtam. Annyira gyenge voltam, hogy még a lélegzetvétel is nehéz volt, mégis elegendő erőt gyűjtöttem össze, hogy válaszolni tudjak.
- Nem jól. – amint kimondtam, ismét lecsukódott a szemem, és innentől kezdve már nem is emlékszem semmire sem.

/Kate/

Amint kimondta, hogy nincs jól, ismét elájult. Nem sok kellett, hogy a sírás rám törjön, arcomat a tenyerembe temettem, és ráhajtottam a fejem a hordágyra.
Amint a kórházhoz értünk, a mentősök gyorsan leszedték őt a hordággyal együtt, majd futva tolták be az ajtón. Én is szaladtam utánuk, de még egyszer végignéztem a parkolón, hátha meglátom a céges autót, amivel Emily jönne. Még nem volt ott. Megfordulva rohantam utánuk. Már a folyosón jártak, ahol egy pár nővér és egy orvos is csatlakozott hozzájuk.

- Készítsék a műtőt! – kiáltotta az orvos, majd előrement, két nővérrel az oldalán. Már a műtő ajtaja elé értem, amikor egy orvos megállított.
- Sajnálom, hölgyem, de oda nem mehet be. – fogta meg a vállam, majd kitolt és bezárta az ajtót. Az ablakhoz mentem, még annyit láttam, ahogy Christ átrakják a műtőasztalra, de a reluxát lehúzta, így semmit sem láthattam odabent. Nem volt más választásom, mint várni. leültem egy közelben lévő székre, és a könyökömmel a combomon támaszkodva meredtem előre.
Pár perc elteltével Emily állt meg, majd guggolt le előttem, és szorosan magához ölelt.
- Minden rendben lesz, meg fog gyógyulni. – suttogta, miközben a hátamat dörzsölgette, és én eddig bírtam. Itt szakadt ki az összes fájdalom belőlem, amit Chris balesete óta éreztem, és úgy kezdtek el folyni a könnyeim, mintha sohasem akarnának megállni.

Már másfél órája ültünk a műtő előtti székeken, és nem sokkal Em után Alexék is megérkeztek. Mindenki Maga elé bámult vagy csak a telefonját nyomkodta, de nem beszéltünk egymással egy szót sem. Meg akartam törni a csendet, mert ez már jobban idegesített, mintha valaki hangoskodott volna.
- És mi van Alexszel? – suttogtam Emilynek, aki pár pillanatig nézett rám, majd közel hajolva hozzám mondta:
- Fogalmam sincs. Azt mondta sajnálja, hogy nem mesélt nekem a barátnőjéről, de – itt elhallgatott, mintha maga is kételkedne abban, amit mond, majd folytatta – elvileg már szakítottak, mert ez a távkapcsolat nem ment volna… elvileg. – ismételte meg az utolsó szót.
- Talán igaza van. – rántottam meg a vállam – Elvégre meg tudnám érteni a szakításuk okát, mert a távkapcsolatok sosem működnek.
- Nem tudom. – húzta el a száját – De ott van Aaron is. – mutatott rá a tényre – Ő aranyos, kedves, helyes és… - ismét elhallgatott.
- És még idegen a számodra. – fejeztem be helyette a mondatot, bár kétlem, hogy ezt akarta mondani - De Alexet már ismered valamennyire, mert a nyár nagy részét együtt töltöttétek, mint „barátok”, vagy nem? – láttam rajta, hogy elgondolkodik ezen, majd hátradőlve a székében nézte a padlót.

Én is hátra akartam dőlni, de kinyílt az ajtó, és kilépett rajta az orvos, én pedig azonnal felpattantam, ahogy a többiek is, és köré gyűltünk. Pont a folyosó közepére állt, de még láttuk, ahogy mögötte kitolják Christ az ágyon, majd elkanyarodtak a folyosón.

- Önök a hozzátartozói? – jött közelebb a férfi.
- A barátnője vagyok. – léptem én is elé, majd sorban mindenki.
- Mi pedig a barátai vagyunk. – szólalt meg Emily, és mindenki mögé gyülekezett.
- Hogy van, doktor úr? – kérdeztem türelmetlenül, mire az orvos rám nézett és egy nagy sóhaj hagyta el száját.
- Rendbe fog jönni. – bökte ki, én pedig megkönnyebbülve fújtam ki az összes levegőt a tüdőmből. Éreztem, hogy egy hatalmas kő esik most le a szívemről. A srácok mosolyogva ölelték át Emilyt és engem, majd tekintetünket ismét a férfire vezettük. – Nagyon sok pihenésre van szüksége. Valószínűleg pár napig még nem fog felébredni, de ettől függetlenül még csak egy ember mehet be hozzá. Most szándékozik valaki…? – tárta szét a karját, úgy várta a választ. Alex megbökte a vállam, mire megfordultam.
- Kate, megegyeztünk a többiekkel, hogy menj te. – bólintottam, és az orvossal együtt elindultunk a terem felé. 12-es kórterem.

Amikor kinyitotta nekem az orvos az ajtót és beléptem, megpillantottam Őt.
- Istenem. – hagyta el ez a halk szó a számat, majd közelebb léptem hozzá. Arcán karcolások nyoma volt, a bal karja be volt gipszelve, és oda volt rögzítve a vállához. Félmeztelenül feküdt, ugyanis a hasa körbe volt tekerve kötszerrel. A bal lábszára gipszben, combján pedig, ahogyan a jobb alkarján is, szintén kötszer.
- Elég súlyos sérülései voltak. Egy motorbaleset nagyon veszélyes tud lenni, sokan bele is haltak, ezért ha felébred, kérem, tudassa vele. – mondata után még irkált pár dolgot a mappájába.
- Tudja Ő is, csak… - kezdtem, de elhallgattam, az orvos pedig becsukva a mappáját nézett fel rám.
- Akarja tudni a sérüléseit? – ennyire súlyosak, hogy kérdeznie kellett? Mert ha azok, akkor nem…
- Igen. – válaszoltam, miközben mg mindig Chris arcát néztem. 

- Három bordája eltört, és az egyik átszúrta a gyomrát, ezért belső vérzés alakult ki, amit műtéttel korrigáltunk is. Emiatt még egy-két hetet biztosan pihennie kell, hiszen a varrat bármikor felszakadhat. A bal karját leginkább a csuklója miatt gipszeltük be, ugyanis az eltört. Gondolom akkor, amikor ráesett. A bal lábának sípcsontja kettétört, a combját valami kivághatta, ezért azt gyorsan fertőtlenítettük, és bekötöttük. A jobb alkarjába pedig belefúródott pár üvegszilánk, így azokat eltávolítottuk. – a motor visszapillantójából a tükördarabkák lehettek azok. Akkor nem értem, minek a ruha, ha alig védte a bőrét? Borzalmas volt végighallgatni a sérülések tömkelegét. – Még kap pár percet, de utána ki kell mennie, hagy pihenjen. – indult ki az ajtón.
- Rendben, és… köszönöm, hogy segített rajta. – mosolyodtam el, mire kaptam egy „szívesen”-t, aztán kilépett és bezárta az ajtót. 

