21. fejezet - Első randi I.

Sziasztok! :)
Ezer bocsánat a késésért, kicsit lemaradtam a fejezettel, de remélem, majd kárpótollak Titeket ezzel. :)
Különösebb hozzáfűznivalóm nincs, csak az, hogy kellemes olvasást! :)
Csók <3

Segítettem Austinnak kipakolni a cuccait a vendégszobába, legalábbis amit hozott magával. Az tény, hogy a férfiaknak nem nagyon kell sok holmi, hogy több napig is el tudjanak lakni bárhol is, és itt egy élő példa is. Amikor végeztünk a ruhák áthelyezésével a gardróbba, feltett nekem egy kérdést.
- Mondd csak, ha már olyan jól beilleszkedtetek ide, lenne kedved megmutatni a várost? Sok jót hallottam róla, a napfényes Florida sok jó csajjal, körül kell néznem. – ült le az ágyra, lelökve mellé az üres bőröndöt.
- Persze, örömmel, csak tudod, nem sok esélyed van arra, hogy barátnőt találj magadnak, ha mellettem sétálgatsz. Habár ez engem nem zavar, szóval persze, benne vagyok, körbevezetlek. – amint ezt kimondtam hallottuk, ahogy csapódik az ajtó, így mindketten lenéztünk az emeletről. Emily ment be a konyhába kezében két táskával.

- Van egy ötletem. Csinálj úgy, mintha kirabolnálak. – suttogta.
- Aha, és majd leüt. De ilyen szerelésben elég hiteles lesz. – néztem rajta végig, mire szemforgatást kaptam válaszként. – Oké, oké, húzz egy sapkát a fejedre, adok gyorsan egy kendőt. – mondtam, majd felsiettünk a szobába, hogy keressek neki egy fekete vagy legalábbis sötét színű kendőt, amivel eltakarhatja az arcát. Egy fekete sálnál állapodtunk meg, mivel nem volt más hasonló ruhadarabom. Felvette a fekete baseball sapkáját és egy napszemüveget, körbetekerte az arcát a kötött anyaggal, majd hátrafogva a kezem mentünk le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol Emily pakolt ki a táskából.
Amint meglátott minket, egy kiáltás közben ijedten dobta el a tejes dobozt, ami szétpukkanva érkezett a padlóra.

- Ide az összes pénzzel! – kiáltotta Austin. Nem kellett sok, hogy elnevessem magam Emily ijedt arcát látva. Tudom, hogy ez gonosz dolog, de olyan jót mulattam rajta.

- Kérem… - kezdte nővérem, mire nyitódott az ajtó. Mindhárman odanéztünk, a férfi pedig ledermedten állt az ajtóban, de nem esett ki, csak pár másodperc, amikor hallottam, hogy mögöttem pukkan valami: Emily egy serpenyővel leütötte Austint, aki egy feljajdulás közepette fordult felé.
- Basszus, erősebbet nem tudtál volna? – nővérem még pár másodpercig nézte a „betörőt”, nem értette, hogy mi folyik itt. Nem sokáig álltunk némán, ugyanis bátyám elnevette magát, mire láttam Emilyn, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot.
- Várj csak… - mondta, majd levette a sapkát és a kendőt Austin arcáról, aki egy széles mosollyal emelte le az napszemüveget. Emilybe, mint a villám, csapott a felismerés, boldogan ugrott bátyám nyakába. – Hogy tehettétek ezt velem? Komolyan a szívroham, na meg a sírás kerülgetett. Biztos a te ötleted volt. – mutatott rám. Meg akartam védeni magam ez ügyben, de apa – aki közben már odajött hozzánk - közbelépett.
- Hogy-hogy itt vagy, Austin? – kérdés közben megölelte őt. – Azt mondtad, hogy csak a jövő héten jössz.
- Igen, de inkább most akartam eljönni, úgyis nemsokára ünnepelni fogunk. – ünnepelni? Mégis mit ünnepelnénk? Erre a kérdésre meg is kaptam a választ, amikor sejtelmes mosollyal nézett rám. – Hugi… - nyújtotta el az utolsó betűt. – Nem írtál kívánságlistát?

