20. fejezet - Rég nem látott rokon

Sziasztok! :)
Megváltoztattam a fejezet előre kigondolt címét, ugyanis még nem akartam mindent összesűríteni egy fejezetben, így inkább a címnek kiírt dolog majd a következő fejezetekre tolódik.
Remélem tetszeni fog, az új szereplő képét már oldalt meg is találhatjátok!
Kellemes olvasást! :)
Csók <33

- Nem, nem, állítsd csak vissza a macskát! – próbáltam elvenni tőle, de nem adta. – Nem csak én használom a laptopot, tudhatnád.
- Miért? Most akkor senki nem fog a kis kapcsolatról tudni? Ezt te sem gondolhatod komolyan. Mindenkinek tudnia kell róla.
- Persze. – nevettem el magam – Ezt meg te nem gondolhatod komolyan. Na, de tényleg állítsd még vissza a macskát. Legalább egy hétig. Még semmi sem biztos…
- Mi? – vágott közbe. Ajjaj, ezt nem kellett volna. – Mi nem biztos? Ezt meg ne halljam! – emelte fel mutatóujját – Tudod mennyire vártam már, hogy összejöjjetek? Komolyan már én imádkoztam, hogy legyen már csók vagy puszi, vagy legalább egy ölelés, erre ti mindig össze tudtatok veszni valamin. Na, de most…! És még te azt mondod, hogy semmi sem biztos. Tudod milyen nehezen tudtam odaosonni, hogy egy jó kép legyen rólatok? – itt már csak mosolyogtam – Nem állítom vissza azt a macskát, maradtok ti háttérnek.
- Emily… - szóltam rá, és már előre éreztem, nem lesz könnyű meggyőzni. – Tudod, kb. fél nap telt el, és te már háttereket szerkesztetsz? Egy kicsit eltúlzod.
- Na, most olyan leszek, mint egy kis 12 éves. – mondta, és meg is tudtam, hogy mire: felpattant az ágyról, és gyorsan kikerülve engem, szaladt ki a laptopommal egyenesen a szobájába.

- Reménytelen vagy, Emily. – nevettem, miközben utána futottam. Mire odaértem az ajtajához, éppen bezárta azt, és hallottam, ahogy hangosan felnevet. – Emily, miért olyan nehéz neked átállítani legalább egy hétre a képet? Komolyan nem értelek. – ráztam meg a fejem, majd hátat fordítva az ajtónak, leültem az földre. Amint kényelmesen elhelyezkedtem, megéreztem, hogy eltűnik a hátam mögül a támasz, és hátradőlök, de valami megakadályozta ezt.
- Nesze! – nyomta a kezembe a laptopot, majd lement a lépcsőn.
- Akkor most megsértődtél? – kérdezte, utána kiabálva, de nem válaszolt. – Á, szóval már nem is szólsz hozzám, mi? Oké, én megvagyok! – amint felálltam, Emily jött fel ismét a lépcsőn, bement a szobámba, pár másodperc után kijött, felmutatva valamit.
- Bocsi, elfelejtettem a kártyát. – nem értem ilyenkor. Az egyik percben úgy tesz, mint aki megsértődött, a másikban pedig már normálisan is beszél velem. Fura egy lány, meg kell hagyni, de örömmel töltött el az, hogy visszaállította az eredeti hátteret.

/Chris/

Még most sem akarom elhinni, hogy sikerült. Sikerült meghódítanom Kate-et, igaz tovább tartott, mint gondoltam, de megérte. Ha azzal jön valaki, hogy még ma meg fogom csókolni Őt, akkor valószínű, hogy nem néztem volna normálisnak. Igaz, már barátok voltunk, de nekem ennyi nem lett volna elég. A barátság arról szólt volna, hogy elkísérem oda, ahova a többiekkel megy, nem foghatnám meg a kezét anélkül, hogy ne értené félre, nem ölelhetném meg úgy, hogy utána egy csókot is adnék neki. Végig kellene néznem azt, hogy más valaki közelében van, jól érzi magát vele, majd mástól kapná meg az első csókot. Mindezt féltékeny reagálás nélkül. Azt hiszem, ez teljes képtelenség lenne.
De teljesen felesleges ilyeneken gondolkodnom, hogy mi lett volna, ha… elvégre nem egy feltételezett jelenben vagyunk, hanem a valóságban, ahol Kate nekem már biztosan többet jelent, mint egy átlagos barát. Sokkal több a számomra, még ha ezt eddig nem is ismertem be. De miért nem? Már tudtam akkor, amikor a strandon megláttam a nővérével, amikor odamentem hozzá, és amikor pár percre kettesben voltunk. Akkor nem küldött el, nem bunkózott le, és rendesen beszélgetett velem, és végre jól éreztük magunkat.