~4 nappal később~ (Fireflies)

A mai nap immár az ötödik, amit a kórházban töltöttem. Minden nap reménykedtem, hogy aznap talán fel fog kelni, de az orvos is megmondta, hogy egy hét is lehet, mire magához tér.
- Ki kellene már pihenni magad. Hány órát aludtál otthon? – kérdezte Em, miközben visszajött a cappuccinoval. Leült mellém, majd átnyújtotta nekem az egyik poharat.
- Nem tudom… pár órát, utána visszajöttem ide. – töröltem meg a szemem, mert már tényleg nagyon fáradt voltam, de itt akartam lenni, amikor felkel.
- Figyelj csak. – nézett az órájára, majd ismét rám – Este nyolc, apa mindjárt végez és nekem kell odamenni, hogy hazavigyem. Visszajöjjek érted?
- Nem, ma itt alszok. – kijelentésemre csak egy rosszalló pillantást kaptam. – Em, nézd, én most tényleg nem akarok hazamenni, mert bármikor felkelhet, és én itt akarok lenni vele, oké? Mondd meg anyának, hogy majd holnap délután hazamegyek, és akkor alszok.
- Rendben. – simított végig a vállamon, majd felállt, elköszönt és kilépett az ajtón. 

Még a cappuccinoval a szervezetemben is képes voltam elaludni. Lehajtottam a fejem Chris ágyára, és elhatároztam, hogy nekem elég kb. 10 perc, utána üde és friss leszek. Nem így lett, a 10 perc összesen két és fél órává vált. Arra keltem fel, hogy valaki simogatja a hajam.
- Nem itt kellene aludnod. – hallottam meg Őt, majd hangjára felkaptam a fejem, és láttam, ahogy mosolyogva néz rám. Azonnal átöleltem a nyakát, és annyi puszit adtam az arca minden pontjára, hogy azt hiszem a kapcsolatunk óta nem kapott még ennyit tőlem. Felnevetett, majd össze is húzódott, és kezét rátette a hasára. – Ez a nevetés nem fog jót tenni. – húzta el a száját. Vissza akartam ülni a székre, de megfogta a kezem, és magához húzott egy csókra. Könnyes szemekkel néztem rá, mire ismét elmosolyodott. – Ennyire rosszul csókolok? – tettette a meglepődöttet.
- Dehogyis, csak… örömkönnyek. – töröltem meg a szemem, majd ismét átöleltem. – Ha tudnád, mennyire aggódtam miattad. Annyira bolond vagy, miért kellett versenyezned Scott-tal? – dörmögtem a vállába, mire eltolt magától, és komor arccal nézett rám.
- Valamit el kell mondanom a… versennyel kapcsolatban. – kezdtem, mire közelebb húztam a széket, és leült. – Ez a verseny igazából egy fogadás volt.

- De miért kellett neked fogadnod Scott-tal? – kérdeztem.
- Tudod, amikor a veszekedés után kibékültünk, aznap este elmentem hozzád, hogy filmet nézzünk. Akkor kaptam egy SMS-t egy számomra még ismeretlen számról. – bólintottam, mert emlékeztem, hogy mi állt benne – Azt Scott küldte, mert találkozni akart velem. El is mentem a megbeszélt helyre, ami szimplán csak egy kávézó volt, és reméltem, hogy a plázában lévő kávézóra gondolt. Nos, a jóslatom bevált, a megérkezésem után hamarosan ő is feltűnt. A szavaiból ítélve… hogy is mondjam, még nem fogta fel kellőképpen azt, hogy köztetek vége. Ezért felhozott nekem egy fogadást. Versennyel döntöttük volna el, hogy ki lesz a nyertes. Így, hogy nyertem, békén fog minket hagyni. – fejezte be, de valami nem hagyott nyugodni.
- És mi lett volna akkor, ha esetleg ő nyer? – összeszorította a száját egy vékony vonalban, majd ismét beszélni kezdett.
- Igen, a fogadásnak volt tétje. Nem is akármekkora. – most már kezdtem összezavarodni. Miért nem mondja ki végül?
- És mi volt az? – kérdeztem türelmetlenül. Pár másodpercig hezitált, majd végül kinyögte.
- Te. – amint kimondta, kicsit összébb húzódott, én pedig éreztem, hogy elönt a düh.
- Hogy mi? – álltam fel hirtelen, és a mozdulatommal együtt a szék is felborult.   

3. fejezet - Harag

Sziasztok! :)
Meghoztam az új fejezetet, nagyon remélem, hogy tetszeni fog, főleg ennyi kimaradás után.
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a hat kommentet, amit az előző fejezetre kaptam, nagyon jól estek. :)
A zenét (ha akarjátok) elindíthatjátok, én a hallgatása közben írtam, talán jobban el tudjátok képzelni az egészet. :)
Kellemes olvasást!
Csók <3

Őrültség! – csaptam a kocsi tetejére, amikor kiértem a parkolóba. Hogy lehetek ekkora hülye? Szép kis részese leszek a tervének, és akár el is veszíthetem azt, ami a legfontosabb nekem: Kate. Miért kellett igent mondanom? Miért kellett belemennem ebbe az egészbe? Azáltal, hogy most már tisztában vagyok vele, milyen versenyről is beszélt, tudom, mekkora kockázattal is jár ez.
„- Tudsz motorozni?
- Persze. – vágtam rá egyből, ami hatalmas hiba volt.
- Nagyszerű…”
Tudhattam volna már rögtön a kérdéséből is, hogy miről fog szólni ez az egész, de akkor nem gondolkoztam. Ahogy sok helyzetben sem, és ebből lett a probléma.
Ha most visszamennék, és azt mondanám „Bocs, de mégsem megyek bele”, már rögtön megalázásként élném meg, ahogy kiröhög. Normális ember ilyenekkel nem foglalkozna, épeszű választ, azaz nemet mondott volna, és amint megissza azt a pohár vizet, szépen elsétál onnan, de nem, nekem még szóba kellett elegyednem azzal a szeméttel csakis azért, hogy kiszedjem belőle, mit akar tőlem. És tessék, ez lett a vége, most benne vagyok egy fogadásban, jobban mondva versenyben. Ha nyerek, békén fog minket hagyni, és ez most minden vágyam, mert komolyan megérdemelnénk már egy kis nyugalmat Kate-tel. Ha viszont vesztek… arra még gondolni is rossz. Nem akarom, hogy elutazzanak ketten úgy, hogy Kate-nek még csak beleszólása sem lehet. – Ekkora barom nem lehetek! – kiáltottam, majd belerúgtam a kocsi gumijába. Ezt Kate-nek nagyon nem szabad megtudnia. 