- De, ami azt illeti, itt van az asztalon, szép hosszú lista, ha akarod, megveheted mindet, de nem apa hitelkártyájáról! – emeltem fel a kezem. – Mondtam, hogy nem kérek semmit. – tértem a lényegre.
- Ki mondta, hogy venni is akarunk neked valamit? Ugyan már, nem elég, hogy kieszel minket a vagyonunkból, még ajándékokat is akarsz? – nevette el magát Austin, mire vállba ütöttem. – Oké, ez fájt! – simogatta meg a „fájó” területet a vállán.
- Épp ez volt a célom. De apu, hogy-hogy hazajöttél? – fordultam felé.
- Igazából csak a papírokért jöttem haza, amit a nappali asztalán hagytam. Még reggel átfutottam a bevétel egy részét, de azt pont itthon hagytam, úgyhogy hazaugrottam érte, de már mennem is kell vissza. – mutatott az ajtó irányába.
- Oké, de apu, ne mondd el anyunak, hogy hazajöttem. Meglepetést akarok neki szerezni.
- Rendben, de azt hiszem, ezzel nem lesz gond. – mosolygott, majd a nappaliból felvéve a kezébe a papírokat, ki is lépett az ajtón.
- Még mindig utállak. – vágott sértődött arcot Emily, mire Austin kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Miért engem? Kate találta ki, őt hibáztasd! – mutatott rám.
- Aha, biztosan neki lesz ilyen hülye ötlete. Örülj, hogy nem akadt valami keményebb tárgy vagy tányér a kezembe. – mondandójára Austin csak nevetett, mire nővérem is megütötte, ezúttal ő a hasát. – Idióta. – megfordult, és a konyhába indult, hogy feltörölje a szétfolyt tejet a padlóról. Felmentem gyorsan a szobámba, hogy átvegyem a pizsamámat. Amint kikerestem a megfelelő ruhákat az eléggé fülledt napra, hallottam, ahogy valaki egyfolytában nyomja a csengőt. Mire lementem, Austin már ajtót is nyitott. 

/Chris/

Abba kell hagynom ezt a féltékenykedést. De mi van akkor, ha okkal támadt ilyen érzésem? Nem, nem ez hülyeség. Milyen kapcsolat lesz ez bizalom nélkül? Bízok Kate-ben, és ő is bízik bennem. Lehet, hogy vissza kellene fordulnom, hagyni az egészet, és nem gondolni rá, de ha már idáig eljöttem, nem megyek haza. Már csak egy utcányira vagyok a házuktól. Amint lefordultam, megkerestem a házat és leparkoltam. Kopogtam az ajtón, de nem nyitotta ki azt senki sem. 2 percig szobrozhattam ott, amikor megláttam a csengőt a falon. Ilyenkor érzem magam idiótának. Kissé idegesen nyomtam meg a gombot, de nem vettem le róla a kezem, ami hatással volt a bent lakókra, hiszen már ki is nyílt az ajtó, de nem Kate állt velem szemben. 
- Mi van, ráragadt az ujjad a csengőre? – kérdezte, kis fintorral az arcán, a küszöbön álló férfi, vagyis inkább srác. Nem lehet sokkal idősebb tőlem.
- Te ki vagy? – húztam össze a szemöldököm.
- Ezt én is kérdezhetném. Egyébként Austin. – nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.
- Öhm… Chris. – ráztam meg a felém nyújtott jobbot. Austin… igen, Kate ezt a nevet mondta a telefonba. De mégis ki ő? Ezután sem estünk komoly beszélgetésbe, csak néztünk egymásra, én leginkább csak méregettem, de ahogy elnéztem, ő is engem. Ki ez a srác? Miért van itt? Rokon vagy csak szimplán ismerős? Ha az utóbbi, akkor nagyon gyorsan beszélnem kell Kate-tel.
- Egyébként segíthetek valamiben? – kérdezte, megszakítva ezzel az elmélkedésemet. Mit mondjak? Azért jöttem, mert Kate a telefonban a te nevedet mondta, így a nagy féltékenység eluralkodott rajtam, tehát idejöttem leellenőrizni, hogy nem-e csal meg a barátnőm. Jobban belegondolva, ez elég nagy hülyeségnek hangzik, pedig igaz.
- Kate-et keresem. Itthon van? – ez meg milyen kérdés? Kb. 15 perce beszéltem vele, csak nem ment el. De sose tudni.

- Igen. – oké, kösz a választ. Most akkor mi van? Megtudtam, hogy itthon van, mondtam is, hogy őt keresem, de nem enged be?
- Egy haverja vagy? – jesszusom, ő az apja vagy mi?