- Benne vagy? – térített vissza a valóságba egy kérdés, ami pár pillanatig ismeretlen volt számomra. Feleszméltem a visszaemlékezésből, és a kérdező felé emeltem a tekintetem, akkor láttam meg Alexet.
- Hogy? – válasz helyett inkább csak értetlenül szegeztem neki egy kérdést, mire megforgatta a szemét, és Kevin felé fordult.
- Látod? Mondtam, hogy mostanában teljesen kikészíti az a csaj. Komolyan kezd már zavarni, hogy az se érdekel, miről beszélünk, ami jelen pillanatban fontos lenne, csak bámulsz magad elé, és képzelődsz. – ennyire látszott, hogy elkalandoztam?
- Oké, bocs, haver, csak elgondolkodtam valamin. Miről is volt szó? – próbáltam én is csatlakozni a beszélgetéshez, ha már este 9-kor egy bárpultnál ülünk. Egy nagy sóhaj után emlékeztetett a pár perccel elhangzott beszélgetésre, ami nekem teljesen kiesett.
- Szóval, azt beszéltük Kevinnel, hogy ma este becsajozunk. Elvégre itt is vannak páran, akik alkalmasak lennének, de megértjük, ha te máshol akarsz „vadászni”. – mutogatta az idézőjelet. Én csak örülni tudtam, hogy elgondolkodtam, elvégre miért kellene nekem becsajozni? Szingliként benne lennék, de így nem.
- Á, bocs, Alex, de most nincs kedvem ehhez. – utasítottam el, mire a homlokára csapott. – Mi az? – kérdeztem.

- Ugyan mi lenne? Nem volt kedved beállni a strandon röplabdázni a lányokhoz, a bálon is otthagytad a kívánkozó lehetőséget, most meg csak elutasítod a felvetett ötletemet? Most felteszek neked egy teljesen baráti kérdést, és őszintén válaszolj rá! – bólintottam, majd feltette a számomra talán legröhejesebb kérdést. – Nem kezdesz te bemelegedni? – őszintén ezt normálisabban is megkérdezhette volna, és még csodálkozik, hogy elröhögtem magam.
- De, biztos, sőt! De most komolyan, ezt te sem hiheted, pont rólam.
- Jól van, csak furcsa vagy. Elárulhatnád, hogy mi a bajod. – húzta el a száját.
- Úgyse vagy kíváncsi rá, főleg a magánéletemre. – mondtam. És ez mennyire igaz volt. Nem nagyon szoktunk hozzá, hogy egymásnak kiöntsük a szívünket, az olyan lányos dolog, nem szokásom.
Nem sokáig időzhettünk a pultnál, és egy-két óra után hazafelé vettük az utat, mert már le kellett váltanom az amúgy is túlórában dolgozó babysittert. Még jó, hogy megkértem erre a pár órára, hogy vigyázzon Lily-re. Oké, nem vagyok egy minta-testvér, de nem fogok miatta otthon ülni, és hallgatni a sok mesés hülyeséget. A kocsiban a srácok még el is voltak, egészen addig, amíg be nem állt a csend, ami felvetett Kevinben egy kérdést.

- Akkor most már elárulod, hogy miért nem akarsz becserkészni néhány csajt? – reméltem, hogy elkerülhetjük ezt a kérdést.
- Persze! – válaszoltam, majd ismét az utat néztem. Lehet, hogy most totál idiótának néztek engem, de nem érdekelt.
- És mégis mikor? – türelmetlenkedett Alex.
- Ja, hogy most? – tettem az ártatlant, mire csak bólogattak. – Oké… megcsókoltam Kate-et. – nyögtem ki, mire egyikükből sem jött ki egy árva hang sem, csak néztek rám. – Jesszusom, most úgy csináltok, mintha teljesen szerencsétlen lennék, és egy lányt sem csókoltam volna meg, Úristen. – oké, ez csak úgy kijött belőlem, de ne nézzenek már kis 5 évesnek, aki még a csók fogalmáról se tud.
- Jól van, bocs, haver, csak nem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar… sikerül becserkészned.
- Gratulálunk! – csapott a vállamra Kevin.
- Még süssetek sütit is, mert ilyen ügyes kisfiú voltam. – dünnyögtem az orrom alatt, ami látszólag eléggé hangos mormogásnak sikerült.
- Milyet kérsz, kisfiam, csokisat vagy diósat? – röhögött Kevin. De vicces. – És mégis mikor volt életed nagy szerelmével az első csók? – faggatott tovább.
- Ma. – a jókedv ragályos, én is elkezdtem nevetni, bár még nem tudom, hogy min.
Amint hazavittem a srácokat, én is hazamentem. A babysitter fáradtan állt fel a kanapéról, el is hiszem, hiszen már fél 11 volt. Tájékoztatott arról, hogy Lily már ágyban van, így kifizettem, majd távozott. Egy gyors zuhanyzás után próbáltam elaludni, de nem sikerült, túlságosan is fel voltam pörögve. A mai nap volt azt hiszem, az egyik legjobb. Gondolkodtam azon, hogy hova vihetném Kate-et holnap, de nem találtam ki semmit sem. Azonban a kissé hűvös zuhany segített, így eszembe is jutott egy jó ki hely. Igaz, nem túl fantáziadús, de mégis jó lesz, főleg akkor, ha naplemente lesz.