/Kate/

(Pocketful Of Sunshine)

- Ha nem, hát nem. Majd később… - nyomtam ki végül a telefont, eltettem a táskámba, majd azt a vállamra kapva álltam fel a padról. Elkezdtem sétálni a bolt felé, ahova Emily visszavitte a még régebben kikölcsönzött ruhákat. Pár percig állhattam a bejárattól nem messze, majd megláttam, ahogy nővérem tipeg kifele egy… egy új magassarkúban, kezében a régivel.
- Ne nézz így rám! – emelte fel kezeit, majd elvéve tőlem az egyik szatyrot indultunk vissza az autóhoz. – Még a bejáratnál beleléptem a rácsba, és ki is tört a cipőm sarka, így a lábbeli megvétele volt az első dolgom. Utána pedig visszaadtam a ruhákat. Persze az a kedves pénztáros, akit te is annyira kedvelsz, lecseszett, hogy miért most hoztuk vissza. Pff, mégis mit képzel? – fújtatott mellettem – Még volt három napunk, nem értem, miért vergődik. – forgatta a szemét, miközben már a táskával és a cipőjével hadonászott, attól féltem, hogy még kiszúrja a szemem az ép cipő sarkával.
- Szerintem kibírtad volna törött sarkú cipővel is, – húztam el a szám – ugyanis kocsival jöttünk. – mutattam rá a tényre, ami, amint leesett neki, szerinte is ésszerű, de már nem akart visszatipegni a cipővel. Szinte gondoltam…

Szétnéztünk az úton, és most furcsa mód, nem is voltak sokan. Kinyitottam az ajtót, beültem, és vártam, hogy Emily a cuccokat berakja a hátsó ülésre. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, aminek kijelzőjén Chris neve állt. Elfogadtam a hívást.
- Szia! – szóltam bele.
- Szia, Kicsim! Le volt némítva a telefonom, és nem hallottam, amikor hívtál. Miért kerestél?- kérdezte, én pedig áthajoltam a vezetői oldalra, hogy egyik kezemmel behajtsam az ajtót.
- Semmi komoly, csak Emily nézelődött a… - a mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis egy nagy csattanás közepette az ajtó eltűnt, és a helyére egy ismeretlen autó hátulja került.
Egy pillanat alatt lehajtottam a fejem az ülésre, és a kezemmel védtem. Amikor már minden csendes volt, ismét felnéztem, és akkor látom, hogy Emily először még meglepett arca kezd torzulni, elvörösödni, és tátott szájjal fordul a másik kocsiból éppen kiszálló férfi felé.
- Kate, mi volt ez? – hallottam meg a vonal másik végéről Chris hangját. – Kate, minden rendben van? – kérdezte türelmetlen, ideges hangon. – Ott vagy, hallasz engem?

- Figyelj csak, majd visszahívlak, akadt egy kis probléma. – hadartam el gyorsan, majd kinyomva a telefont, tekintetemet az ajtónk eltüntetőjére emeltem.
A férfi, amint meglátta a kocsinkat, kezét a szája elé kapta, és sajnálkozó pillantásokkal nézett rám, majd Emily-re. Azt hiszem, egy „sajnálom” nem lesz elég.
- Maga normális? – emelte fel a hangját Em, amint közelebb lépett az autónkhoz. A férfi meg akart szólalni, de nővérem nem hagyta szóhoz jutni. – Most nézze meg a kocsinkat! Még engem is simán elüthetett volna! Kate, jól vagy? – fordult felém, és én csak akkor döbbentem rá, hogy én még mindig keresztülfekszek az ülésen, a kézfejemen pedig egy elég nagy horzsolás. Em tekintete is a kezemre tévedt. – Még jó, hogy nem vitte le a kezét, maga barom! – a kiabálásra páran megálltak az utcán, volt, aki már a telefonját kereste, mások pedig érdeklődésből figyeltek minket.
Remegő kézzel és lábbal szálltam ki az autóból, és átgyalogoltam a másik oldalra, ahol Emily hitetlenkedve mutogatott a járművünkre. – Bassza meg! – ha káromkodik, az már baj, és már féltem is a sofőrt, aki… aki még midig az autóban ül?
- Em, nem is ő vezetett. – mondtam, mire lefagyott arccal meredt rám, majd a férfire, aztán határozottan indult a balesetet okozó autó felé. A férfi rám nézett, mire megrántottam a vállam, és elindultuk nővérem után. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de ha a sofőrnek nem esett baja, akkor most fog, és komolyan féltem őt. Em már a jogosítványa megkapásakor nagyon féltette a járművet, olyannak tekintette, mintha még egy testvére lenne.
Kinyitotta a padkán álló autó ajtaját, majd pár pillanatig habozott, de aztán megragadta a sofőrt, és kirángatta az autóból, aki értetlenül nézett mind a hármunkra. – Hatalmas bajban van. Nézze meg, mit csinált az autómmal! A biztosító majd perkálni fog, azt garantálom!
- Elég harapós a nővéred. Aaron vagyok. – jött mellém a férfi, aki az anyósülésen ült, majd kezet ráztunk.
- Kate. – mosolyogtam.

- Megadhatnád a nővéred számát, most félek odamenni hozzá. – húzta el a száját, és mire felnevettem, és mindketten Emilyt néztük, ahogyan a sofőrrel veszekszik. – Egyébként sajnálom, ami a kocsitokkal történt, de… ez már Sam baja. Az övé, engem csak hazavitt. – fonta keresztbe a karját.
- Akkor ez esetben én kérek bocsánatot a nővérem miatt, hogy csak úgy letámadott, pedig nem is a te hibád, csak hát… ez az autó elég fontos volt neki, és nagyon szerette. De ettől függetlenül még fizetnetek kell. – néztem fel rá.
- Ó, ne aggódj, Sam fizetni fog, az biztos. – emelte fel a kezeit. - Teljesen jogos volt. Mindegy, megyek, megpróbálom valahogy kimenteni onnan Sam-et, mert ez elég… kínos helyzet. – dörzsölte össze a tenyerét, de még mielőtt elment volna, ideadta nekem a telefonját, hogy írjam bele Em számát. Amint ez megtörtént lassan, az ajkába harapva somfordált Emily mellé, aki bőszen oltotta le a sofőr a figyelmetlensége miatt.
- Árad magából a piaszag, és még azt mondja, hogy nem részeg? – csíptem el egy-egy mondatot a testvéremtől. Igazából Aaron-nel nekem is ordibálnom kellett volna, de azzal mit érek el, ha nem is ő vezetett? Mondjuk az biztos, hogy nem kellett volna engednie, vezetni a barátját, de ez már nem az én gondom. Viszont a következő percben történt esemény igen, nagyon is.