- Hát… majdnem. – erre a két szóra csak összeszűkítette a szemét, majd ismét kérdezett.
- Netán a barátja? – mi folyik itt, már komolyan?
- Igen, miért? – kérdeztem már én is vissza, mert már kezdett elegem lenni a kérdezz-felelekből.
- Csak kérdeztem. – húzta el a száját. Már nem mondott semmit, csak állt velem szemben. Ilyenkor tűnődök el azon, hogy lehet, én nem vagyok normális. Tényleg vissza kellett volna fordulnom, és most kikerülhettem volna ezt a beszélgetést. – Mik a szándékaid vele?
- Mi van? – csúszott egy oktávot feljebb a hangom. Ez egy igazi beszélgetés vagy csak álmodom? Komolyan egy ismeretlen kérdi meg tőlem, hogy mik a szándékaim Kate-tel?
- Hát, ha a barátja vagy, arra gondoltam, jobb, ha tudsz arról, hogy nekem fontos Kate. Ha megbántod, tudod mi lesz. – húzta végig egyik ujját a nyakán. Oké, most már biztosan álmodom. 
- Hagyd már, Austin! – lökte félre az ajtóból Kate. – Szia! – köszönt, de én még mindig csak értetlenül néztem rájuk, vagyis inkább Austinra. – Gyere csak be. – fogta meg Kate a kezem, behúzva ezzel a házba. Szótlanul mentünk be kézen fogva a nappaliba. Leültünk a kanapéra, mellém Kate, a szemben elhelyezett mögé pedig Austin állt. – Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte barátnőm. Válaszolni akartam, de közbevágtak.
- Na, gyerekek én most elmentem, jó szórakozást! – kacsintott – Ó, és Kate! – fordult meg – Ne feledd, védekezni! – mondta vigyorogva, majd elhajolt egy felé közeledő párnától, és nevetve távozott.
- Ne haragudj a fogadtatásért, a bátyám kicsit… fura. – húzta el a száját.
- Hát inkább ijesztő. – nevettem el magam – Szóval ő a bátyád. Szerintem megkedvelt. – húztam el a szám.
- Igen, ez nála kivételesen azt jelenti. – nevetett ő is.

/Kate/

A nagy átöltözésből nem volt semmi, ugyanis meghallotta, hogy valaki rátámaszkodott a csengőre. Pizsamában mentem le a lépcsőn, úgy, hogy a vendégünk ne lásson meg, és beálltam az ajtó mögé. Egyből felismertem Chris hangját, amikor kérdezgette a bátyám. Ő a haverom vagy a barátom? Istenem, Austin, miért kell ilyennek lenned? Mondjuk, jobb, ha ilyen, minthogy depisen a szobába legyen zárkózva, de akkor is. Pont Chris előtt kellett megmutatnia, hogy ő szemét is tud lenni? Ahh, mindegy, de legalább bemutatkoztak egymásnak. Mik a szándékai Chris-nek velem? Bolond vagy, drága bátyám, csak nem érzed. Mondjuk az kár, hogy nem válaszolt Chris, pedig kíváncsi lettem volna rá. Na és a fenyegetés… azt tényleg nem kellett volna. Itt már nem bírtam tovább, tudtam, hogy úgyis elnevettem volna magam, a következőknél, így jobbnak láttam, ha közbelépek, mielőtt Chris elmegy. De vajon mi az oka annak, hogy idejött?
- Amúgy, miért jöttél? – kérdeztem, mert már feltűnően mérte végig a pizsamámat, am nem állt sok mindenből: egy rövidnadrág, és egy lenge pántos felső. Tudtam, hogy át kellett volna öltöznöm.
- Tessék? – eszmélt fel. – Ja, csak gondoltam eljövök.  – ne reméld, hogy ezt beveszem.
- És az igazi ok? – kérdésemre csak elnevette magát, de ne válaszolt. Úgyis kiderítem, nem marad titokban. – A telefonálás miatt? – ez is lehet egy indok az ittlétére, csak tapogatózok a sötétben.
- Nem, dehogyis. – tagadta, de ezt elég rosszul, szóval rá is jöttem.
- Féltékeny vagy? – mosolyogva kérdeztem tőle, mire kifújta a levegőt, és mélyen a szemembe nézett. Ne tegye ezt velem, a pillantása…

- Nem mondtad meg a bátyád nevét, szóval… - húzta el a száját. – De mindegy is, mert mennem kell. – pattant fel a kanapéról. Na, nem, ennyivel nem úszod meg!
- Nem, nem, nem, nem! – fogtam meg a kezét, visszahúzva őt. – Hallani akarom! Azért jöttél, mert féltékeny vagy?
- Úgyis tudod, ne kényszerítsd i belőlem. – féloldalas mosolyt varázsolt az arcára, ami elég volt arra, hogy megenyhüljek. Pasik, miért teszitek ezt?
- Oké, így is kielégítő választ kaptam. – mosolyogtam.
- De tényleg mennem kell, mielőtt még a korai távozás miatt nem ítélnek szobafogságra. – pimaszkodott.
- Ez gonosz volt.
- Tudom. Akkor délután már itt is vagyok érted, olyan 6 óra körül.
- De kérlek, áruld el hova megyünk. – kérleltem, habár tudtam, hogy úgysem fogja elárulni. Ahhoz már jól ismerem.
- Ki sem kell mondanom, hogy ezt miért nem tehetem. Na, szia! – adott egy puszit az arcomra, majd kiment.
Amint becsukódott az ajtó, Austin már le is jött a lépcsőn. Tuti, hogy hallgatózott, az rá vallana.
- Jaj, de romantikus volt, Istenem. És még féltékeny is! – tágra nyitotta szemeit, így csak egy röhejes arcot ért el vele, ami megnevettetett.
- Ne is mondj semmit, ő legalább nem hallgatózik úgy, mint te! – böktem vállba.

/17:35/

Oké, Chris nemsokára értem jön, ideje lezuhanyozni. Azt írta SMS-ben, hogy nem árt majd a fürdőruha. Akkor hova visz majd? Medencézni, a tengerpartra vagy valahova máshova? Elvileg, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Lehet, hogy hatással lesz rám, és a mondás igaz, mert valamikor tényleg olyan vagyok, mint egy öregasszony. Már megint badarságokon gondolkodok, foglalkoznék azzal, hogy vajon hova megyünk majd el. A medence és a tengerpart a legvalószínűbb, igaz, más nem nagyon jutott eszembe. Szolárium? Chris nem hiszem, hogy oda elmenne. A srácok többsége nem igazán szereti, bár lehet, hogy tévedek.
- Bejöhetek? – kopogott Emily pont akkor, amikor magam köré csavartam a törölközőt.
- Persze. – válaszom után már rögtön nyílt is az ajtó, és nővérem lépett be rajta, de az egyik kezét kint tartotta. – Mit hoztál? 

- Majd ha kijössz, meglátod. – mosolygott. Amint kiléptem, megláttam a fogason egy gyönyörű szép narancsszínű koktélruhát. – Ezt veszed fel ma! – kacsintott.
- De ez a tied, nem? – mutattam rá.
- És akkor már nem is adhatom oda neked, igaz? Ne butáskodj, gyorsan kapd csak fel! – utasított, én pedig eleget tettem a parancsának. Visszamentem a fürdőbe, a kikészített bikini felvétele után a csoda-ruhát is felvettem. A tükör elé állva végigsimítottam az oldalán, majd kiléptem. Nővérem mosolyogva mért végig.
- Gyönyörű vagy. – jelentette ki – Chris-nek el fog állni a lélegzete, ha meglát, az már biztos! A sminkkel hogy állsz?
- Még nem tudtam kigondolni, hogy milyen legyen. – húztam el a szám.
- Az sem baj, megoldom. – ez is beteljesült, egy gyönyörű, mégis egyszerű sminket varázsolt az arcomra.
- Remélem vízálló. – válaszként csak bólintott, miközben a hajamat próbálta felfogni kontyba. Most már mondhatom, hogy ő a stylistom. Amikor végeztünk, lementem a lépcsőn, ahol nővérem éppen ajtót nyitott.
- Szia, Chris, gyere csak be!
- Szia! Kate elkészült már? – lépett be az ajtón.
- Persze, nemsokára itt lesz. – nézett rám. Kimentem az előszobába, ahol Chris döbbent pillantásában találtam magam. Csodálva végigmért, majd megszólalt.
- Woaw, ez… gyönyörű vagy! – dicsért meg, mire Emily is mosolyogva rám nézett.
- Jó szórakozást! – mondta, és el is ment.
- Mehetünk? – kérdeztem, mert Chris még mindig szótlanul állt. Mondatomra feleszmélt.
- Persze. – a kezét nyújtotta, amit el is fogadtam, és azt összekulcsolva léptünk ki az ajtón.

Kate ruhája: