15. fejezet - A meglepetés

Sziasztok! :)

Karácsonyi ajándékként meghoztam a következő fejezetet, ami inkább egy beszélgetős rész lett, de azért remélem így is tetszeni fog nektek. Orchidée-nek és Dóry-nak köszönöm az őszinte szavakat, hogy elmondták nekem (amit amúgy is éreztem már :/), hogy nem lett egy fényes fejezet az előző. :/
Ehhez a részhez kellemes olvasást mindenkinek! :)
Csóók <33

Ha nem szeretem Christ, miért van egy olyan érzésem, mintha a szívem a torkomban dobogna, a könnyeim alig várják, hogy szabad utat kapjanak? A féltékenység nem léphet fel, ha nem is szeretem. Azonban arra, hogy a könnyeimet visszafojtsam, és erőt vegyek magamon az elinduláshoz, kevés volt az idő, Chris már tőlünk alig pár méterre volt.
- Sziasztok! – köszönt, majd kezet fogott Dannel. – Kate, mi a baj? – kérdezte, rám nézve. Mégis mit mondjak? Azt, hogy: Jaj, semmi csak féltékeny vagyok, mert más lány akaszkodik a nyakadba? Nem, ez hülyén jönne ki.
- Öhm, semmi. Minden rendben van, próbáljuk jól érezni magunkat mi is. Igaz? – néztem Dan-re.
- Ööö, nem. Beszéljétek meg! – mondta, majd elment mellőlem. Köszi, ezt megjegyeztem. Mit ne mondjak, ez… kínos volt. Visszanéztem Chrisre, aki értetlenül nézett rám, majd megszólalt.
- Kate, mondd el, mi a baj. Az, hogy mással táncolok? – az nem lehet, hogy hangosan gondolkoztam.
- Nem, dehogy, nincs semmi baj. Már vár téged a fekete Barbie. – mutattam hátra, ahol az említett lány csak állt minket nézve, és várta, hogy Chris visszamenjen hozzá. Hátat fordítottam, és elment onnan. Emily messzebb volt tőlem, ezért csak kérdőn nézett rám, de megráztam a fejem, és kimentem a Hotelból. Hogy lehetek ennyire… szerencsétlen? Csoda, hogy Chrisnek van hozzám türelme, én már rég otthagytam volna magam.
Leültem a járda mellett elhelyezett kis padra, és csak gondolkodtam, hogy mégis mi lett volna, ha nem jövök ki? Ha próbálom magam jól érezni Chris nélkül is? Ha leállok Dannel táncolni? Sok a kérdés, de ezeket már úgysem fogom tudni megválaszolni. 

- Bujkálsz? – szólalt meg mellőlem valaki, majd leült mellém.
- Lehetne egy kérdésem? –kérdezett pár perc néma csend után.
- Mondd csak. – tekintetemet a földről az arcára emeltem.
- Emlékszel, amikor még pár hete megkérdeztem, hogy miért utálsz, erre te azt válaszoltad, hogy csak nem kedvelsz, de az okát már nem mondtad meg. Most elmondanád? – most mégis mit mondjak neki? Bár ha jobban belegondolok, az okát valójában én magam sem tudom.
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. – felálltam, de megfogta a kezem és visszahúzott maga mellé.
- Meg szeretném tudni.
- De mégis miért akarod ennyire? A legtöbb ember fél az igazságtól, te pedig azt akarod, hogy mondjam meg?
- Igen. De látod? Amint rákérdezek, olyan támadó leszel, próbálod terelni a témát. Miért nem mondod inkább ki?
- Csak… - vesztésre állok, ebben az esetben az egyszavas mondatok a legmegfelelőbbek.
- Nem csak, mondd ki! – parancsolta már kicsit hangosabban.
- Nem! – felálltam, és elmentem a hotel elől. Küldtem Emilynek egy SMS-t, hogy otthon leszek. Igaz, több mint 10 km-t fogok gyalogolni, nem baj, este van, kellemes, langyos a levegő, jót fog tenni ez a kis séta.

Azt hiszem, kb. 100 métert gyalogolhattam, amikor valaki leszólított.
- Gyere már, elviszlek! – jött mellém Chris az autójával.
- Inkább gyalogolok. – válaszoltam mogorván, majd sietősebbre vettem a tempót.
- Rendben. – ezzel előrement a kocsival, leparkolt az út szélén, majd kiszállt belőle és felém tartott.
- Biztos nem ülsz be az autómba?
- Igen, biztos. – feleltem mogorván, majd gyorsabban kezdtem sétálni, hogy kikerüljem.
- Oké, akkor gyalogoljunk. Este van, nem engedlek haza egyedül.
- És mi lesz a kocsiddal? – mutattam az említett járműre.
- Lecsuktam. – mondta, mikor a jármű mellé értünk, ami a hátsó lámpák felvillanásával jelezte, hogy lecsukták. – Csak nem fogják ellopni. Ha igen, akkor megszívtam. Szóval, hol is tartottunk?
- Éppen meg akartam kérdezni tőled, hogy miért vagy mindig mellettem?
- Most legyek mögötted? Örömmel. – ezzel mögém került, a lábait egy időben rakta az enyémekkel.
- Komolyan. – mosolyogva ismét mellém jött. 