- Húú, mi történt? – hallottam meg a hátam mögött egy hangot, amit legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba kívántam volna. – Szép kis baleset. Te ugye jól vagy? – ölelte át a vállamat, mire megfogtam a csuklóját, lelöktem magamról és szembeálltam vele.
- Miért nem hagysz már békén? Az étteremben nem voltam elég világos? Nem akarlak többet látni, meg kéne már értened. – mondandómra nemhogy elment volna mellőlem, inkább közelebb is jött egy öntelt vigyorral a képén.
- Én pedig mintha említettem volna még kifele menet, hogy nem fogom magamtól eldobni az esélyt, ha már egyszer találkoztunk. Apropó, hogy van Chris? – hozott fel egy újabb témát, amivel a legjobban tud bántani. És ennek tudatában is van.
- Jól van, most pedig elmehetsz. – fordultam ismét a veszekedő páros felé, ahol Em döbbent pillantását véltem felfedezni, amivel éppen Scott-ot pásztázza.
- Hú, de harapós valaki. Ennyire nem kellene engem utálnod, bár igaz, hogy rászolgáltam… - húzta el a száját, és ártatlan pillantásokkal nézett rám, amikkel anno meg tudott bolondítani, most azonban undorodom tőle.
- Erre inkább már nem is mondok semmit. – ráztam meg a fejem, és éppen indultam volna Aaron-ék felé, de Scott megfogta a vállam, és szembe állított magával.
- Jaj, ne már, Kate, tudod, hogy még mindig szeretlek. És ezt be is tudom bizonyítani. – közel volt, iszonyatosan közel. Amint az orra megérintette az enyémet, reflexből már csattant is egy pofon az arcán.
- Mégis mit képzelsz magadról? Nem vagy hajlandó elfogadni, hogy én már nem akarok tőled semmit sem? Hagyj békén végre! – löktem távolabb magamtól, és elindultam Emilyék felé, ahol szintén nagy meglepetés ért. Em mosolygott, méghozzá Aaron-re, csavargatta a haját, és ahogy látom elpirult. 

/Chris/

Beálltam az autóval garázsba, és amint lecsukódott az ajtó, Susan állt mögöttem, kezében egy bőrönddel. Ahogy apa mondta, ma hazajön. – Szia, Chris! – köszöntött mosolyogva, majd megölelt, én pedig elvettem tőle a bőröndöt.
- Mondd csak, apa nem mondott neked semmit a telefonba? – bepróbálkoztam nála, hátha jobban megtudok valamit, mert azt, hogy „majd elmondom” nekem nem elég.
- Mire gondolsz?
- Ma olyan furán viselkedett, behívatott az irodába, hogy aláírasson velem pár papírt a cég átvételével kapcsolatban. Mégis miért kellett nekem azokat aláírni? – hogy ránéztem, láttam rajta, hogy tudja, miről beszélek. Ő is tudja, és már csak nekem nem mondták el? Miért titkolózik itthon mindenki?
- Nézd, Chris, azt mondta, hogy majd megtudod ma délután, amikor hazajön. Várd ki, rendben? – amint ezt kimondta, apa lépett be az ajtón. Megvártam, amíg köszönti Susan-t, majd mind a hárman beültünk a nappaliba.
- Apa, kérlek, ne kertelj! Mondd el, mi ez az egész. Miért kellett aláírnom az átvételi papírokat? – könyököltem a térdemre, és úgy vártam a válaszát.
- Rendben. – adta meg magát, majd egy nagy sóhaj után elkezdte. – Szükségem volt arra, hogy velem légy az üzleti utam során, ugyanis… nagyon komoly betegséggel állok most szemben.
- Milyen betegségről lenne szó? – először Susan-ra, majd rám emelte a tekintetét, amiben… a sajnálatot véltem felfedezni.
- Tüdőrák. – mondta ki, és úgy éreztem, hogy körülöttem megfagy minden.

/Kate/

Beültem az autóba, legalább addig, amíg nem jön az autómentő, és el nem viszi tőlünk megjavíttatni. Em letette a telefont, és a kocsi felé vette az irányt. Először megtorpant, majd beült az ülésre. – Majdnem kinyitottam az ajtót, amikor rájöttem… hogy nincs. – nézte az említett tárgy helyét, majd pár méterrel odébb meg is találtuk, egyenesen a járdán.
- És mit mondunk otthon? – dőltem hátra, fejemet a támlának döntöttem és lehunytam a szemem.
- Hát… azt, hogy véletlenül nekünk jöttek. – vonta meg a vállát. Á, szóval már jóban is vannak Aaron-nel.
- Kedves? – sóhajtottam.
- Igen, az! – kezdte nagy lelkesedéssel. – Itt laknak Jacksonville-ben, az egyik barátjánál voltak ma délután, Sam az unokatestvére, szóval neki kell majd fizetnie. 24 éves, továbbképzés miatt maradt az egyetemen két évet. Van egy húga, aki 21 éves, a szülei elváltak, ő az édesapjával, a húga pedig az édesanyjával él, de minden hétvégén találkoznak. Állandó állása van egy autós cégnél. Megadta a telefonszámát, és holnap elmegyünk kávézni a plázába. – fejezte be, én pedig nagyra tágult pupillákkal néztem őt.
- Ezt mind megtudtad róla?
- Igen, és egyáltalán nem haragszom rá.  Igazából nincs is miért, mert az, hogy Sam levitte a kocsink ajtaját, nem az ő hibája. Sam 27 éves, nem mondhatnánk alkoholistának, pusztán két alkalomkor szeret inni: amikor ünnep van, és amikor nincs. – mondta, mire mindketten elnevettük magunkat, de ez sem tartott sokáig, ugyanis valaki fél testtel behajolt az ablakon, az én oldalamon, és a kezembe nyomott egy cetlit. Amikor kinyitottam és elolvastam, mi van ráírva, ránéztem.
- Mit csináljak én ott? – kihajtotta ismét a papírt, és a szövegre mutatott.
- Ez egy MotoCross pálya, lesz ott egy versenyem, örülnék, ha eljönnél. Ma délután ötkor. – értetlen fejjel néztem rá.