/Kate/

Zuhanyozás után befeküdtem az ágyba, és bekapcsoltam a TV-t, nem voltam álmos. Próbáltam 20 percen keresztül elaludni, de nem sikerült. Persze ilyenkor egy normális műsor sem megy, végül megálltam a TV Shop-s reklámoknál, már ha máson nem, akkor aludjak el legalább valamin. Amikor már az álomvilág határát készültem átlépni, egy hang rántott vissza a valóságba. A telefonom SMS-t jelzett. Pár másodperc telt el, míg kitisztult a látásom, megnyitottam az üzenetet anélkül, hogy elolvastam volna a feladó nevét. Olvasás közben önkéntelenül is elmosolyodtam.
„Szép jó estét, Szépségem! Remélem, még nem alszol, de ha igen, akkor elnézést, amiért felkeltettelek! ;) Ha tudnád milyen rossz abban a tudatban élni, hogy elutasítottad az ajánlatom, most itt vagyok egyedül, álmatlanul az ágyban. Holnap délután ott leszek Érted, és majd elviszlek valahova. Lehet nem fog ártani a fürdőruha sem, bár annak jobban örülnék, ha nem lenne, de… ;) Rólad fogok álmodni! Csókollak!” És vége. El sem hiszem, hogy ő sem alszik, akkor valószínű, hogy ő is olyan kedvében van, mint én. A telefonomat a mellettem lévő párnára tettem, elindítottam egy zenét, ami ez esetben Justin Timberlake „My Love” c. száma volt, majd mosolyogva próbáltam elaludni, ami perceken belül be is következett.

Reggel a szokásostól eltérően keltem, pontosabban az LMFAO-ra. Imádom őket, a Party Rock óta, így el is határoztam, hogy csengőhangnak állítom be a számukat. Pár másodperc után, amikor észhez tértem, hogy fel kellene venni a telefont, gyorsan felültem az ágyban, és lenyomtam a „fogadás” gombot. Egy kissé fáradt, de mosolygós hang fogadott.
- Jó reggelt! – szóval ő nem fekszik le hamar, és nem is alszik sokáig. Azt hiszem, valami nyögésszerű hangot adhattam ki, mire elnevette magát. – Én is örülök, hogy hallom a hangod.
- Jó reggelt! Megkaptam az SMS-t. Hova is kell fürdőruha? – kérdeztem, mire pár pillanatig elhallgatott, valószínű, hogy még felidézi az üzenetben leírt dolgokat.
- Hát… - nyújtotta el a magánhangzót – Az legyen meglepetés.
- Tele vagy titkokkal. Az enyémet már tudod, most te jössz. – mondtam, miközben kikászálódtam az ágyból, és kimentem, hogy megnézzem, kik vannak még itthon fél nyolckor.

- Azt hittem, hogy a lányok szeretik a titokzatos pasikat. Ezek szerint tévedtem? – a hálószobákban senki sincs, még Emily sem.
- Hát, ez általában fordítva van, vagy nem? – kérdésemre csak elnevette magát. Édesen, kisfiúsan nevetett, olyan aranyos lehetett most.
- Mi van rajtad? – kérdezte, már perverzebb hangulatban. Ajjaj, kezd felébredni.
- Ne, ne játszunk ilyet, Chris. – nevettem el magam. - Tudod, hogy ruhában vagyok, ugye?
- Így nem tudlak magam elé képzelni. Vagy várj, egy módon menni fog… - mondta, és kiesett pár másodperc, míg csendben voltunk, közben a többieket kerestem. Senki nem volt itthon.
De a hűtőn találtam egy üzenetet, miszerint Emily elment bevásárolni. Amint elolvastam a kis cetlit, kopogásra lettem figyelmes.
- Ha tudnád, most hogyan láttalak magam előtt. – sóhajtott fel.
- El tudom képzelni. – kinyitottam az ajtót, és egy ismerős ismeretlennel találtam szembe magam.
- Szia, Kate! – köszöntött mosolyogva. A hangja hallatán ismertem fel a személyt, akit már több mint 3 éve nem láttam, és már nagyon hiányzott. A bátyámat.
- Austin? – kérdeztem, mire mosolyogva bólintott.
- Várj, ki azaz Austin? – hallotta meg Chris hangját a telefonban. El is felejtettem, hogy a készüléket még mindig az arcomhoz tartom.