- Nem tudom. Azt hiszem, kedvellek. – erre a mondatára megtorpantam, a lábaim nem engedtek, nem mozdultak, én pedig felvont szemöldökkel, meglepett arccal néztem, ahogy Chris is megfordul.
- Jól vagy? Most ezen miért lepődtél meg? Ahogy láttam, Daniel is kedvel téged.
- Őt most hagyd ki ebből, különben is, te hol találkoztál vele, hogy ismerted a moziban és a bálon is?
- Amikor elmentem a kávézóba, akkor beszélgetett Emilyvel, és még találkoztam vele párszor. Mindegy, a légkörömet különben nem zavarja, tőlem lehetsz vele.
- Ó, köszi, hogy megengeded. De mondd csak, nem vagy te féltékeny? – gondoltam, kicsit viccelődök vele.

- Mi? – hangja egy oktávval feljebb csúszott. – Dehogyis. Miért lennék féltékeny?
- Hát, ha már kedvelsz, gondoltam, nem lenne meglepő…
- Na, de nem úgy. Csak, mint egy rendes barátot lehet kedvelni. Miért? Te szeretnéd, ha máshogy kedvelnélek?
- Ahh, dehogyis. – na, ez sem félreérthető.
- De nem is nálad tartottunk. Szóval, miért nem kedveltél?
- Istenem. Miért akarod ennyire megtudni?
- Azért, mert ha tudok, akkor még változtatok rajta. És azért, mert olyan jóban voltunk, és az a… veszekedés még rátett egy lapáttal.
- Nézd, igazából az okát még én magam sem tudom, csak… hát nem tudom. – most gondolom értelmes mondatok tömkelege fog előtörni belőlem.
- Szóval alaptalanul nem kedveltél. De ezt nehezen tudom elhinni. Az igazi okát szeretném hallani. Addig úgyse foglak békén hagyni, és engem is piszkál.

- Ez az igazi ok. – kicsit megdöntötte a fejét, jelezve, nem hiszi el. – Rendben, de ne feledd, te akartad. Szóval, amikor először mentem hozzátok, hogy tanítsam Lily-t, olyan lekezelően köszöntöttél minket, hogy már akkor kialakult bennem az a kép rólad, hogy ilyen vagy, és ez meg is maradt. Ami még rátett egy lapáttal, azaz, hogy foghegyről odavetettél nekem néhány mondatot, azt is bunkó módon. A legjobb pedig a medencés incidens utáni jelent volt, amikor elcsúsztam a padlón, és ti meg nevettetek, ami már szinte hangtalan tátogásba ment át.

- Hé, ott te is kinevettél volna engem.
- Az nem olyan biztos. Lehet nevettem volna, de nem úgy, hogy már szinte hang sem jött ki a torkomon. Alex is majdnem a földön volt. Akkor persze udvariasságból felém nyújtottad a kezedet, hogy segíteni akarsz, de inkább nem fogadtam el.
- Igen, erre kíváncsi lennék, hogy miért nem?
- Felidegesített az, hogy aznap másodszor estem el, és elég kínos helyzetbe kerültem mindenki előtt, és még Alexék is ott voltak. Meg amúgy sem szerettem más segítséget kérni, akkor meg főleg a tiédet nem. 