- Mégis miért mennék?
- Mert a pasid is ott lesz… mint versenyző. – mondta, és már ki is hajolt az ablakon, majd sietve távozott. Hogy mi? Chris, mint MotoCross versenyző? Azt tudtam, hogy tud motorozni, mert még régebben mondta nekem, de azt nem akarom elhinni, hogy még versenyezni is fog. De… egyáltalán hinnem kellene Scott-nak? Lehet, hogy csak ezzel akar odacsalogatni, de mi van akkor, ha nem? Ezt muszáj megtudnom.
Kikerestem a névjegyzékből Chris számát, és már hívtam is. Egy csöngés, kettő, három és… kinyomta. Mi folyik itt? Mondtam neki, hogy majd visszahívom, erre kinyomja?
- Várj, én még csak most térek magamhoz… - fogta meg a vállam Emily – Chris, mint MotoCross versenyző? Ez... letaglózó hír volt. – bólogatva meredt a távolba, majd megrázva a fejét ismét rám nézett. – Te hiszel neki? Mert ez kicsit hihetetlen. – húzta fél oldalra a száját.
- Nem tudom, mit higgyek el neki, és mit ne. De ha ez mégis igaz, nekem látnom kell Chris-t, miközben versenyzik. Támogatni akarom.
- Akkor veled tartok. – mosolyodott el.
Éppen időben érkezett meg az autómentő, egy időben apával. Igaz, ő a céges kocsival jött, de legalább azzal haza tud minket szállítani. – Lányok, ennyire meleg van? Mi történt az ajtóval? – tárta szét a karját apa, úgy sétált oda hozzánk. – Emily… - szólította meg – nyugodtan mesélhetitek.
- Az a kocsi ott – mutatott nővérem Aaron-ék autójára – levitte az ajtót, ugyanis egy barom bevágott elé, ők pedig elrántották a kormányt, nehogy karambolozzanak. Persze az a barom rögtön elhajtott, mi pedig így maradtunk, de megállapodtuk abban, hogy a biztosító majd fizeti. – fejezte be egy bólintással, majd Aaron-re nézett, aki kacsintva köszönte meg neki a „mentőakciót”.

- Hát ez… remek. De nektek nem esett semmi bajotok? – nézett végig rajtunk gyorsan, majd tekintete megállapodott a kézfejemen.
- Be akartam hajtan addig is az ajtót, de pont akkor jött az autó. Semmi komoly, csak horzsolás. – nézegettem a sebet, és megállapítottam, hogy tényleg csak egy hajszálon múlt, és simán eltörte volna a csuklóm.

Hazaérve átöltöztünk, majd a nővérem tanácsára lefertőtlenítettem a kézfejemet, ugyanis egy nagyon nagy seb keletkezett rajta, ami biztosan elfertőzik. Em még kötszert is akart rá tenni, de hogy az mégis mi a fenének, fogalmam sincs.
Fél öt lehetett, amikor elkészültünk, majd amikor apa visszaért az irodába – megjegyzem, alig egy órát, ha itthon volt – kölcsön adta a véges autót, de a lelkünkre kötötte, hogy erre most már tényleg vigyázzunk. Megígértük, hogy óvjuk akár az életünk árán is ezt a csoda-autót, ami ne mellesleg elég borzalmas volt, ugyanis nem benne klíma, és az ablaktörlő pedig nem működött. Akkor minek tartják? Teljesen felesleges…
Amint odaértünk, már láttuk is a MotoCross pályát, de volt egy bökkenő. Mégis hogy jutunk be oda? Ha nincs verseny, és senki nem akar gyakorolni, akkor becsukják a kapukat és az ajtót is, amin keresztül lehetne menni a jegyirodán. Kiszálltam a kocsiból, és közelebb mentem a kerítéshez, és egyértelmű volt, hogy mi a kapun nem fogunk bejutni, ugyanis nincs kulcsunk a lakathoz.
Hangos dudaszóra rezzentem össze, majd hátranézve megpillantottam Scott autóját. Önelégült vigyorral szállt ki, majd a zsebéből elővéve a kulcsot, sétált közelebb a lakathoz. Már meg sem kérdezem, honnan van. Pillanatok alatt kipattintotta a zárat, majd szélesre tárta a két vaskaput. A terepjárójával, aminek a hátuljára volt fogatva a motor, behajtott, mi pedig visszaülve az autóba követtük őt. A parkolóban álltunk meg, és ismét kiszálltunk az autóból. Én visszaindultam volna a bejárathoz, hogy megnézzem, valóban jönni fog-e Chris, de mire elindultam volna, már be is hajtott. Ő a saját kocsijával, mögötte pedig Alexék szintén terepjáróval.
Leállította a járművet, és összevont szemöldökkel, motoros szerkóban szállt ki, miközben minket figyelt. Valószínűleg nem tudott arról, hogy én is jövök Emilyvel. Oda akartam menni, de Emily megfogta a kezem, és a kocsi mögé húzott.

- Bujtass el, kérlek! – nézett rám, majd néha ki-kipillantott az autó mögül a srácok felé.
- Mégis miért?
- Alex itt van, és nem akarok vele találkozni. – húzta el a száját. – Éppen elég cikis helyzetbe kerültem vele vasárnap, amikor találkoztam vele a kávézóban, de nem egyedül jött. Kiderült, hogy van barátnője, csak eddig távkapcsolatban éltek, de most a nyár végére idejött a csaj, így együtt vannak. Chh, és még hülyített engem a szemét. – vetett szúrós pillantásokat a fiúra. Megfogtam a kezét, és felhúztam.
- Ne butáskodj már! Ha valakinek ciki volt, akkor az nem más, mint ő. Elvégre ő hülyített téged, majd lebukott, nem? – mutattam rá a tényre, mire bólintott. – Na, látod! Csak… egy ideig szerintem ne beszélj vele. – adtam tanácsot.
- Ó, hidd el, nem akartam...
- Kate, te meg mit keresel itt? – jött oda hozzánk Chris… Alex társaságában. Em összeszűkített szemmel nézett rá, majd mintha nagyon érdekes lenne, a pályát kezdte tanulmányozni, aztán elindult, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Alex pedig utána, szuper.
- Öhm… meghívtak. – nyögtem ki a választ, mire összevonta a szemöldökét.
- Meghívtak? Kik?