- Jaj, ne haragudj, Chris, de most mennem kell. Majd beszélünk, oké? – a választ nem vártam, meg letettem. A férfi még mindig az ajtóban állt, én pedig nevetve a nyakába borultam. – El sem hiszem, hogy itt vagy! Gyere be! – invitáltam be az ajtón. Egy bőröndöt húzott maga után, amit le is tett az előszobában.
- Tudom, hogy úgy volt megbeszélve a találka, hogy a jövő héten jövök, de még olcsóbbak voltak a jegyek. – nevetett. – Tényleg… kivel beszéltél te, hugi?  Chris, mi? – nem válaszoltam, csak mosolyogva elfordultam, hogy eltakarjam az arcom, ami máris pírba borult. – Basszus, vagy két hónapja jöttetek ide, és máris bepasiztál? Kérlek, mesélj! – mondta az utolsó mondatot elvékonyított hangon, ami belőlem is előhozta a nevetést.
- Sajnálom, de ez magánügy. Különben is, egy átlag testvért nem érdekelne, hogy most a húgának van-e barátja vagy sem.
- Én nem vagyok átlagos. – amint kimondta, felfedezőútra indult a lakásban. Mindegyik helyiségből csak az elismerő „hmm”-eket hallottam. – Szép kis, vagyis nagy lakás. Ideköltözök, jobb, mint a kollégium. Ott van akkora szoba, mint ez a konyha. – mutatott az említett helyre – ja, nem, még ettől is kisebb, két szoba akkora, mint ez a konyha.

- Akkor költözz vissza ide. Van még hely a számodra. Mondjuk, ott a nappali… - mutattam az utat. – A jacksonville-i egyetem neked nem jó? Ugyanaz, csak szebb környezetben. – karomat a mellkasom előtt kereszteztem össze, úgy mentem utána.
- Hé, ne sértegesd New York-ot, neked is tetszene. Nem akarsz eljönni velem? Hidd el, tök jó lenne. Nem fontolod meg, hogy visszajössz velem egy hétre esetleg, utána meg ismét élhetsz itt.
- Ezen még gondolkodnom kell. Amúgy anyáék tudnak róla, hogy idejöttél, vagy nekik is olyan meglepetés lesz, mint nekem? – visszaindult az előszobába a bőröndjéért, amit megfogva húzott be a nappaliba.
- Nem, ők is azt hitték, hogy csak a jövő héten jövök. Meglepetést akartam, és ez 25%-ban sikeres volt. De lenne egy elég fontos kérdésem: hol fogok aludni? – húzta el a száját.
- Nem tudom, mi a kanapéra gondoltunk neked helyet, ha nem akarsz a vendégszobában aludni. – amint kimondtam a „vendégszoba” szót, indult is fel a lépcső, ölébe véve a bőröndöt.
- És mi történt veled három év alatt, amíg nem voltam otthon? – kérdezte, leülve az ágyra.
- Hát, a legfontosabbat úgyis tudod. – bólintott – Azon kívül nem volt sok fontos dolog, csak egy: a műtét, aminek köszönhetően ismét látok. – húztam el a szám.
- Sajnálom, azt, ami történt, de legfőbbképpen azt, hogy nem voltam melletted úgy, mint Emily.
- Tudom, hogy miért nem voltál otthon, és meg is értem, ezt igazán nem kell sajnálnod. De inkább mesélj te! Neked biztosan izgisebb életed volt, főleg ott New York-ban. – mosolyodtam el.

/Chris/

Oké, lehet, hogy kezdek megőrülni, vagy tényleg egy srác nevét mondta? Austin? Nem, nem, biztosan csak egy rokon vagy egy régi barát. De akkor elmondhatta volna. És mi van, ha…? Nem! Abba kell hagynom ezt az egészet, nem leszek féltékeny, azt se tudom, hogy ki az a srác. Pontosan! Nem tudom, hogy ki ő, és roppant zavaró tud lenni. De meg kell bíznom Kate-ben, hiszen, ha együtt vagyunk, akkor csak nem fog… Na, ebből az egészből elég! Inkább magamnak kell megbizonyosodnom róla, hogy nem történik meg semmi abból, amire én gondoltam. Felálltam, elvettem a slusszkulcsot bepattantam az autóba, és úton is voltam A Wilson-házhoz. Ez a féltékenykedés fog az őrületbe kergetni, már érzem…