10. fejezet - Válaszok

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet, ami szerintem elég összecsapott lett, és rövid is, kérlek Titeket, ezért ne haragudjatok rám, de a folytatást csak most este tudtam megírni. Nem tudom pontosan, mikor esz következő rész, de igyekszek megírni, és hozni minél előbb. :)
Addig is kérlek Titeket, hogy írjátok le, milyen lett, kíváncsi vagyok a véleményeitekre. ;)

Kellemes olvasást! :)
Csók <3

Még egy-két napig éreztem egy kisebb púpot a fejemen, ahogy beütöttem a betonba, de nem volt vészes. Emilyvel csütörtökön elmentünk a kávézóba ismét, ahol a tulajdonos közölte vele, hogy övé az állás. Délelőtt tíz órától délután négyig dolgozna ott, minden nap. Csak egy probléma van.
- Akkor nem tudsz majd hazavinni? – kérdeztem, miközben a pláza ajtaján beléptünk.
- Sajnos nem, hacsak nem tart a tanítás négyig. Utána érted mennék.
- Nem, nem húzhatom addig. Hazagyalogolnék, de 10 km-t nem tudnék, szóval… Mindegy, majd megoldom valahogy. – leültem a pulthoz, cappuccinot rendeltem, Emily pedig felvette a kötényét. Most csak az utolsó három órára jött be, úgymond „bemutatót tart”, hogyan fogja végezni a munkáját. Szerintem egész ügyes lesz.

Már a cappuccino felénél tartottam, közben olvasgattam a pultra kitett magazinok egyikét. A sok pletyka a sztárokról nem igazán érdekel, nem zavar különösebben az életük, nem vagyok ennek a híve. Az oké, hogy sztárok vannak a magazinban némi információval, de azt kicsit túlzásnak találom, ha például egy férfisztár egy másik nővel sétál, akkor már holtbiztos, hogy van köztük valami, az is lehet, hogy titokban már együtt vannak. Ez az a dolog, amit nagyon utálok. Mintha nekik nem lenne magánéletük. 

- Kate? – kérdezte egy lány leülve mellém.
- Layla? Szia! – szokásommá vált az idők során, hogy az embereket, akiket megkedveltem, megölelem. Igaz, Layla-t nem ismerem még olyan jól, de már a barátnőmnek tekintem.
- Rég láttalak, eltűntél. – mondta, miután a pincérrel tudatta, hogy mit szeretne inni.
- Voltunk itt egyszer, de nem nagyon nézelődtünk a városban.
- Mert a munkádon kívül nem nagyon foglalkozol semmivel sem. – jött oda hozzánk Emily, kihozva Layla-nak a banános koktélját.
- Munkahely? Na, és hol? Mesélj csak. – mondta izgatottan, belekortyolva egyet az italába.
- Nem igazi munkahely, de… - mondtam volna tovább, de Emily félbeszakított.
- De nagyon tetszik neki. Egy kislányt tanít, apa főnökének a lányát, és nem hiszed el, van ott még valaki, aki különösen bejön Kate-nek. – Mi? Bejönne nekem Chris? Nem hiszem. Nekem ne nagyon kombináljon.
- És ki az a különleges srác? – mindent sejtve fordult ismét felém.
- Chris Clane. – mondtam, mire igazán meglepődött, de nem az a tipikus „nem-tudom-kiről-beszélsz” arcot vágott. – Talán ismered? – vontam fel a szemöldököm, várva kíváncsian a válaszát.
- Hát, mondhatni. – ezzel nem jutottam előre – Régről ismerem. De nem érdekes. És neked komolyan tetszik, mi? Ami igaz, az igaz, nagyon helyes srác. – akkor csak én találom unszimpatikusnak?

- Kicsit se találom helyesnek. Arrogáns bunkó, flegmán beszél, komolyan, mint aki lenéz minket, pedig kicsit se különb, mint mi. De nem szeretnék erről beszélni. – tértem ki a kérdések hada elől, amiket Layla még feltett volna nekem. – Nekem mennem kéne, mindjárt fél kettő.
- De Kate, nem tudlak elvinni. Tudod, munka. – mutatott át a válla mögött.
- Akkor hogy jutok oda?
- Majd én, elviszlek. – ajánlkozott Layla. – Tavasz óta megvan a jogsim. Nyugi, nem fogunk karambolozni.

- De jó. – mosolyogtam. – Menjünk akkor. Ha végeztem, majd hazagyalogolok. – elköszöntem Emilytől, majd elindultunk. Layla mesélte nekem, hogy csak tavasszal tehette le a vizsgát, mert 18 éves kora előtt akarta, de a nyárra már muszáj volt neki a jogsi, hogy bárhova el tudjon menni a városban, ne mindig a bátyja segítségét kérje. Most ez kapóra jött, hálás is vagyok neki emiatt. – Itt balra. – mutattam le az utcára, ahol Chris-szék laknak.

- Tudom. – mondta egyszerűen. Honnan tudja? Igaz, ez egy hülye kérdés, hiszen azt mondta, régről ismeri. Eléjük érve Chris gyalogolt felfele a lépcsőn, az ajtó csapódására megfordult, majd intett, mire Layla elmosolyodott és visszaintegetett. Ez fura volt, mindegy. Megköszöntem a fuvart, azzal be is mentem a kapun.
- Már megint itt? – kérdezte vigyorogva Chris. Jól indul.
- Igen, neked is, szia. – mondtam, majd a nyitott ajtón besétáltam. – Lily ugye itthon van? – kérdeztem, mert csak Alexet és Kevint láttam a nappaliban TV-ztek, de Lily sehol nem volt.
- Hé, Kate! Üdv újra itt! - fordult meg Alex a kanapén. – ezen kénytelen-kelletlen elmosolyodtam, és szavak helyett csak intettem neki.
- Apa nem mondta? Félrelépett a lépcsőn, és valószínű, hogy eltört a bokája. Ha nem, akkor csak megrepedt, de sírt is, szóval szerintem az előbbire tippelek. Bementek a kórházba. – sajnálom szegényt.
- Ó, értem. Mondd meg neki, hogy jobbulást kívánok. Akkor én megyek is. – mondtam, majd indultam, de megfogta a karomat.
- És hogy mész haza? – kérdezte. Tényleg, el is felejtettem.
- Majd busszal. – mire kimondtam, nevetni kezdett. Igen, ez nagyon vicces volt.
- Itt drága Kate nincs busz. – most már csak kuncogott magában, mire Alexék is felénk fordultak. – Ugye, srácok? – kérdezte, mire hevesen bólogatni kezdtek.
- Akkor telefonálnom kell. – elővettem a telefont, és felhívtam Emilyt. Pár kicsengés után fel is vette.

- Szia, mondd gyorsan, nem lenne szabad telefonálnom! – hadarta el gyorsan.
- Biztos nem tudsz értem jönni? – kérdeztem reménykedve.
- Sajnos nem. Most nem engednek el a munkából, mert sokan vannak, még 10 percre sem. Igaz nem 10 perc lenne az út, de mindegy. „Emily, gyere már, turmixolj!” – hallottam a távolból egy hangot a vonal másik végén – Megyek! Kate, le kell tennem, majd beszélünk, szia! – ezzel le is tette. Most mégis hogy jutok haza? És mintha ezt a költői kérdést hangosan tettem volna fel, Chris válaszolt is.
- Majd én, hazaviszlek. Gyere. – mondta, elvéve a slusszkulcsot a szekrényről.
- Nem megyek veled. Inkább hazagyalogolok. – mondtam. Felkaptam a táskámat és már siettem is az ajtóhoz. Amint ki akartam lépni, Chris lépett elém, és becsukta az ajtót.
- Nem hiszem, hogy több mint 10 km-t gyalogolnál. Próbálom megérteni, miért utálsz ennyire, de egyszer majd sikerül. Gyerünk. – muszáj beleegyeznem. Beszálltunk a kocsiba, majd gázt adott.
- Kösd be magad! – adta ki a parancsot, míg ő is így tett.
- Ennyire borzalmasan vezetsz, hogy öv kell a biztonságomért? – kérdeztem, némi gúnnyal a hangomban. Felvont szemöldökkel nagyokat pislogott, majd megelégelve makacsságomat, átnyúlt a másik oldalamra, és bekapcsolta az övemet, aztán elindultunk. – Köszönöm, nem tudtam, hogy aggódsz értem. – most bezzeg figyelt az útra.

- Nem is, csak helyetted kellene fizetnem a bíráságot.

- Kedves vagy. – én is az útra koncentráltam.
- Legalább annyira, mint te. Mondanád a címet? – nem messze lakom. Mindegy.
- Persze! Atlantic Beach, 6th Street. Onnan pedig megtalálom a házunkat. – megálltunk, mert a lámpa pirosra váltott. Lefékezett, majd felém fordult.
- Már csak egy kérdésem lenne. Miért utálsz ennyire? – hát, nem éppen erre számítottam. Ennyire látszik? Habár, úgy érzem, hogy egy költői kérdést tettem fel most.
- Nem utállak – szólni akart, de folytattam – de nem is kedvellek, szóval…
- Szóval?
- Azt mondtad, hogy már csak egy kérdésed van. Megvolt, most inkább az utat nézd, mert már átvált a lámpa. – szem forgatva nézett ismét előre. Lehet, hogy most megfojtana legszívesebben, de nem érdekel, voltak olyanok, akik éreztek már így. Röpke 10 perc alatt haza is értünk, elég csendesen telt az utunk, a lámpa óta nem is beszéltünk egymással, mindketten az utat kémleltük. Megérkeztünk a ház elé, ki akartam szállni, de még fúrta valami az oldalamat, ezért megkérdeztem.

- Erre tényleg nincs busz? – elmosolyodott, majd válaszolt.
- Dehogynem, de most egy órát szobroztál volna kint? 

- Honnan tudod, hogy csak egy óra múlva jött volna ismét?
- Kevin és Alex is busszal jöttek most, mert az autójuk szervizben van. Többször is jöttek így, különben is, közel van a buszmegálló, és hidd el, mentem már busszal. Kétszer is. – mutatta ujjával a kettes számot, amin elnevettem magam.
- Ez szemétség volt, de azért köszönöm, hogy hazahoztál. – kiszálltam az autóból, de utánam szólt.
- Bármikor örömmel hazahozlak, de ne szokj hozzá, nem vagyok ilyen kedves! – mondta, majd intett, és el is hajtott.