(Ridin’ Dirty)

- Én. – lépett be a körünkbe Scott is, aki – mint mindig – most sem hiányzott. – Mondtam neki, hogy ma lesz egy versenyem, ahová te is hivatalos vagy, így gondolom miattad eljött. – vonta meg lazán a vállát, majd megfordult, és odasétált a motorjához. – De nyugi, nem mondtam semmit a mi kis fogadásunkról. – tényleg? De jó…
- Hogy mi? Milyen fogadás? – kérdeztem, mert éreztem, hogy itt valami nincs rendben.
- Nézd, el kell mondanom valamit ezzel a versennyel kapcsolatban. Igazából… - kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakították.
- Kezdhetünk, gyerekek? – kérdezte fennhangon Scott, majd a fejére húzta a bukósisakot, aztán a kezére a kesztyűket.
- Mennem kell, majd a verseny után mindent elmondok, oké? – fogta közre az arcom két kezével és megcsókolt.
- Rendben. Remélem, nyerni fogsz. – mosolyodtam el, mire ő komorabb lett.
- Én is. Nagyon. – megsimogatta a hajam, majd odasétált a motorjához, felvette a kesztyűt és a bukósisakot, ahogyan Scott tette az előbb, és a motort tolva mentek a rajtvonalhoz.
Annyira izgulok, de ugyanakkor félek is. Elvégre egy ilyen verseny nagyon veszélyes, sok baleset történt már hasonló versenyeken, nem akarom, hogy Chris-nek bármi baja essen.
Alex festék spray-el egy fehér csíkot fújt keresztül a földön, egyenesen a lelátó előtt. Kétszer ment át rajta, hogy vastagabb legyen, majd elszaladt a raktárba, ami furcsa mód nem volt kulcsra zárva, és kihozott onnan egy zászlót. Gondolom, majd lobogtatni fogja, amikor valamelyikük beér a célba.
A két fiú beállt a rajthoz, majd Alex elővett egy kézi kürtöt, a magasba emelte, és számolt.
- Oké, gyerekek, öt kör lesz! – kiáltotta - Számolok! Egy! Kettő! Három! – az utolsóra már hosszan nyomta meg a kürtöt, és a srácok egyszerre indultak meg.

Könnyű volt őket megkülönböztetni, Chris fehér motorral volt, fekete-fehér bőrcuccban, Scott zöld motorral és zöld ruhában díszelgett. Az első dombnál Scott ért fel először, de a másodiknál már Chris ugratott fel motorral a magasba elsőként. És így ment ez egészen a végéig. Amint áthajtottak a rajvonalon, megkezdve az utolsó kört, elkezdett szakadni az eső. Mondták, hogy a héten eső várható, de hogy ilyen hamar feljöjjön, arra senki nem számított. Alex, Kevin, Emily, Scott két barátja és én behúzódtunk egy fa alá, aminek elég dús lombja volt ahhoz, hogy megvédjen minket az esőtől. Az első dombnál, amire Chris elsőként hajtott rá, egy hatalmasat ugratott a motorral, és a levegőben akrobatázva a kormányra támaszkodva mindkét lábát a levegőbe emelte, hogy már szinte függőlegesen állt kézen. Hallottam, ahogy Emily a szája elé kapva elfojtott egy „úristen”-t, Alexék pedig nevetve, üvöltve és tapsolva szurkoltak neki. Hála az Égnek szerencsésen földet ért, és folytatta tovább a pályát. Akkor mosolyodtam el először, amikor Alex a fülembe suttogta, hogy „már csak 15 másodperc”, és itt még mindig Chris volt elől.
Alig volt hátra 100 méter, Alex már szalad is, hogy majd lobogtassa a zászlót, amikor… amikor minden leállt körülöttem.
Először még Emilyt öleltem át, annyira örültem, hogy Chris fog nyerni, aztán pedig mindenki meredt arccal, féltő tekintettel nézett a pályára. Alex majdnem kiejtette a telefonját a kezéből, amivel fel akarta venni a barátja győzelmét. A videó elkészült, csakhogy azon a célvonalon nem hajtott át senki sem. Hallottam egy csattanást, és már nem mertem hátra nézni. Reménykedtem, imádkoztam azért, hogy ne a fehér motor feküdjön összetörve a földön a vezetőjével együtt, de nem így lett.
Igaz, hogy nem mertem, mégis reflexből hátrafordultam, és akkor láttam, ahogy a motor ott fekszik a vizes homokban darabjaira hullva, Chris pedig pont a célvonal mellett alig fél méterre. Erőtlenül emelte fel a karjait, hogy levegye a bukósisakot a fejéről, majd felénk nézett, átfordult a hasára, így az egyik kezével rácsapott a célvonalra. Onnantól kezdve nem mozdult. Scott pont a szétesett motor előtt fékezett le.
Elsőként Alex ocsúdott fel, majd sorban mindegyikünk, és Chris felé szaladtunk. A torkomat a sírás fojtogatta, majdnem elcsúsztunk a vizes homokban, és amint odaértünk Chris-hez, én leguggoltam mellé, és szólongatni kezdtük. Nem szólalt, még csak meg sem mozdult. Kevin előkapta a telefonját, és hívta a mentőket, én pedig az arcát simogattam, ami tiszta sár volt a ruhájával együtt.
- Chris, szólalj meg, kérlek! – próbálkoztunk, szólongattuk, Alex hozott egy palack vizet, hogy attól talán felébred. Nyert, de mégis milyen áron?

Na, milyen lett? :) Most mindennél jobban kíváncsi vagyok a véleményeitekre, mert ilyen fejezetet nem igazán írtam még. :/
Mit gondoltok Chris édesapjának a betegségéről? Vajon ki fog gyógyulni, és tovább viheti a céget? Esetleg későn jöttek rá, hogy rákos?
Vajon Emily és Aaron között több is kialakulhat, vagy olyan baklövés lesz ez a próbálkozás is, mint amilyen az előző volt Alex-szel?
És végül... jól le lett írva a verseny? El lett kapkodva vagy éppen ellenkezőleg, túlcicóztam a leírást?
Naaagyon kíváncsi vagyok. :))
Még egyszer csók mindenkinek! <33

Részlet a 3. fejezetből...

Sziasztok! :)
Annyira, de annyira sajnálom, hogy ennyire elcsúszott a fejezet, és nem is fogok mentegetőzni, mert valóban csak az én hibám... remélem azrt nem pártoltatok el sokan mellőlem. :))
Itt a részlet a következő fejezetből, azt pedig hamarosan olvashatjátok. :)
Csókollak Titeket! <3

Cím: Harag

„- Tudsz motorozni?
- Persze. – vágtam rá egyből, ami hatalmas hiba volt.
- Nagyszerű…”
Tudhattam volna már rögtön a kérdéséből is, hogy miről fog szólni ez az egész, de akkor nem gondolkoztam. Ahogy sok helyzetben sem, és ebből lett a probléma.
Ha most visszamennék, és azt mondanám „Bocs, de mégsem megyek bele”, már rögtön megalázásként élném meg, ahogy kiröhög. Normális ember ilyenekkel nem foglalkozna, épeszű választ, azaz nemet mondott volna, és amint megitta volt azt a pohár vizet, majd szépen elsétált volna, de nem, nekem még szóba kellett elegyednem azzal a szeméttel csakis azért, hogy kiszedjem belőle, mit akar tőlem. És tessék, ez lett a vége, most benne vagyok egy fogadásban, jobban mondva versenyben. Ha nyerek, békén fog minket hagyni, és ez most minden vágyam, mert komolyan megérdemelnénk már egy kis nyugalmat Kate-tel. Ha viszont vesztek… arra még gondolni is rossz. Nem akarom, hogy elutazzanak ketten úgy, hogy Kate-nek még csak beleszólása sem lehet. – Ekkora barom nem lehetek! – kiáltottam, majd belerúgtam a kocsi gumijába.

