9 fejezet - "Ártatlan" kis program

Sziasztok!
Meghoztam a 9. fejezetet, ami szerintem olyan... minden lett. Mármint jó is rossz is, lapos is, de azért vannak benne események, mindegy, ezt majd ti eldöntitek! :)
És már megint vasárnap van... ezt csak úgy megemlítettem, mellékes hírként, aminek nem nagyon örülök.
Kellemes olvasást és jó komizást! :)
Puszii

A boltban rengeteg ruha volt, szinte minden alkalomra, mi azonban a koktélruhákhoz mentünk. Emily már igazi jártas volt a boltban, a legszebb – és szerintem a legdrágább – ruhákhoz vezetett engem. Mutatott nekem egy gyönyörű kék-fehér koktélruhát, valóban nagyon szép volt, főleg az övé. Magának egy fehéret nézett ki fekete csíkkal a ruha alján, és a felsőrésznél.
- És az árcédula? – kérdeztem, amivel szerintem el is rontottam a kedvét.
- Miért mindig ezt nézed? Komolyan rosszabb vagy már, mint anya. Különben is két ruha és két maszk után kapunk engedményt is. 20%-ot, ami elég szép.

- Hát ez remek. és a maszk? – kérdésemre válaszként odahúzott az egyik polchoz, ahol szebbnél-szebb maszkokat sorakoztattak fel. Rámutatott egy kékre és egy fehérre.
- Szóval madaraknak fogunk öltözni. – viccelődtem célozva ezzel a maszkokra ragasztott tollakra.
- Haha, nagyon vicces. Gyönyörűek ezek a maszkok, és nem fogsz nekem ellenkezni, felveszed a ruhával együtt, nincs vita. – mondta halál komolyan.
- Az sem biztos, hogy elmegyek. Chris is megy, szóval nem lesz sok kedvem nézni a sok ökörködést.
- Szerintem nyilvános rendezvényen tudnak viselkedni. Nem hinném, hogy olyanok lesznek majd, mint a kis 10 évesek. De, honnan is tudod, hogy majd ott lesz Chris a bálban? – felvont szemöldökkel fordult felém, kezében a nekem szánt maszkkal.

- Mert hallotta, hogy az álarcosbálról beszélünk, és így szépen magyarázta nekem, hogy úgysem fogom tudni visszautasítani az ajánlatát. Na persze.
- És mi az ajánlat?
- Azt mondta, hogy elkísér. Nem is kértem meg rá, és nem is fogom. Inkább kihagyom ezt a partit. Majd ha később rendeznek egy ilyet, arra elmegyek. – mondtam, és letettem az asztalra a maszkot, a ruhát pedig visszaakasztottam a fogasra.
- Azt meg én nem fogom hagyni. Eljössz és kész. – Emilyvel nem nagyon lehet vitatkozni, erőszakkal, vagy a nélkül, de úgyis elhurcol majd a bálba. 

Mivel még nem akartuk kikölcsönözni a ruhákat, ezért megkértük az eladót, hogy ne engedje oda másnak, amiért persze fizetnünk kellett, de szerintem megérte.
- Szóval ott voltak Alexék is? – kérdezte, egy pillanatra elnézve az útról. Nem értettem, hogy jön ez ide.
- Igen, sajnos. – erre már nem felelt, ismét koncentrált a vezetésre.
- Szerinted elmehetnék én is pénteken veled? Nem tudok semmit sem csinálni, muszáj lekötnöm magam, amíg nem találok egy munkát itt.
- Igen, biztos az unaloműzés miatt akarsz eljönni velem. – heves ellenkezésbe akart kezdeni, de én csak legyintettem, jelezve, hogy úgysem tudna meggyőzni, ő pedig rám hagyta, tovább figyelt az útra. – Nem nézünk szét Jacksonvilleben? – vettem fel egy ötletet.
- Hát, mehetünk. Úgysincs semmi dolgunk otthon, nemde? – mosolygott. 