- Értem. Szóval, tényleg bunkónak tűntem? Nem akartam az lenni, csak amikor először megláttalak, még ismeretlen voltál a számomra, és gondoltam, hogy mivel a húgomat fogod tanítani, sokat fogunk találkozni. Nem akartalak közelebb engedni magamhoz, mint amennyire kellene.
- És ezért inkább taszítottál…
- Igen, mert ha a kelleténél jobban is megkedvellek… féltem ettől. De igazad van, hanyagoljuk a témát.
- Persze, most, hogy már én is kérdezhetnék, akkor rögtön: „Hagyjuk a témát.”. – próbáltam utánozni a hangját, de elég bénára sikerült, amit ő egy kisebb kuncogással toldott meg.
- Most már visszajössz a kocsihoz? – fogta meg a kezem, ezzel megállítva maga előtt.
- Annyira tudtam, hogy erre megy ki a játék! – vállba ütöttem, ő azonban még mindig mosolyogva nézett, várta a válaszomat – Persze, menjünk. – adtam be a derekam, de igazság szerint nem volt kedvem gyalogolni. Jacksonville-től kicsit messze van a házunk. Nem gyalogoltunk gyorsan, így nagyon messzire sem jutottunk.
- Ki ér oda előbb? – meg sem várva a választ futott előre.
- Persze, könnyebb, nem te vagy magassarkúban! – kiabáltam utána, miközben gyorsan levettem a cipőmet, és mezítláb futottam én is utána. Pár méter választott el minket, mégis ő győzött. A gyors futástól kapkodta a levegőt, így nyitotta ki az autót, majd beültünk egymás mellé.
- A vesztes fizet egy kólát.
- Oké, legközelebb odaadom neked a cipőmet, próbálj meg benne futni. – az egyik legrosszabb tulajdonság bennem is megvan: nem szeretek veszíteni.
- De levetted, úgyhogy ezt érvénytelenítjük. De legközelebb adok neked 20 másodperc előnyt, úgy talán nyerhetsz.

- Nagyon vicces. – vállba böktem, majd elindultunk. – De tényleg jól esne most egy kóla.
- Akkor megállunk a kávézónál, ha nyitva van még. Utána meg elmegyünk valahova. – látta, hogy veszem elő a pénztárcámat, ezért hozzátette. -  Most ugye viccelsz? Kérdezte, mire érdeklődve néztem fel rá. - Természetesen én fizetek.
- Azt nem engedem. – ellenkeztem, hisz’ sosem engedtem, hogy más fizessen helyettem, csak ha valamilyen kisebb verseny tartottunk, amin vesztettem.
- Akkor nem iszunk. – vágta rá egyből.
- Megvagyok nélküle. – rákontráztam, de láttam, hogy makacsságomat nem tűri sokáig.
- De makacs vagy. Mindegy, akkor is én fizetek.
- De… - kezdtem, azonban félbeszakított.
- Nincs semmi de. Te mondtad, hogyha nem lett volna magassarkúd, legyőztél volna. Vehetjük úgyis, hogy vesztettem. Így már nincs semmi ellenvetésed? – reménytelen ellenállni.
- Nem mintha lehetne… de köszönöm.
- Nagyon szívesen. De miért vagy ilyen makacs? Én elfogadnám, ha helyettem fizetnének.
- Azt szinte gondoltam. De a makacsságomat nem tudom megindokolni. És ha úgy nézzük, te is az vagy, nem engeded, hogy én fizessek.
- Fú, ha egyszer neked lesz pasid.
- Hah, ezt meg sem hallottam. – sértődött arccal fordultam ismét előre, de nem tudtam sokáig tettetni, elnevettem magam.
- De nyugi, türelmes leszek. – kacsintott, mire felvont szemöldökkel fordultam felé.
- Hogy… hogy mi? – nem tudtam megállni, elnevettem magam, ami köhögésnek is betudható volt.
- Mármint ha egyszer úgy alakulna, hogy… á mindegy, felejtsd el! – legyintett, majd ismét előre figyelt.

Az út csupa viccelődésből állt, jó volt ismét érezni azt, hogy barátok vagyunk… és ez így is van jól.
- Amúgy szerinted szerencsétlen vagyok? – kérdeztem, de elég furcsálló nézést kaptam tőle.
- Szerintem… nem. Miért kérdezed? – reménykedtem benne, hogy nem felejtette el, de úgy tűnik, emlékeztetnem kell.
- Hát egy ismerősöm mondta, és el is hittem neki. – kérdezte, hogy ki volt az, így meg is adtam neki a választ – Pontosan Te mondtad.
- Ó… - csak ennyit válaszolt. – Tudod, az csak a hirtelen felindulásból volt, mármint én nem úgy…
- Oké, el van felejtve. – vágtam rá egyből, félbeszakítva ezzel mondandóját.
- Majd ha végeztünk a kávézóban, akkor elviszlek valahova, ami kicsit messzebb van, de örülni fogsz neki. – kíváncsivá tett, rá is kérdeztem.
- És mégis hova?
- Nyugi, az meglepetés lesz. – kacsintott. Előre érzem… hamar meg fogok öregedni.
- Egy újabb hajótúra? – kérdeztem, mire ezt a feltevésemet is megcáfolta. Lehet, kicsit gyerek leszek, de addig nem fogom békén hagyni, amíg el nem mondja. Igaz, nem ismerem még olyan jól, de azt tudom, hogy nem fogja elárulni nekem a meglepetést. Ezzel fog megölni, érzem.