2. fejezet - Fogadás

Sziasztok! :)

Nos, ha azt írom, hogy este, akkor nálam a késő estére kell gondolni, amit tényleg sajnálok. :/ A ma esti program miatt sajnos csak most tudtam befejezni. És ha az előző rövid volt, akkor ez még annál is rosszabb. Fél oldallal rövidebb, mint az első fejezet, de remélem, hogy össze fog gyűlni hat komment, amikor ugyanis hosszú fejezettel készülök majd Nektek. :)

Kellemes olvasást!

Csók <3

Reggel egy csipogó hangra riadtam fel. A mellettem fekvő férfi szintén. Álmos tekintettel nézett a telefonjára, majd végre kinyomta az ébresztőt.
- Reggel hat, aludj még nyugodtan. – mondta halkan, megsimítva a hajam, miközben ő kimászott az ágyból.
- Hova mész? – mormoltam a párnába, és felkönyökölve próbáltam felülni.
- Tudtommal apukád nemsokára megy dolgozni, a kocsim pedig a felhajtón áll. Nem hiszem, hogy örülne ennek. – felhúzta a cipőjét, előkereste a zsebéből a kulcsot, és ismét felém lépett.
- Igen, de nem is történt semmi. – ráztam meg a fejem, mire megcsókolt.
- Ne nekem magyarázd. – mosolyodott el, és már ki is ment az erkélyajtón, majd lemászott. Anyáék még nincsenek szerintem fent, használhatná az ajtót is. 

 

/Chris/

Ez a hazasunnyogás nem igazán az én stílusom, szóval mihamarabb fel kell majd függeszteni, ha nem szeretnék leesni az erkélyről, ami lássuk be, elég fájdalmas lenne, és még le is buknánk. Miután hazamentem, úgy döntöttem, hogy lepihenek még pár percre, mert tényleg elég fáradt voltam.
Abból a pár percből pontosan két és fél óra lett, így kilenckor kipihenten, de még kicsit fáradtan keltem fel. Tusolás és reggeli után még bementem az irodába, ahol apa dolgozott, mert behívatott magához. Nem tudtam, hogy mégis miért akarja, hogy bent legyek. Tulajdonképpen az utazást sem értettem, hogy miért volt rá szükség.

Pontban 10 órakor már be is értem az épületbe. Odamentem a recepciós hölgyhöz, aki már ismert engem, így mosolyogva tudatta velem, hogy apát az irodában találom, bár ezt valahogy sejtettem.
Benyitottam az ajtón, ahol apám éppen telefonált. 

- Persze, most fogom mondani neki. – itt hátrafordult, odament az asztala előtti székhez, és megveregette a támláját. – Én is remélem. Szia. – letette a telefont, és felém fordult. – Susan volt, délután itthon is lesz. – mutatott a telefonjára, majd letette, és helyet foglalt a székében, én is így tettem a sajátomban.
- Szóval, miért is kellett idejönnöm? – tértem rögtön a lényegre.
- Nos, igen. Tudod, mondtam neked, hogy az utazás lényegét is meg fogod érteni. Erről akartam veled beszélni. Azt hiszem, ez az egész pozícióátvétel-dolog hamarabb esne meg, mint gondoltuk. – dőlt hátra, és tekintetével azt fürkészte, hogy mit reagálok erre. Természetesen nem értettem, miért mondja ezt.
- Ez mit jelentsen?
- Délután mindent el fogok neked mondani, amikor Susan is jelen lesz, de addig is alá kellene írnod ezt a pár papírt… – tolt elém néhány lapot.
- Mik ezek? – emeltem fel egyet, és próbáltam a cím nélküli lapon keresni valami nyomra vezető szöveget, amiből megtudhatok valamit.
- Ez csak egy kis adminisztráció, semmi egyéb. Csak aláírod, miszerint jelen voltál, és minden rendben van. – támaszkodott az asztalra.
- Nem, semmi sincs rendben. Most azonnal mondd el, hogy mégis mi ez az egész! – csaptam le a papírokat a tollal együtt az asztalra. 

/Kate/

A reggeli futás után, ami nekem mára már rendszeressé vált, Emily rávett egy kis városnéző körútra. Ez nála leginkább a vásárlást jelentette, de furcsálltam, hogy nem álltunk meg egy olyan bolt előtt sem, ahol csak ruhákat lehetett volna kapni. Hiába kérdezgettem a tervéről, mindig csak annyit válaszolt, hogy szét akar nézni. Nem mintha eddig nem láttuk volna már vagy ezerszer a várost, főleg ugyanazokat a helyeket, amiken most mi végig mentünk. Szombat volt, így reménykedtem abban, hogy elmegyünk a park mellett, így be tudunk majd nézni a bazárba is. Szombatonként mindig van, akárcsak egy piac. Hasonlított rá, de itt leginkább édességeket, ékszereket, ajándéktárgyakat és gyerekeknek játékokat lehetett kapni. Még nagyon pici koromban is szerettem a sok csilingelő, színes holmik között mászkálni, és ez a tulajdonság, mármint a „nézelődés közben mászkálás” meg is maradt nálam.
Volt egy olyan stand, ahol csak brossokat lehetett kapni. Nem bírtam ki, hogy ne álljak meg a gyönyörűen csillogó ékszerek mellett, így megfogva Emily karját lassítottunk le, és mentünk közelebb. Az ottani eladó egy öreg néni volt, aki, amint meglátott minket, kedvesen mosolyogva invitált minket beljebb. Bementünk teljesen a sátor alá, ahol még több brosst szolgáltattak elénk. 