Jacksonville elég nagyváros, sok bolttal, ami két unatkozó lánynak tökéletes vásárlóhely. Bementünk a plázába, butikok tömkelege fogadott minket, így hát az elsővel kezdtünk. Még jó, hogy gyűjtögettem a pénzemet már egy ideje. Mint két őrült tini, úgy vetettük rá magunkat a ruhákra, én főként a cipőkre. A sok szandál, magassarkú, saru mind-mind arra vártak, hogy egyszer elviszi őket valaki. Nekem egy fehér saru tetszett meg nagyon, amit nem volt szívem otthagyni. Emily is vett egy sarut, de mellé még pár ruhát is, ahogy elnézem, ő is gyűjtötte a pénzt, amit most el is költ. Meglepő, de az összes boltban voltunk, mégis csak 2-2 táskával jöttünk ki. Legyűrni a fáradtságot, beültünk a plázában felépített kávézóba, ami okozott némi meglepetést. Egy négyszemélyes asztalhoz leültünk, a pult közelébe. A falra ki volt tűzve egy állásajánlat: pincérnőt keresnek. Rámutattam, jelezve Emilynek, ő is nézze meg. 

- Meg kellene kérdezni őket, hogy nem-e vennének fel. Ideiglenes munkának nekem tökéletesen megfelel. – mondta nővérem, majd felállt, és a pult felé tartott, én addig vártam, és keresgéltem egy számomra szimpatikus italt az étlapon. Végül is az energiaital mellett döntöttem, szükségem van egy kis felüdülésre. Kijött a pincér, felvette a rendelést, majd két energiaitallal tért vissza, az egyiket szembe velem tette le Emilynek, aki még mindig a tulajjal beszélt.

- Csak nem egyedül iszogatunk? – kérdezte a hátam mögül valaki. Megfordultam, és ismét egy nem kívánatos személy arcát láttam meg, mellette a két barátjával.
- Chris, nem is tudtam, hogy itt vagytok. – fordultam ismét előre, nem törődve a srácokkal. Nem is vártam kellemesebb meglepetést nem zavartatva magukat leültek az asztalhoz.
- Nem egyedül jöttem. – mondtam, de nem zavarta őket. „Emily, gyere, már kérlek, nem akarok egymagam velük lenni!” Könyörögtem magamban, ami hamarosan be is vált, nővérem lépett mellénk.

- Gyere Kate, indulnunk kell. – elvette az asztalról az energiaitalát, majd én is felálltam.
- Csajok, maradhatnátok! – kiabálta utánunk Alex, de nem törődtünk velük, elmentünk onnan. Nekem mindenhol össze kell futnom Chris-szel?

- Kate, remélem, emlékszel még az ígéretedre. – mutatott az épületekre, és tudtam, mire céloz.
- A fényképezőt is hoztam ám. – mondtam, majd kivéve a táskámból a legszebb épületeket fotóztam le, emléknek. A zebrán a lámpára vártunk, hogy váltson zöldre, engedve az indulásunkat. Amikor megtette, elindultunk, közben elraktam a fényképezőt a táskámba. Arra figyeltem fel, hogy Emily a nevemet kiáltja tőlem kicsit távolabb, majd amikor oldalra néztem, egy egyre közeledő kocsival találtam szembe magam.

Amikor kinyitottam a szemem, nővéremet láttam, ahogy aggódó tekintetével pásztázta arcomat, várva, hogy felkelek. Amint felébredtem, szorosan megölelt.
- Reméltem, hogy nem esett komolyabb bajod. Jól vagy? – még mindig ölelt.
- Azt hiszem. Mi történt? – felültem a padon, és megdöbbenve tapasztaltam, nem csak testvérem várta a felkelésemet. Alex, Kevin és Chris is mellettem voltak.
- Megálltál a zebrán, hogy elrakd a fényképeződet, de a lámpa közben pirosra váltott, és… - itt Chris félbeszakította, és tovább mesélte.
- Csak a lámpát néztem, a zebrán elvileg senki sem tartózkodhatott volna. Sajnálom.
- Elütöttél? – kérdeztem. Hangom egy oktávval magasabb volt.
- Csak majdnem. Épphogy meg tudtam állni, de te hátraestél. Még egyszer sajnálom. – jól esett a bocsánatkérés tőle, de ez most valóban nekem és a figyelmetlenségemnek volt köszönhető.

- Semmi bajom, de ez az én hibám.

- Hát, ha úgy nézzük… - kezdte ismét Chris, de Emily vállon ütötte, mire ő feljajdult. Még ilyenkor is szemét.
- Mindegy örülünk, hogy nem lett bajod. – most Alex szólalt meg – Elég nagy baj lett volna, ha elütünk valakit. – húzta el a száját.
- Köszi. – mondtam, majd felálltam. A fejemet biztos beütöttem, mert eléggé fájt. Lüktetett, és ez csak egyre erősebbé vált, hasított a fájdalom végig, az egész fejemen. Elhomályosodott minden, majd a lábamat, ami eddig tartott, nem éreztem tovább. A homályból sötétség lett, nem láttam senki és semmit, testem eldőlt a semmibe. 

~Emily~

Amikor felállt Kate a padról, megkönnyebbültem, hogy nem történt komolyabb baja, de ez mégsem volt igaz. Amint megfogta egyik kezével a fejét, elvesztette egyensúlyát és elájult. Majdnem hátraesett, de Kevin időben elkapta, majd visszafektette a padra. Hívtam a mentőket, akik perceken belül ki is érkeztek. Nem hiszem, hogy valami baja eshetett, hiszen nem ütötték el, de mégis, talán beverte a fejét az aszfaltba vagy… nem arra gondolni sem akarok. A mentőbe beültem, úgy vittek minket a kórházig. A srácok be akartak kísérni, de mondtam nekik, hogy nem muszáj, nem tudom, kocsival jönnek-e utánunk.

Kint vártam, amíg az orvos a teremben megvizsgálta, nincs komolyabb fizikai problémája, csak sokkot kapott. Nagyon megijedhetett, hogy elütik, nem is csodálkozom. Amíg vártam, hogy felkeljen, telefonáltam anyának, hisz’ ő még nem tudja, hol vagyunk, és nem akarom, hogy aggódjon a távollétünk miatt. Persze, hogy aggódott, mondtam neki, hogy nincs baj, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy apával idejönnek.
- Emily. – hallottam meg húgocskám hangját, aminek mindennél jobban örültem most.
- Itt vagyok. Látsz engem, Kate? – legyeztem meg a kezem a szeme előtt, és az, hogy felnézett rám, bebizonyította, hogy igen. Lát engem.
- Persze. A kocsit otthagytad?
- Most komolyan ezzel foglalkozol?
- Hát… igen, mert a kocsi is fontos. – nevetett. – Akkor hogy megyünk haza?
- Apáék jönnek be busszal, majd odaadom nekik a kulcsokat, nincs messze a pláza. De most ne törődj az autóval, fontosabb az, hogy jól vagy. Komolyan megijedtem. – ismét megöleltem.

~Kate~

Perceken belül anya és apa jöttek be az ajtón, mindketten megöleltek, majd kérdezgetni kezdtek. Mindent elmeséltünk, ami a pláza előtt történt.
- De ugye jól vagy, kicsim? – kérdezte anya.
- Persze, csak egy kicsit fáj a fejem, ezen kívül semmi bajom. – tudtam jól, miért ájultam el. A kis műszer, aminek a látásomat köszönhetem, elmozdult. Ezért láttam homályosan, ezért ájultam el ismét, de komolyabb nem történt, csak nem szabad elmozdulnia. Nagyon remélem, nem lesznek következményei.
Miután felkeltem, az orvos megvizsgált, aztán hazaengedett, de vigyáznom kell. Amíg kitöltöttünk néhány papírt és kimentünk a kórházból, apa gyorsan elszaladt az autóért. Ez a csodálatosnak ígérkező délután percek alatt így elromlott.