- Szeretnétek választani vagy ajánlhatok valamit? – ült vissza a székébe. Nem igazán szeretem, ha mások mondják meg nekem, mit válasszak vagy csináljak, de most mégis másképpen döntöttem.
- Tudna ajánlani valamit ehhez a blúzhoz? – mutattam a rajtam lévő fehér, gallérjánál fekete csipkés blúzra. A néni felvette a szemüvegét, és közelebb hajolva kezdte tanulmányozni a ruhámat, majd a brossokhoz fordult. Kiválasztott egy kék-ezüst színű, virág alakú brosst, ami pont illett a blúzomhoz és a sötétkék, csőszárú farmeremhez.
Ez idő alatt Emily is választott magának egy madarat ábrázoló brosst. Fizetés után tovább mentünk, és a további standoknál meg-megállva nézelődtünk. Nővéremtől kaptam ajándékba egy szivecskés karkötőt, aminek az okát nem igazán fejtette ki. Mindegy, attól függetlenül még örültem neki, nagyon is.
A vásár végén pedig, ami elmaradhatatlan, a törökméz. Nincs olyan bazár, ahonnan hiányozna ez a finomság. Természetesen mi is vettünk egy-egy táblával, és leütünk a járda melletti padhoz, hogy együnk belőle.
- Hmm, ez nagyon finom. – mondtam két falat között. Ropogós volt és édes, pont, amilyennek lennie kell, így imádtam én anno kiskoromban is.
- Az. Emlékszem, hogy mama mindig ilyesmiket tudott csinálni, általában ezért jártam át hozzá minden hétvégén. Az is megvan, amikor 13 évesen annyit ettél, hogy hányingered lett tőle. – amint kimondta, előtörtek az emlékek és a nevetőgörcs.
- Igen, de azt hiszem, hánytam is még aznap este. És ezen közben még nevettem is, szóval… - elhúztam a szám a nem éppen kellemes emlékre.
- Én pedig odakint fetrengtem a földön a fürdő előtt, mert olyan furcsa hangokat adtál ki, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül.  – a járdán páran megbámultak minket, amiért hajolgatva röhögünk a padon, kezünkben egy-egy darab törökmézzel. – De nem baj, szerintem megérte. – csitultunk el, és most már csak kuncogva folytattuk a beszélgetést. Milyen vicces ez a törökméz…

/Chris/

Lehet, hogy egyszer még idegbeteg leszek, de sajnos nem tudom másképpen felfogni azt, hogy apám nem akarja elmondani a problémáját. Miért mondta volna, hogy hamarosan át kell majd vennem a pozícióját a cégnél? Mit akart ezzel? Ha viccnek szánta, egyáltalán nem volt vicces. Mégis mi történhetett vele, amiért meghozta ezt a döntést? Elvégre szerette a munkáját, nagyon is, és több mint 7 éve a cég feje, nem tudom, most mi üthetett belé.
És még itt van ez a különös találkozó, amit egy ismeretlen ember szabott meg nekem. Kettőkor a kávézóban. Oké, de melyikben? Ezeregy van itt Jacksonville-ben, ne akarja, hogy pontban kettőkor mindenhol ott legyek. Mindegy, majd bemegyek valamelyikbe, mondjuk abba, amelyik a plázában van. Az a leghíresebb mindegyik közül, sokan járnak oda, majd ott megvárom, hátha ugyanarra gondoltunk.
Amint beértem a kiszemelt kávézóba, leültem a bárpulthoz, és rákönyökölve kezdtem végigmérni az embereket, hátha valamelyikük az érkezésemre felpattan, így megtudhatom, hogy ő keresett-e vagy sem.
- Hozhatok valamit? – jött oda hozzám Emily.
- Em, te mit keresel itt? – eléggé meglepődött a kérdésemen.
- Hát, tudod Chris, pénzt. Ugyanis itt dolgozom, bár azt hittem, hogy tudod. – biccentette oldalra a fejét, majd elkezdte törölgeti a pultot. – És te mi járatban vagy errefelé? Csak úgy, beugrottál egy kávéra?
- Nem, igazából találkozóm lenne… valakivel. – amint kimondtam, abbahagyta a törölgetést, és a pultra könyökölve hajolt közelebb.
- Titokban randizgatunk? Igen? – összeszűkítette a szemeit, már majdnem félni kezdtem a tekintetétől, de megrázva a fejem cáfoltam meg az előbbi állítását.
- Dehogyis. Mondjuk, azt beismerem, hogy fogalmam sincs a találka szervezőjének neméről, de majd kiderül. – elvettem az itallapot és tanulmányozni kezdtem. – Kérhetnék egy pohár vizet? – néztem fel végül.
- Persze. Mi az, leszokó félben vagy a kávéról? – kérdezte, miközben kitöltötte a pohárba a frissítő italt.
- Igen, sajnos nincs kedvem napokat fejfájással tölteni, ha nem iszok kávét. Kicsit nehéz lesz. – húztam el a szám. – De egyszer már sikerült. – néztem fel büszkén, visszagondolva arra az egy hónapra.
- Gratulálok. – bólintott elismerően. Letette elém a poharat, majd ledermedve állt előttem, miközben összevont szemöldökkel mögém nézett. – Az nem lehet… - lehelte.

- Mi van, Em? – kérdeztem, és megfordulva én is ledermedtem, de csak egy pillanatig. – Miért nem kopsz már le? – vetettem oda neki, mire mosolyogva leült a mellettem lévő bárszékbe.
- Én is örülök a találkozásnak. Egy kávét, légy szíves! – emelte fel a kezét, majd előkereste a pénztárcáját. Em közben fintorogva fordult a kávéfőzőhöz, hogy töltsön neki. Amíg nem érkezett meg az ital, nem is beszéltünk egymással.
- Tessék. – tette le morogva Em a kávét, majd elvette a pultra tett pénzt, és felé fordult. – Scott, elmondanád, miért vagy itt?
- Egy kávéért… jöttem. – mutatott a bögrére.
- Nem, nem a kávézóban, hanem Floridában.
- Nyaralni jöttem. – kortyolt bele a nedűbe, miközben Emily felvont szemöldökkel meredt rá.
- A nyár végén jössz nyaralni, pont Jacksonville-be? Ugyan már. – legyintett – Tudom, hogy nem emiatt vagy itt. – Scott már meg akart szólalni, de Em elhallgattatta. – Csak hagyd békén Kate-et. – ezzel a mondattal el is ment tőlünk.
- Szóval… - fordult felém – örülök, hogy ugyanarra a kávézóra gondoltunk. Igazából én még csak ezt a helyet ismerem, de tekintetbe véve az időt, amennyit itt fogok tölteni, lesz alkalmam bőven a város feltérképezésére. De beszéljünk az ittléted okáról. – kezdte, és ismét belekortyolt az italba. – Egy fogadásról lenne szó.
- Fogadás? – döbbenten néztem rá. Egy fogadás miatt hívott ide?
- Igen, de nem akármilyen fogadás. Ez félig egy verseny lenne. Először is szögezzük le: benne lennél vagy sem?
- Mi a tét? – kérdeztem, ami a legjobban érdekelt.
- Kate…

Bross: